Jegroth-ess novellája tovább folytatódik, melyben kiderül, hogy Salamander úr lánya egy lépéssel apja előtt jár, valamint magáról az Ollókirályról és tevékenységéről is fontos dolgokat tudunk meg. Köszönjük ezt a fejezetet is!

Salamander út nem látta értelmét halogatni a dolgoknak. Miért ne történhetne meg a dolog akár ma éjjel? Mit kell itt vesződni ismerkedéssel, vacsorával, etikettel? Ebből kifolyólag úgy rendelkezett, hogy Martin álljon készenlétben a lánya hálószobájában, természetesen miután beköltöztek és kiadósan megvacsoráztak Mr. Leechcsel.

Azért a fiatalembernek lett volna egy-két szava a nemes úrhoz. De a beszélgetésre nem került sor, ugyanis Salamandernek rengeteg dolga volt a dolgozószobájában, egyfolytában kampányolt, és gyakran szidta is a Gyászkirályt. A fiatalember ezekről kérdezősködött volna, hogy ki az ördög az a Gyászkirály, és hogy mire fel az egész. Választások vannak? Politikai zűrzavar? A diliházban eltöltött hosszú évek után úgy érezte, mintha átaludt volna egy teljes napot, és sok mindenről lemaradt volna, és senki nem akar neki beszámolót adni.

Úgy döntött, hagyja a csudába az egészet, és a maga kis ügyeire koncentrál. Felállt Gingiva ágyáról, és előre-hátra sétált a szobában. Gondolkodott. Megállt, a baldachint vizsgálta.

Itt egy kitűnő alkalom a lidérc előcsalogatására. Csakhogy vajmi keveset tud róla, és ezt pótolnia kell. Oly kevés, amit az apja mesélt róla, mert az még oké, hogy véletlenszerűen támad kismamákra, de mégis, mi az, ami miatt Gingiva lehetne a következő célpontja? Pár hónapot biztos, hogy várnia kell, amíg kifejlődik a magzat, és ezt az időt elméleti és gyakorlati felkészüléssel fogja tölteni. Bízott abban, hogy Salamander urat a megtermékenyítés után nem fogja érdekelni, ha még mindig itt van és hogy mit csinál. Ha sunyiban, a háttérben mozog, feltűnés nélkül, bosszúját itt, ebben a kastélyban fogja végrehajtani.

Ez eddig rendben. Csak szép fokozatosan. Mi lesz most? Dugnia kell. Kissé elképedt, mert egy diliház sajnos nem egy bordélyház, ahol az ember "gyakorolhat". Nofene, majd mindent ráhagy azon ösztöneire, melyek a cellája sötétjében jelentkeztek szolgálatra az elméje mélyén, és...

Mikre is gondolt, miközben a nadrágjában matatott? Lehet, hogy nem is lesz egyszerű  a menet. Egyszerűen nincs felvilágosítva.

Úgy határozott, hogy mielőtt megérkezik Gingiva, gyors segítséget kér Mr. Leechtől, elvégre ő egy orvos, és bőven akad tanácsa ilyen téren. Már épp indult volna, amikor az ablak megnyílt, a függönyt kívülről húzták el, és egy idegen mászott be rajta. Kinézetre olyan suhanc volt, mint amilyet Martin a városban látott dolgozni. A képe kormos volt, ruhája széntől bűzlött. Martinra mosolygott, kihúzta magát, és leporolta zakójáról a koszt.

• Te nem kastélybéli vagy - állapította meg. - A nevem William O'gill.
• Az enyém meg Martin Sawworthy. Már megbocsáss, de nem azért találták ki az ajtót, hogy használják is?
• Mókás vagy. Tudod, az én helyzetemben az ajtó nem épp a legjobb barátom, hanem az árulóm.

Martin a háta mögé nyúlt, és felvett valami hosszú nyelű tárgyat, ami jó ütlegnek bizonyult.

• Betörő vagy?
• Nem, dehogy, én Gingiva jegyese vagyok. Esküszöm, nem akarok balhét.

William olyan mosollyal nyomatékosította mondanivalóját, hogy azzal akár a parlamentben is sikert arathatna, ha épp meg akarna győzni valakit. Martin gyanakodott, de megpróbált hinni neki. Hátranézett, és akkor tudta meg, hogy egy aranynyelű fésűt fogott. Kötve hihetnénk, hogy azzal agyonverheti a hívatlan kölyköt.

Gingiva viharzott be a szobába, becsapta az ajtót, és kulcsra zárta. Sietős léptekkel jött a két férfihez, kezeit nyugtatóan tartva maga előtt, de mikor látta, hogy nincs vész, Williamre mosolygott.

• Üdv, drágám - viszonozta a mimikát a kölyök. - Most érkeztem, és Martin fogadott.

