**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
7. fejezet: ****Baljós hasonlóságok
**

Tizenkilenc évesen, azt hiszem nem számítottam túl tapasztaltnak, ha munkáról volt szó. A szüleim úgy gondolták, elég, ha csupán nyaranta dolgozom, lassan szokok bele a felnőtt életbe. Azt akarták, hogy kiélvezzem az életem, mielőtt belemászok a mókuskerékbe, és felkészülésnek épp elégnek tartották az iskolarendszer szabályait. Eredetileg a vizuális művészetek vonzottak. Részt vettem számos webináriumon, online kurzuson a Stan Winston létrehozta művészeti iskola rendezésében, a szobám tele volt karakterdizájnokkal, ötletekkel. A szüleim támogatták a lelkesedésem, tehetségem a rajzolás és tervezés területén, noha igazán rémisztő karaktereket sose tudtam alkotni. Valahogy mindig elcsúsztak a részletekben, miáltal a szörnyeim híján voltak annak a bizonyos hátborzongató aurának. Szépeket tudtam csak alkotni.

Elég messzire jutottam az eredeti elképzeléstől. Továbbra is vágytam az alkotásra, de amekkorát az életem fordult, ha most, a támadás után, amit átéltem, lerajzolnám azokat, amiket látok, gyanúba keverednék, nem utolsó sorban az épelméjűségem vonnák kétségbe. Nyilván érthető lenne, de nem hiányzott, hogy a rendőrség úgy ítélje meg, pszichológiai szempontból, hogy ki kell gyógyítani a történtek okozta lelki törésekből.

Hol voltam én már attól? Minél többet láttam a láthatatlanból, annál közelebb kerültem a hanyatláshoz, és nem az elmém vagy a lelkierőm hasadt meg. Belülről éreztem, ahogy az űr egyre növekszik, lassan, de biztosan felemészt egy olyan sötétség, amihez a tudományoknak semmi köze nem volt. Belőlem táplálkozott egy külső erő, mely egy parányi ponton megtalálta magát bennem, és azzal eggyé válva terjedni kezdett. Ezt nem akartam megmutatni a világnak.

Rel a derekamnak dörgölte tüskés, érdes fejét.

- Mi az? Velem szeretnél jönni? - kérdeztem, végighúzva tenyerem az orrától a tüskék hegyéig, ahogy az ajtóban álltam. Másik kezem a kilincsen volt, készen arra, hogy ezen a csípős, őszi hétfő reggelen induljak először teljes állású munkába mint nyomozóasszisztens.

Rel hangosan kifújta a levegőt, noha nekromanciai lényként nem volt szüksége a légzésre, hangszálak hiányában azonban olyan kommunikációs nyelvet választott, melyet a köztünk lévő kapcsolatból tanulva sajátított el, és melynek köszönhetően kezdett személyiségjegyeket is felvenni.

Letérdeltem, hogy a pislogásra képtelen szemekbe nézzek. Mindig összekapcsoltam kifejezéstelen tekintetét az enyémmel, ha hozzá beszéltem, hiába volt rémisztően üres. Valahogy tudtam, hogy a három szempár szemöldök- és szemhéjmimikája nélkül is jobban megértjük egymást egy mélyreható szemkontaktussal, annak ellenére is, hogy fogalmam sem volt, hol keressem benne az értelmet. A sárga pupillák már elkezdtek sötétedni, megérzésem szerint ez is a fejlődésének jele volt.

- Képes vagy a halandók számára láthatatlanul közlekedni? - Két tenyerembe vettem hatalmas lókoponyáját, mely még mindig csupán csontból és ráfeszülő bőrből állt, izmok és inak nélkül. Ami azt illeti, csak azért nem lepődtem meg magamon, hogy tulajdonképp tényleg magammal vinném a civilek közé, amit az ablakon keresztül láttam. Akármi is volt az a hatalmas szörnyeteg, annak ellenére, hogy egy Berehs csupán egy roppantás az állkapcsok között, nagyobb biztonságban éreztem volna magam, ha Rel velem van. Talán önző voltam, amiért veszélyeztetném a többi embert azzal, hogy egy Berehst viszek közéjük, de akartam. Rel sárga szemeiben pedig a pupillák egész szemgolyó méretűre tágultak. Mind a hat szem egy-egy fekete gömbbé változott, melyben csak a sötét mélység tátongott.

- Rendben. Velem jöhetsz. - Homlokom a fogakkal cakkozott orrához nyomtam bizalmam jeléül, majd felállva kinyitottam az ajtót, hogy most először, igazi Szerződőként lépjek az utcára. Az árnylények, ahogy én éreztem, afféle folyton jelenlévő mellékhatások, de egy Berehs, ami belőlem él, és bár akaratlanul, de az én teremtményem, társként kezelése a mindennapjaimban már egy más szint.

