Könyv

Előbb-utóbb mindenki, aki szereti a horrorok világát, felfedezi magának Stephen Kinget. Velem sem volt ez másképpen, egyik tanárom mesélt 13 éves koromban egy bizonyos fürdőkádas jelenetről, ami annyira megfogta a fantáziámat, hogy aznap el is mentem az antikváriumba, és megvettem életem első King-regényét, A ragyogást. Rajongásom ettől kezdve töretlen mind a szerző, mind pedig a művei iránt. Az elmúlt 15 évben több mint 20 alkalommal olvastam végig a könyvet, és most szeretnélek titeket is megismertetni King mester örökérvényű klasszikusával.

A történet egy állásinterjúval indít, ahol megismerkedhetünk Jack Torrance-szel. Jack nagyon durva időket élt át alkoholizmusa miatt. Elveszítette az állását, írói és tanári karrierje romokban hever, akárcsak a házassága. Utolsó mentsvárként barátja elintézte neki, hogy családjával együtt felköltözhessen a Colorado-hegységben található nagy múltú szállodába, a Panorámába, hogy ott dolgozhasson mint gondnok. A szálloda ugyanis télen megközelíthetetlen a hatalmas mennyiségű hó miatt, így Torrance és barátja is úgy véli, ez lenne az ideális környezet ahhoz, hogy a férfi újra talpra tudjon állni mind a magánéletét, mind karrierjét tekintve. Jack felesége, Wendy és kisfia, Danny is a férfival tart a Panorámába. Danny azonban nem közönséges kisfiú, mivel birtokolja az úgynevezett ragyogás képességét. Ez egyfajta nagyon erős megérzéssel áldja/átkozza meg őt, illetve látnoki képességet ad a kisfiúnak.

Már a költözés előtt nagyon baljós érzések töltik el Dannyt, furcsa, zavaró dolgokat lát, viszont azzal is tisztában van, mennyire nagy szükségük van erre a munkára, így megpróbálja elnyomni ellenérzéseit. A szállodának azonban nagyon sötét múltja és titkai vannak, amik nem csak Dannyt, hanem Jacket is kísértik. Az idillinek tűnő hely és boldogság hamarosan szertefoszlik, és a Torrance családnak meg kell küzdenie a szálloda által gerjesztett démonokkal annak érdekében, hogy együtt maradhassanak.

Nem nagyon akarok többet írni a történetről. Lehetne még bőven fejtegetni, de akkor elveszítené a könyv a lényegét. Sokan úgy vélik, hogy King a rémisztgetéshez ért igazán, én azonban nem így látom. King két nagyon fontos dolgot tud; az egyik az, hogyan kell megírni egy hús-vér ember karakterét, reakcióit, a másik pedig az, hogyan kell ezeket a történeteket élővé tenni. Egyszerűen minden, amit ír, megelevenedik az olvasó előtt, aki nem csak látja a cselekményt, hanem teljes egészében át is érzi/éli mindazt, amin a szereplők átmennek. A ragyogásban nem a szellemek a félelmetesek, hanem az, ahogyan a szereplők reagálnak rájuk, majd pedig az, amivé és ahogyan válnak. Egyszerűen az első mondatától az utolsóig magába szippant a könyv, és nem ereszt, mindegy, hányszor olvasod. Ha csak a rettegés lenne benne az érdekes, akkor nem akarná az ember újraolvasni, mert már úgyis tudja, mi fog következni. King azonban olyat tud, amit csak nagyon kevesen képesek elérni, mégpedig azt, hogy te magad is a cselekmény részévé válsz az olvasás közben.

A ragyogás az egyik legtöbbet hivatkozott műve, és sokan úgy gondolják, hogy a legjobb is. Én nem hiszem, hogy ez lenne a legkiválóbb munkája, de az egyszer biztos, hogy félelmetesen pontos és realisztikus ábrázolás arról, mivé képes válni az ember; az útról, ami ehhez az állapothoz vezetett, illetve a végtelen szeretetről, amit csak szülő és gyermeke képes érezni egymás iránt. Mint minden King-regényben, a misztikum és a földöntúliság csak körítés, a lényeg a jellemábrázolás és az érzelemátvitel. A ragyogásban pedig minden a helyén van, minden tökéletesen működik, és minden alkalommal eléri azt, hogy a történet hatása alá kerülj.