A lány a karjaiba borult. Olyan hosszan csókolták egymást, hogy Martin figyelmet és magyarázatot követelve köhintett.

• William és én már régóta jegyben járunk. Csak hát apám előbb vett feleségül, így kapcsolatunk titokban folyik már régóta. Mikor apám úgy döntött, gyereket akar, ő intézte volna el a dolgot, de én lebeszéltem róla, tudod, miért. Ezután adta föl azt a hirdetést, és úgy terveztük, hogy William fog rá jelentkezni, de te előbb érkeztél, Martin.
• Tehát belerondítottam a terveitekbe.
• Azt nem mondanám - vette át a szót William. - Sőt, jó is ez így. Nézz rám, egyszerű szénégető vagyok, az életben nem engedné meg, hogy Gingivához érjek, ellenben téged, aki nem a pórnép közül való, jobban elfogad. Ez esetben a dolog úgy fog lefolyni, hogy ma éjjel Gingiva az enyém, és te azt mondod Salamander úrnak, hogy te végezted el a munkát. Feltételezem, nem sértődsz meg, ha elveszem tőled a hús örömét, amire annyira számítottál...

Gingiva finoman megütötte William arcát a kifejezés miatt. Úgy kuncogtak, mint általában a szerelmes párok.

• Mégis meddig lesztek képesek ezt titokban tartani Salamander úr előtt, ha megkérdezhetem?
• Addig - felelte Gingiva, William állát cirógatva -, amíg meg nem öljük.

Martin szemei nagyra kerekedtek.

• Ha már egyszer elveszem Gingivát - folytatta William -, akkor ne maradjunk örökség nélkül. Ezt a részt majd én elintézem. De te csak ne aggódj, Martin, ha titokban tartod ezt, és azt teszed, amit mondunk, akkor nem maradsz jutalom nélkül. Pláne, ha megszerzem Gingiva apjának helyét a parlamentben, akkor akár úrrá is tehetlek. Megegyeztünk, cimbora?

Még ilyet! A diliházban látott már egy s mást, de hogy egy apát a tulajdon lánya öljön meg, az azért akkor sem hétköznapi. De persze nem rosszabb, mint vérfertőző házasságban élni vele. Martin egy percig magában gondolkodott, hogy ez mind miképp befolyásolhatja az ő kis terveit. Talán semmiben. A gyermek így is, úgy is meglesz, és ha valahogy kiküszöböli, hogy az Ollókirály eljöjjön érte, ő várni fogja. Talán így könnyebb is lesz elengedni azt a porontyot, ha nem az ő véréből származik. Bosszúja végeztével úgyis lelép innen, ezt az egész bolondokházát meg egye meg a fene.

• Rendben - bólintott Martin. - Addig elvonulok a könyvtárba. Csak mondjátok meg, merre van.
• Egy emelettel följebb - mutatott fel Gingiva.
• Tudtam, hogy megértjük egymást, cimbora - nyújtott baráti jobbot William, de Martin nem fogott vele kezet. - Meglásd, ha ennek vége lesz, egyikünk sem marad kárpótolatlanul.

Martinnak valamiért nem volt szimpatikus ez a pár. Ezeknek több van a háttérben, mint amennyit elmondanak, és emiatt nem árt óvatosnak lenni. Esze ágában sem volt belegabalyodni valami politikai ármánykodásba. Elkérte a kulcsot Gingivától, kinyitotta az ajtót, és szó nélkül távozott.

• Ez is olyan, mint azok az okulárés barmok, akik előbb nyitnak szét egy könyvet, mint egy nő lábait - suttogta a lánynak William.
• Nem hiszem. Azt mondja, Blackwoodból jött, pedig az a falu már nem létezik. Kis sunyi alak, valamit nagyon forgat a fejében. Észrevetted?
• Igen, sokat agyal. De biztosan csak bánkódik, hogy elvettem tőle a munkáját.
• Szóval neked én csak egy munka vagyok?
• Dehogy - súgta William, és kigombolta Gingiva hálóingjét. - Te az én gyermekem anyja vagy...

***

Kései óra volt, egy teremtett lélek nem járt a folyosókon.

Mire Martin megtalálta a könyvtárat, már 11 óra is elmúlt. Kissé fáradt volt, hiszen sok minden történt vele a mai napi folyamán, de törtető szándékát ez nem rontotta le. Reménykedett, hogy talál valami információt a lidércről a könyvek között, de belül érezte, hogy alig találhat valamit egy ilyen kreatúráról, amiben rajta kívül senki sem hisz. Ezért kutakodott a "Falusi babonák", "Mendemondák" címmel ellátott könyvek között.

