Könyv:

Hogy is lehetne legjobban bemutatni egy olyan művet, melynek elkészítésétől még maga az író is vonakodott? Így van, a szerző többször is említette, hogy úgy érezte, ezzel az írással túl messzire merészkedett, olyan határokat lépett át, amiket talán jobb lett volna nem bolygatni. Mindezzel együtt is, szeretnék valamit leszögezni: a könyv és maga a történet valóban tucatnyi határt átlép, és olyan mélységekbe repíti az olvasót, amiből rengeteg időre lesz szüksége, mire kikecmereg, de ezt mégis olyan lenyűgöző, leírhatatlan módon teszi, hogy fejet kell hajtanom.

Biztos magatok is ismertek nem egy olyan filmet vagy könyvet, ahol az alkotó szándékosan tabukat döntöget, célja a befogadó elborzasztása, felháborítása. Az Állattemető távolról sem ilyen, mindennek lehet nevezni, csak éppen öncélúnak nem. Ez a könyv, ha szabad magam ilyen elcsépelt módon kifejeznem, egy utazás. Amit pedig útközben találunk, az garantálom, hogy nem fog kiszállni a fejünkből… soha.

A történet ott kezdődik, mikor a Creed család új otthonába költözik. Szemben velük, egy forgalmas főút túloldalán lakik szomszédjuk, az öreg Jud. Az idős úr hamar közeli barátságot köt a családfővel, Louissal, és persze a család többi tagjával - Louis feleségével, Rachellel, és a gyermekekkel, az ötéves Ellie-vel és a másfél éves Gage-dzsel. Creedék háza mögött egy kis ösvény kanyarog, amelyről gyorsan kiderül, hogy az úgynevezett „Állattemetőbe” vezet, ahol a gyerekek temették-temetik el elvesztett házi kedvenceiket, ami sajnálatos módon elég gyakori eset, hisz a főúton a nap 24 órájában kamionok száguldanak, a kíváncsi állatok pedig gyakran vesztik életüket ezek következtében.

A történet akkor kezdődik igazán, mikor Creedék, egészen pontosan Ellie macskája, Winston Churchill - azaz Church - is a kamionok áldozata lesz. Ekkor Jud elmondja Louisnak, hogy az Állattemetőn túl található még egy temetkezési hely, ami azonban nem átlagos. Az ide eltemetett állatok és emberek visszatérnek a halálból, azonban megváltoznak, megvadulnak és kiszámíthatatlanná válnak. Louis Jud segítségével elássa Churchöt, aki hamarosan vissza is tér… És ettől kezdve elszabadul a pokol.

Nem szeretnék a történetről többet mondani, pedig lehetne mit. Az a gond, hogy amit fentebb írtam, szinte semmit nem takar a történetből, ami egy ponton egy akkora pofont ad az olvasónak, hogy szinte érezzük az arcunkon. Ahogy még a legelején említettem, King nem egy határt lép át az Állattemetőben, és akik ismerik más műveit, még azokat is könnyedén el fogja borzasztani az, amivel itt szembesülnek. Itt nem szenzációhajhászásról van szó, nem ostoba butításról. Az események itt nem felháborodásra sarkallnak, hanem összeszorítják a szívünket, és közben belénk fagyasztják a vért is, úgy megrémítenek.

De nem csak a történet az, ami magával ragad. Az írásmód szerves része az egésznek, ahogy betekintést nyerünk Louis gondolataiba, ahogy szinte már látjuk magunk előtt összeomlását és kétségbeesését, amely megállíthatatlanul sodorja őt a végkifejlet felé.

Nem merem jó szívvel azt mondani, hogy ez a kedvenc Stephen King-regényem, mert őszintén szólva nem tudok választani. De az biztos, hogy több érzelmet egy könyvben sem éreztem még. Itt nem pusztán horrort kapunk, annál sokkal többet. Aki ezt a művet nem ismeri, annak csak egyet tudok tanácsolni: amint tudja, szerezze be, és kezdje el olvasni. Nem fog csalódni… De nem fogja megköszönni azt, amit kap.

