Vajon mik egy igazán jó sorozat ismérvei? Nem könnyű ezt eldönteni, de nekem a The Killing megadta a választ erre. Ha képes vagy átélni azt, amit látsz, ha átszellemülve figyeled a képernyőt és rád ragad a hangulat, akkor az bizony egy majdnem tökéletes sorozat. Spoilermentes ömlengés és dicséretáradat az amerikai változatról.

A sorozat 2011-ben debütált az Egyesült Államokban, az egyebek mellett a The Walking Deadet felvonultató AMC csatornán. A történet alapjául a dán Forbrydelsen című krimi szolgált, melyről sajnos egyelőre még nem tudok ódákat zengeni, mivel nem jutottam még el odáig, hogy ezt is elfogyasszam.

Erős számokkal nyitottak, amik bár messze elmaradtak az aránylag kevesek által nézett The Walking Dead első évadától (ellentétben a többivel, az első szezont azért nem kísérték annyian), így is a csatorna második legnézettebb pilotja volt. A zombis rokonműsorral ellentétben a The Killing sajnos egyre csak vesztett a nézettségéből, a harmadik évadot például alig tizedannyian követték, mint a TWD harmadik szezonját. "Gyilkosság" címmel hazánkban is bemutatta az M1, ám itthon is csalódást keltő számokat hozott. Megmondom őszintén, én ezekkel az adatokkal nem is nagyon szoktam foglalkozni, pláne nem a magyar számokkal. Mi megmaradtunk a Barátok Közt és az Éjjel-nappal Budapest szintjén. Lelkünk rajta… Nem kell nekünk ennyi jó sorozat, nem érdemeljük meg. (A Zöld íjász hazai sikere üdítő kivétel.)

A sorozat négy évada három történetet foglal magába, habár a harmadik és a negyedik évad is szoros összefüggésben van egymással. Az első 26 rész egy átlagos család leánygyermekének különös kegyetlenséggel elkövetett meggyilkolását, míg a harmadik évad egy sorozatgyilkos utáni nyomozást tartalmaz. Mindkét főtörténetet kíséri néhány párhuzamos, ám egymással szorosan összefonódó szál. Természetesen ezek a szálak idővel összekapcsolódnak és egy nagyon szép, kerek egésszé formálják a sorozatot. A cselekmény egy pillanatig sem fullad unalomba, bár vannak benne igen rendhagyó és egyedi részek. A negyedik évadot már csak a Netflixen vetítették le szeptember 1-jén, a korábban megszokottakhoz képest feleolyan hosszú volt, de így is kiváló.

De hogy miért is áradozom ennyire egy szimpla nyomozós krimiről? Nem kevés karakterem bánná, ha a The Killing minden előnyét fel szeretném sorakoztatni. De megpróbálom! Kezdeném talán magával a hangulattal. Mint azt írtam, egy jó sorozatnál ez magával ragadó. Akár pozitív, akár negatív értelemben, de mindenképpen egyedi. És ez a négy évad bizony valami olyan hihetetlenül hangulatos és a maga módján szerethető, amilyet én eddig csak az American Horror Story második évadában láttam. Seattle esős, borongós, szürke városa kitűnően illik a cselekményhez és a szereplők lelkiállapotához. Depresszióra hajlamos embereknek nem szívesen ajánlanám a The Killinget, mert nekem is gyakran elment az életkedvem. Ez a melankólia és mélység talán az utolsó két évadban jön ki a legjobban. Itt tényleg minden együtt van ahhoz, hogy beforduljunk. De egyszerűen ez kell és ez illik egy olyan sorozathoz, ami olyan szörnyű témákat dolgoz fel, mint a gyermekprostitúció és a brutális gyilkosságok. A szereplők lelkivilága, a párbeszédek, az egyéni sorsok és tragédiák együttes keveréke tökéletes egyveleget alkot.

Mi kell még ahhoz, hogy ez a depresszív hangulat átjöjjön? Két aránylag ismeretlen színész lebilincselő alakítása és zseniálisan megírt karaktere. Mireille Enos és Joel Kinnaman nevei nem biztos, hogy minden olvasónak elsőre ismerősek lesznek (bár előbbi a World War Z-ben Brad Pitt feleségét játszotta), mégis a tökéleteshez közeli színészi játékkal tették teljes egésszé a The Killinget. Az általuk alakított Linden és Holder párosa pazarul egészítette ki egymást. A faarcú, munkamániás és szigorú Linden, keverve Holder remek humorával, laza, olykor lezser stílusával (aminek elengedhetetlen kelléke a kapucnis pulóver) rendkívül szerethető duót alkot. És hála az íróknak, nem kell egy pillanatig sem azzal foglalkoznunk, hogy vajon mikor gabalyodnak egymásba - ezt a teljesen indokolatlan szálat ugyanis nem erőltették, ez a sorozat nem erről szól. Természetesen Seattle esős, nyirkos, barátságtalan képeihez dukál a lehangoló zene is. A főcím mind zenében, mind képi világában remekül visszaadja a sorozat atmoszféráját. A részek végén látható kis összefoglaló, a hozzá illő zenével, még 30 rész után sem unalmas.

Nyilván egy sorozat sem tökéletes, így a miénk sem. Nem mondom, hogy szeretni kell, mert nem is lehet, sajnos el kell viselni a red herringek irdatlan áradatát. Bizony, ha egy történet 26 vagy esetleg 12 részes, akkor ott hiába áll egy rosszarcú férfi vértől csöpögő baltával a kezében az ötödik részben, borítékolni lehet, hogy nem ő a gyilkos. Így van ez itt is, ezeket helyükön kell kezelni. A kevésbé edzett sorozatnézők nyilván meglepődnek majd néhányszor, illetve több alkalommal is már teljesen biztosan lesznek az aktuális gyilkos kilétében, hiszen minden nyom az ő irányába mutatott. A negatívumok között még őszintén be kell vallanom az első évad végét. Én a legrosszabb és legidiótább cliffhangerök közé nyugodt szívvel sorolom oda a nyitószezon lezárását.

A The Killinget megnézve én már tudom, hogy mitől lesz igazán jó egy sorozat. Az elején megfog, lebilincsel, magához láncol, majd amikor tudod, hogy az utolsó rész következik, egyszerűen nem akarod megnézni, mert tudod, hogy az lesz az utolsó. Szentimentálisan hangzik, de mindig, amikor végzek egy sorozattal, valahogy kevesebbnek és üresebbnek érzem az életem azáltal, hogy a kedvenc szereplőimet már nem láthatom abban a szerepben. Sajnos a negyedik évad végeztével a sorozatnak is vége, de talán jobb is ez így. Hiába hoztak össze zseniális majdnem ötven részt, nem feltétlenül volt több ebben a sorozatban. És akkor már inkább múljon ki emelt fővel, tisztességesen, mint úgy, mint némelyik végletekig húzott szenny.

Oldalakon át tudnék még áradozni szívem szerint, hogy miért is nézzétek meg, de elkopik a billentyűzetem. Jó szívvel ajánlom mindenkinek. Nem kifejezetten horror ugyan, de a hangulata kárpótol mindenért.

10/10

IMDb

Az I. évad promója