Agya sarkában azért ott lüktetett a gondolat, hogy egy épeszű ember bánkódna, és ingerülten fogadta volna a dolgot, hogy egy fantasztikusnak ígérkező szeretkezést elcsaklizzanak a karmai közül. De William minden bizonnyal tűzzel-vassal küzdött volna azért, hogy Gingivát ne egy sehonnan érkezett idegen mocskolja be, s Martinnak meggyőződése volt, hogy ezért akár képes gyilkolni is, ha már Salamander úr halálát is régóta tervezik. Gyerekkorában megtanulta odahaza a faluban, hogy egy megnyerő mosoly néha vérszomjas szándékot takar, s a kormos képű kölyköt is hasonló típusnak vélte.

De Martint egyáltalán nem bántotta a dolog. Csinálják csak, ez az ő dolguk. Majd amikor az Ollókirály elé veti a lányt és gyermekét, akkor jön el az ő ideje. Úgy dobja őket oda neki, mint csontot a kutyának.

Ahogy elkalandozott, azon kapta magát, hogy lámpásával már más kategóriájú könyvek címét látja. Anatómia, biológiai alapok, anyagcserék és abortusz. Ez utóbbi a borítón látható gusztustalan kép - egy szétszabdalt magzatról - keltette fel a figyelmét. Na meg az a gyerekhang, ami azóta ragadt meg a fejében, amióta először találkozott a lidérccel. A hang olykor megszólalt a diliházban is, csak suttogva, majdnem az őrületbe kergetve őt. Tán húgának szelleme kísérti, vagy tényleg bekattant. Akárhogy is, a hang most tisztább és kivehetőbb volt, mint eddig bármikor.

Azonnal levette a könyvet polcról, és a lámpás fényénél olvasni kezdett a padlón.

A terhesség mesterséges megszakítása nem a modern kor kitalációja, hanem még régebbről származik, ráadásul tiltott dolog volt. A tettet komoly büntetéssel szankcionálták. Martin előtt ismeretlen volt Hammurapi és Hippokratész neve, akik törvénybe ütközőnek állították be a tevékenységet. A könyvben található illusztrációk alapján régi korokból származhattak, amikor még karddal és tógában jártak az emberek. Meglepődött, hogy már a régi időkben is létezett egy olyan beavatkozás, mely a magzat megölésére és elhajtására szakosodott. És még meglepőbb, hogy már akkoriban is szörnyűségként vették számba. Martint kevésbé érdekelte a történelem, mivel ő csak egyetlen szimbólumot keresett, egy eszközt, amit csak elvétve talált meg a műveletek, egyebek közt, a hysterotomia közt. Mr. Leech tudománya jól jönne ilyenkor, de sajnos őt el lehet felejteni, hiszen átlátna a szitán, és gúnyosan vetné oda Martinnak, hogy megint csak az agybajára keres bizonyítékot.

Csak a könyv vége felé találta meg, amit keresett: speciális ollók, sebészkések és fogók, melyekkel már a méhben feldarabolták és szedték ki részenként a gyermeket. A vérfagyasztó képeken olló által, a fejüknél fogva megragadott kis emberkéket látott több, különböző szögben. A megnyúlott, sebekkel tarkított gyermekfejek síró arckifejezéssel, megnyúlott szájjal, kigúvadt gombszemekkel hagyták, hogy egy hideg fém kihúzza őket meleg, nedven kis világukból. Martin összerezzent. Kinek van gyomra ilyen illusztrációkat megalkotni közönséges grafittal? A sokk annak köszönhető, hogy némelyik magzat erősen az összeaszalódott kishúgára emlékeztette.

Tehát a gyermeket a fejénél ragadják meg, és úgy húzzák ki a méhből. De az Ollókirály éles pengékkel támadott, s ez volt a különbség a két procedúra között. Különbség, de egyforma szándékkal: hidegvérrel megölni egy parányi életet. A lidérc feltehetőleg régebb óta itt van, mint azt gondolta volna - legalábbis erre következtetett. Igaz szelleme eme ocsmány mesterség származéka.

Undorodva tolta el magától a könyvet, a lámpás fényénél egy árnyékot látott elsuhanni a polcok közt. Nyomban felkapta a fényforrást, és ökölbe szorult kézzel talpra szökkent.

• Ki van ott?

Semmi válasz. Csak a csend, ami a porlepte könyvek közt bolyong. Martin pattanásig feszülő idegekkel osont oda, ahol utoljára látni vélte a masszív, sötét árnyat, lámpását úgy markolta, hogyha kell, fegyverként használja, legyen bármi is a következménye. Itt vagy hát - gondolta magában.

De nem volt itt senki. Csak ő, és a könyvek. Nem hallotta azt az olló sziszegést, mely a diliházban a rémálmaiban gyötörte füleit, sem a nyöszörgést, melyet a sompolygó király ad ki magából, mikor vadászni indul. Martin nehezen csillapodott le.