10/10

Film:

Azzal kezdeném, hogy most életem legelső olyan horrorfilmjéről fogok írni, amit elejétől a végéig megnéztem. A sztori nyilván ismerős lehet sokaknak: a pici, 9-10 éves Nomad apja VHS-kazettáján szembesült azzal, hogy mi is valójában a horror. Az érdekes az, hogy nem is a vér és a halálok látványa borzasztott el, sokkal inkább az a lélekfacsaró jelenetsor a legvégén. Most, felnőtt fejjel újranéztem a filmet, hogy felfrissítsem emlékeimet, és való igaz, most már feltűnt pár dolog, ami nincs épp a legjobban kivitelezve, de leginkább még mindig így tudnám leírni az egészet röviden: képzeljünk el egy darálót (vagy mángorlót, ha úgy tetszik). Most ebbe a darálóba dobjunk bele egy citromot. Ami kijön a másik oldalon, azok vagyunk mi, a nézők, a film megtekintése után.

Nem igazán szeretem King filmadaptációit. Úgy tartom, hogy a könyvek tökéletesek önmagukban, az író eléri, hogy pontosan lássak magam előtt mindent, nincs szükségem képi hatásra. Ezzel a filmmel viszont nincsenek fenntartásaim. A történet kellőképp ragaszkodik a könyv cselekményéhez, és habár néhány dolgot ki kellett hagyni, mégsem ront sokat az összképen.

{spoiler}Egy dolgot hiányolok viszont, de nagyon. A könyvben Louis eltölt egy napot Gage-dzsel, mikor csak ők ketten vannak, övék a világ. Ennek később hatalmas szerepe lesz, még inkább átélhetjük a fájdalmat, amit az apa érez. Tudom, hogy nem lehet mindent másfél órába belesajtolni, de ezt, úgy érzem, nem lett volna szabad kihagyni.{/spoiler}

1989-es filmről lévén szó, előfordulnak persze itt-ott gyengébb megoldások (pl. a fej, amit feltör a mélyből), viszont a színészek, a hangulat, na és persze a történet ezt gyorsan feledteti. Mai szemmel nézve is simán vállalható, a maszkok szépen vannak megcsinálva, emlékszem, gyerekként Zelda sokat kísértett éjszakánként. Ám ezek ellenére is le merném fogadni, hogy manapság sokan nem tudnák végignézni ezt az alkotást, mert nincs benne vérözön, a tabuk ledöntése pedig nincs alpári módon tálalva. Aki felháborodást keres, az ne itt keresse, mert ahogy már sokszor említettem, itt az ember lelkét, nem pedig a szemeit fogják megtépázni. Erre a legjobb bizonyíték pedig nem más, mint az utolsó percekben látott „végső harc”. Aki ott nem érez magában valami kis fájdalmat, az még jó ideig ne is próbálkozzon olyan filmekkel, amiknek mély és komoly tartalma van, a félelemkeltésen és az elborzasztáson túl (amik egyébként itt is megtalálhatók, csak nem amolyan „modern” módon).

{spoiler}Gage és Louis összecsapására gondolok természetesen. Ez az egyik legszomorúbb jelenet, amit valaha láttam filmen. Mikor Gage végül megkapja a halálos injekciót, és sírja apjának, hogy „ez nem ér”, arra nincsenek szavak.{/spoiler}

Összességében, aki kényes a látványvilágra, annak elsősorban a könyvet ajánlom, de ha időszűkében vagyunk, vagy egyszerűen nem szeretünk olvasni, akkor a film is egész jól visszaadja a könyv hangulatát. Sőt, még maga King mester is cameózik benne pár másodperc erejéig.

Végül pedig néhány érdekesség: valóban létezett egy Állattemetőhöz hasonló hely, a könyv ennek közelében íródott. Az író lányának a macskáját - akárcsak Churchöt - egy kamion ütötte el. A könyvben többször is megemlítik a The Ramones nevű punkegyüttest, akik ennek hatására írtak egy „Pet Sematary” című számot (a mű eredeti címe). Ez a filmben is felhangzik.

8/10

IMDb | mafab