A horrorlegenda John Carpenter eme 1994-es opuszában John Trent (Sam Neill) egy középkorú, érzéketlen, szkeptikus és cinikus szabadúszó biztosítási nyomozó, aki csalásokra, gyanús eltűnésekre és hasonló dolgokra specializálódott. Legújabb megbízatása, hogy keresse meg a horrorbestsellerek íróját, Sutter Cane-t (Jürgen Prochnow), aki régóta nem adott életjelet magáról, rajongói (és természetesen a könyvkiadó) viszont türelmetlenül várják legújabb regényének megjelenését. Cane nem hétköznapi személyiség: mindamellett, hogy messze a legnépszerűbb horroríró, műveinek megjelenését rendre botrányok kísérik, olvasói közül sokan furcsa körülmények között megőrülnek, egyesek szerint a könyvei hatására. Ő maga ráadásul a szóbeszéd szerint rejtélyes eltűnése előtt úgy képzelte, hogy szörnyűséges könyvei nem a képzelet szüleményei, hanem a valóságot írják le. A nyomozás során Trent is kezdi úgy érezni, hogy Sutter Cane művei egyre inkább magukba szippantják, mintha ő maga is ennek az író által felépített diabolikus világnak a része lenne…

A film Trent visszaemlékezésével kezdődik, sőt a cselekmény nagy részét ő meséli el egy FBI-ügynöknek – egy elmegyógyintézet falai között. Azt azonban, hogy valójában ki is az őrült, még a film vége után sem tudhatjuk teljes bizonyossággal. A valóság és a képzelet határai teljesen egybemosódnak; külön hangsúlyt kap az a világnézet, mely szerint az, hogy mit tekintünk valóságnak, szubjektív értelmezés kérdése. Mindenki a saját nézőpontjából szemléli ugyanis a világot, és például egy, a többség által őrültnek tartott ember számára a saját tapasztalatai éppúgy valóságosak lehetnek, mint az objektívnak vélt realitás. A film elején pont ez képezi a konfliktus tárgyát Trent és segítője, Linda Styles (Julie Carmen) között: míg a nyomozó ragaszkodik a materialista szemléletmódhoz, Styles – még ha fél is nyíltan felvállalni – sejti, hogy Cane hátborzongató víziói többek egyszerű rémtörténeteknél. A rendező a film során többször is „áttöri a negyedik falat”, ezzel is fokozva a valóság és a kitaláció határainak elmosásával keltett feszültséget.

Sok a horrorklisének számító jelenet és téma a filmben (álomból kétszer felébredés, város, amely nincs rajta a térképen stb.), itt valahogy mégis működnek, köszönhetően a mesterien kidolgozott hangulatnak: egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy az eseményeket nem e világ szabályai, hanem egy őrült elme irányítja. Nem a gore-jeleneteken van a hangsúly, amikor viszont ilyennel találkozunk, ezeket is az a félelmetes érzés lengi körül, hogy szó szerint bármilyen, akár a józan észnek ellentmondó rémség megtörténhet. A film végén pedig jön a többszörös csavar, ami után, John Trenthez hasonlóan, tényleg semmiben sem lehetünk már biztosak.

A film zenéje is Carpenter munkáját dicséri, mondanom sem kell, tökéletesen illeszkedik az alkotás hangulatához. Bár nem ez a mozi a rendező leghíresebb munkája, véleményem szerint bátran odatehetjük a nagy klasszikusok mellé.

Értékelés: 8/10

IMDb | mafab**
**