Szeme akaratlanul is megakadt egy könyvön, mely a "Mumusok, árnyak vs tudomány" címet viselte büszkén. Bár a hang ezúttal nem szólalt meg a fejében, ő felvette, és visszatért eredeti helyére. Környezetére minden eddiginél jobban figyelt. Valami őt bámulja...

A könyv különféle teremtményekről adott beszámolót, amit egy vándorhajlamú tudós szedett össze a világ minden tájáról. Az egész akkor kezdett érdekes lenni, mikor az abortálással kapcsolatos lényekről esett szó: Oroszországban ott volt Baba yaga, Magyarországon pedig a Vasorrú Bába, akik egyforma célzattal rontottak rá a gyerekekre. Vasorrukkal, vasfogaikkal hatoltak át a sűrű erdőn (a nő fanszőrzetén), hogy megkaparinthassák a két menekülő gyermeket (a magzatot a méhben). A népdalok, népmesék alapján a boszorkány ellopja, és megeszi a gyermeket, lelkeiket egy kádban gyűjti, forró vizet készít (szimbolikusan egy magzatelhajtási módszer), őrzi az élet és halál vizét (a magzatvizet).

Martin ezzel közelebb jutott a lényeghez. Ezek szerint az Ollókirály is csak egy mitikus alak a múltból, ami éppen az ő országukban nőtte ki magát - állította fel hipotézisét. A könyv képei alapján ezek mind egy előző évszázadi kor legendái, s a rémalakok az akkori viselet és divat alapján voltak kiöltözve. MareTownban kivétel nélkül mindenki kabátot és kalapot viselt, nem csoda, hogy ősi félelmeink is ekképp manifesztálódnak.

Martin fáradtságát öröm váltotta fel, hogy máris többet tud, mint eddigi évei során. Kinyújtotta elgémberedett végtagjait, persze miután jól megnézett magának minden sötét sarkot, mely a lámpás fényerejétől kívülre esett. Még egy kérdésre tudnia kell a választ. Még egy kérdésre.

Egy majdnem reményvesztett kutakodás után kapta meg a válaszát. Érdekesmód a "Görög mitológia" című könyv lapjai közt. Fáradságos keresését nem semmi jutalom koronázta meg, de ami a választ illeti, nos, az sem volt semmi.

Martin tudni akarta, miért csinálja ezt az Ollókirály. Miért oson be ártatlan kismamák hálószobájába, hogy kikaparja a gyermeket belőle, és megegye? Konkrétumot erre nem kapott, viszont megismert egy Kronosz nevű titánt, akinek véresen megszerzett hatalma idejéig aranykorát élte a világ. Addig, amíg Gaia jóslata szerint Kronosz trónját a gyermekei fogják megdönteni. Ezt hallván a titán sorra lenyelte felesége, Rheia három lányát és két fiát. Az istenek megelégelték ezt a szörnyűséget, és becsapták őt; Rheia titokban megszülte Zeuszt, és elrejtette a vérszomjas Kronosz elől. Egy követ csavart a pólyába, azt mutatta be gyermekként a titánnak, aki habozás nélkül nyelte le azt is. Időközben Zeusz felnőtt, és támadást indított a titán ellen, ami hamarosan eget-földet megrázó háborúba torkollott. Kronoszt meghánytatták, így került ki belőle az összes eddig elfogyasztott gyermek, végül száműzték őt, de nem a Tartaroszra. A titán Itáliában telepedett le, és ott Saturnus néven uralkodott.

Mennyi hasonlat, mennyi felfedezés! Mennyi véletlen. Martin szinte maga elé képzelte Mr. Leechet, ahogy a maga szarkasztikus hangnemében fejezi ki, hogy ő csak úgy odaragasztja ezt a mitológiát a saját fantáziájához csak azért, mert kitűnő táptalajt lelt ebben a groteszk legendában. De mi van, ha mégis van összefüggés Kronosz és az Ollókirály közt? Aki itt bolyong köztünk, minket figyel a sötét sarkokból, és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy gonosz tevékenységét folytassa? Volna oka rá. Megfosztották trónjától, és így akar bosszút állni, hogy minden gyermeket felzabál, akire csak ráteszi a kezét...

Vagy csak Martin szőtte a történetet magában. Jól érzi, hogy kételkedik a saját szavaiban? Énje egyik része örült, hogy rengeteg információt talált gyerekkori rémálmáról, a másik énje azonban egy józan "álljt" parancsolt neki. Nem biztos egyikben sem. Fáradt volt.

Előrebukott, s a lámpafényél aludt el. Pont mikor mindkét szemhéja elfödte pupilláit, félálomban hallotta lentről Gingiva orgazmussal dúsított, kéjenc sikolyát...