Pontszámom: 10/10

Film

Stephen King olyan a horrornak, mint Elvis Presley a rockzenének: megkerülhetetlen. 1974-ben jelent meg első könyve, és azóta sikert sikerre halmoz. Borítékolható volt, hogy a filmipar is szeretne egy szeletet a King-féle pénztortából. Könyveiből hol igazán fantasztikus filmtörténeti remekeket készítettek (A remény rabjai, Halálsoron), hol igencsak botrányos darabokat hoztak össze (Langolierek - az idő fogságában, Alvajárók). A most bemutatásra szánt film beírta magát a horrortörténelem nagykönyvébe, lássuk, megérdemelte-e ezt a megtisztelő elismerést.

1980-ban került vászonra King egyik legelismertebb műve, A ragyogás, amit nem is akárki rendezett: Stanley Kubrick. Mielőtt rátérnék a film ismertetésére, muszáj pár szót ejteni a rendezőről, ez ugyanis elengedhetetlenül fontos az adaptáció megítélése szempontjából. Kubrick azok közé a rendezők közé tartozik, akik nagyon határozott elképzeléssel és egyedi stílussal bírnak. Mindegy, milyen műfajban rendez, ki sem kell írni a nevét, az ember akkor is tudja, hogy most egy Kubrick-filmre ült be. Határozott, minden apróságra kitérő, tökéletességre és újításra törekvő filmkészítő ő, aki a lehető legaprólékosabb módon megtervezi a filmjeit, sokszor a végletekig kínozza a színészeit, és az alkotás mindegy egyes szegmensében jelen van.

A Ragyogás című filmjének főszereplője a Torrence család: Jack, Wendy és a kis Danny. Torrence-éknek igencsak vészterhes időszak van a hátuk mögött, az apa alkoholizmusa tarthatatlanná vált, melynek következtében elveszítette az állását, író karrierje és házassága válságba került. Egy nagyszerűnek tűnő lehetőséget kap, hogy a Colorado-hegységben megbúvó Panoráma hotel gondnokaként helyretegye az életét. Dannynek azonban zavaró látomásai vannak a költözéssel kapcsolatban. A kisfiú ugyanis birtokolja a ragyogás képességét, ami azt jelenti, hogy nagyon erős megérzései vannak, amikhez látomások párosulnak. Ráadásul a Panoráma nem egy egyszerű hotel, borzalmas múltja van, az előző gondnok például kiirtotta baltával a családját. Gonosz entitás bújik meg a szállodai falai között, ami a teljes őrületbe kergeti Jacket, a dolgok pedig egészen addig fajulnak, míg főszereplőinknek a lehető legrosszabbal kell szembeszállniuk: egymással.

Amint látszik, Kubrick igyekezett megtartani King könyvének alapkoncepcióját. Nem maradt ugyan hű a könyv cselekményéhez, de ezt azért ne is várjuk el a rendezőtől. Elvégre a könyv és a film nem ugyanaz a műfaj, éppen ezért nem is lehet mindent átültetni a papírról a vászonra. A lényeges dolgokat megtartotta, igazán idegtépő és félelmetes filmet alkotott. A történet nagyon zaklatott tempóban halad előre, borzasztóan nyugtalanító és zavarba ejtő bevágások szakítják meg a cselekményt. Kubrick nem sok pihenőt ad, szinte a film egész játékideje alatt nyomás alatt tartja a nézőket, amivel eléri, hogy ugyanazt a tehetetlen, klausztrofób állapotot éljük át, mint a szereplők. Nem csak a Torrence család esik egyik szélsőséges érzelemből a másikba, hanem mi is, és Kubrick egyszerűen nem enged szabadon senkit. Erre csak az igazán kiváló rendezők képesek.

Muszáj kiemelnem még a zenét és a látványt. Kubrick olyan gyönyörűen használja a színeket, és olyan szépen, hosszan, kitartottan mutatja be nekünk a tájat, hogy az ember lélegzete is elakad tőle. A kezdő képsorok, vagyis a hegyek és a szállodához vezető útvonal bemutatása egyszerűen fantasztikus, ugyanakkor igencsak tekintélyt parancsoló és félelmetes. Egyből rá tudunk hangolódni a történet atmoszférájára, amihez tökéletesen passzol a zene. A komolyzenei betétek használata igencsak merész és okos húzás volt, le a kalappal előtte. Az atmoszféránál maradva még fontos kiemelni, hogy Kubricknek sikerült negyedik főszereplővé tennie a szállodát. Olyan precízen és kérlelhetetlenül mutatja be ezt a fenséges, ugyanakkor kegyetlenül rideg komplexumot, hogy szinte látjuk magunkat a filmben, és várjuk, mikor szólalnak meg a falak.

A színészek játékával azonban már akadnak gondok. Jack Nicholson igazán nagyszerűen alakítja a megőrülés útjára lépett apát, akinek a legnagyobb baja a saját önutálata és kisebbrendűségi komplexusa, rá nem lehet panasz. Shelley Duvallt sokan támadták a filmben nyújtott teljesítménye miatt, amit meg is tudok érteni, meg nem is. Igazság szerint az arcberendezéséről nem tehet szegény, és egész tisztességesen hozza a rémült, tanácstalan, vívódó anyát. (Mondjuk erről a rendező kiemelten gondoskodott.) Szerintem a Dannyt alakító kissrácnál vannak a nagy bajok. Tudom, hogy nehéz jó gyerekszínészt találni, de nem hiszem el, hogy nem volt nála jobb. Borzalmasan bamba ez a szegény fiú, és nincsen meg belőle semmi a könyvbeli Dannyből, ami azért lássuk be, igen nagy baj.

Itt érkezünk el ahhoz, miért is lehet az, hogy King utálja ezt a filmet, és mi az oka annak, hogy 12 évig én sem voltam hajlandó megnézni. Mint mondtam, nem szabad elvárnunk, hogy a film teljesen lemásolja és visszaadja a könyvet. Az azonban kicsit sem megengedhető, hogy a rendező ennyit változtasson a könyv mondanivalóján. Igen, lehet olyat, hogy a könyvben esetleg életét vesztő karaktert a filmben megtartják, és fordítva. Olyan is lehet, hogy változtatnak a végén, vagy egy szereplő kinézetén. Ezeket mind lehet, de a mondanivalóhoz igenis tartania kell magát a filmkészítőnek. Kubrick nem tartotta tiszteletben azt, amit King el akart mesélni. Igazság szerint két hatalmas hibát vétett a rendező, ami nyilván a személyiségéből és munkafelfogásából fakad, és amit muszáj megemlítenem.

Az egyik hiba az, hogy megváltoztatta a karaktereket.  Jack a könyvben egy végtelenül szerethető és sajnálatra méltó férfi, akiért tudunk szurkolni. Végig szenvedünk vele, és drukkolunk neki, hogy sikerüljön legyőznie a démonait. King könyve szinte egészében kétségek között hagy minket, hogy vajon megőrül és elborul Jack, vagy sem. Ezzel is képes fenntartani a történet feszültségét. Kubrick azonban belecsap a lecsóba, és nagyon keveset kapunk ebből az őrlődésből, hiszen nála Jack szinte az első perctől fogva zakkant. Dannyt pedig Kubrick igazán majommá tette, semmi sincsen meg benne abból az okos, érett, csodálatos kisfiúból, akit a könyvben megismerhettünk. A képessége is teljesen háttérbe van szorítva, és Kubrick csak és kizárólag Jack megtébolyulására koncentrál. A másik hatalmas hiba, hogy nem mutatja meg nekünk, hogy ez a három ember mennyire szereti egymást. Egy jelenet erejéig foglalkozik vele, hogy Danny és Jack milyen közel állnak egymáshoz, aztán vége is. Akárki akármit mond, ez igenis kellett volna bele, mert így nem érzünk együtt a családdal, és nem is fáj az, ami velük történik. Igen, sokkolóak a képek, igen, meg tudunk rajta ijedni, igen, a frász kitör minket Jack Nicholsontól meg a zúduló vértengertől, de nem tudunk azonosulni a szereplőkkel. Ez nem a Torrence család és nem is Danny képességének vagy a szálloda múltjának a története, hanem Jack megőrülésének és lelki megnyugvása keresésének a sztorija.

Tudom, kicsit hosszúra nyúlt ez az írás, de úgy gondolom, muszáj volt mindezeket leírnom, hogy megértessem, Kubrick tényleg nagyon ijesztő, zaklatott hangvételű, újító, sokkoló, egyedi és félelmetes filmet vitt a vászonra, ami mint film megérdemelte, hogy kultstátuszt kapott. Sokszor elviselhetetlen a bezártság, és rengeteg jelenet beleég az ember fejébe. A kézirat elolvasása, ahogyan Jack az ágyon ül, a redrum felirat és annak felismerése, illetve a fürdőszoba ajtajának betörése, vagy az ikerlányok... Ez mind-mind egytől egyik hihetetlenül frusztráló és idegtépő jelenet. Azonban azt is el kell ismerni, hogy mint könyv- és King-adaptáció nem állja meg a helyét Kubrick filmje, ezért érdemes lenne elválasztani a kettőt egymástól, így talán mindenkinek igaza lenne, és helyén tudná kezelni a filmet és a könyvet is.

Pontszámom: 8/10

IMDb | mafab