A pozesszión túl vagyunk. Az elfogadáson is túl vagyunk. Egyáltalán nem akartam elsüllyedni a sötétségben, épp ezért kellett megismernem, amennyire halandó képes lehet: ha alkalmazkodóbb vagyok, talán együtt tudok élni vele.

Szeretem az optimizmusod. Noha előbb vagy utóbb megmásíthatatlanul és maradéktalanul az enyém leszel, mindig tartogatsz egy újabb letörni való szarvat.

Mi lenne, ha inkább kölcsönössé tennénk ezt az egészet? Ha már úgyis maradéktalanul a tiéd leszek, nem jelenti ez azt, hogy te is maradéktalanul az enyém leszel? Az erőddel szennyezel, azt mondtad.

Most még talán a hasznodra fordíthatod, amíg teljesen el nem veszíted az uralmat felette. De ahogy nő, ez az erő nem halandókra szabott, majd megérted.

Kár a gőzért, legyintettem magamban. Nem fogom tudni rávenni, hogy ahogy én elfogadom és megismerni próbálom az új felállást, úgy neki is hasznos lehetne, ha megpróbálna a másik oldalról informálódni. Végül is, több mint valószínű, hogy pont úgy használná ellenem, ahogy én ellene.

Saját fegyverével legyőzni? Nem erre gondoltam. De az egymásba kapaszkodott birkózásnak még akkor sem láttam értelmét, ha tudtam, hogy mi a „megmásíthatatlan” vég.

Máshogy is fel lehet használni ezt az erőt, hogy kiélvezhesse a materializálódást, nem kell, hogy mindig így érvényesüljön. Voltak ötleteim, bevallom. Csak még tapogatóznom kellett az ismeretlenben, hogy mi hogyan működik mostantól, mit szabad és mit nem, de legfőképp, hogy azt hogyan. Ezért úgy döntöttem, hogy mindent megfigyelek, és ha tudom, le is tesztelem az elképzeléseimet szépen, apránként. Kis lépésekkel. Nem néztem karriert már amúgy sem, épp elég volt, ha helytállok egy munkahelyen. Egyelőre.

Az utcán pedig csak én hallottam a három pár láb ütötte zajokat, az emberek körülöttem észre sem vették, nemhogy a lényt magát, de legfőképpen azt, hogy kikerülik, helyet adnak neki, nem ütköznek bele. Csak én hallottam, láttam és éreztem a jelenlétét. Ezt annak tudtam be, hogy nemcsak jól működik a köztünk lévő kötelék információs csatornája, de az emberek és köztem lévő különbség éles határa is konkrétabb képet adott magamról.

Azt is láttam, hogyan épül fel az emberek arca, természete, rétegről rétegre. A kép, amit mutatnak, a külsejük, viselkedésük és az igazi arcuk. Hogy mindezen individuumok hogyan épülnek fel, milyen hatással vannak a környezetükre. A tanulmányozásuk segített körülhatárolni, miért is nem látom önmagamat a tükörben, miért nem tudom meghatározni magam. A másságom egyre nyilvánvalóbbá vált, és ezt csak úgy ismerhettem fel, hogy láttam, hallottam és éreztem. A bennük lévő sötétség csírájában volt más, mint az enyém.

Ha rájuk néztem, az volt az első érzésem, jó, hogy nem vagyok ilyen. Már nem. A második, hogy megközelítőleg sincs még egy olyan, mint én.

Szerettem volna a tenyerem Rel fején tartani, érezni a kapcsolatot, amit a világ nem érzékelt, és amim a világgal már nem volt. Elszakadtam, nincs már másom, mégis itt vagyok. Célt kellett találnom, különben elveszek egy értelmetlen létezési fokozaton. Integrálódnom kell - gondoltam magamban, hisz ez volt az egyetlen módja, hogy utat találjak. És a gondolat maga megkongatta a vészharangot, mely azt hirdette: tényleg híd vagyok két világ között, és a másik sokkal szélsőségesebb, mint amit az emberek a hasadt énképeikkel felfogni képesek. Nem élik túl. Ahogy én sem.

Meg kellett ismernem a hatást, ami rajtam keresztül ezt a törékeny világot érheti, és nem engedni a kísértésnek, hogy tönkretegyem vele, mert mostanra láttam annyit, hogy pusztítani akarjak. Kicsúszhatok a saját irányításom alól, ahogy ez az erő egyre növekszik azáltal, hogy megismerem*. De ha nem ismerem meg, még befolyásolni sincs esélyem.* A démonnak igaza volt: nem volt jogom sajnálni magam.

Félúton voltam az irodába, amikor megcsörrent a telefonom, és még megszólalni se volt időm, amint felvettem, Oldwood már letámadott a kérdésével.

- Hol van?

- Félúton önhöz.

- Ügyet kaptam, ki kell mennünk helyszínelésre. Bírni fogja?

A járdán megtorpanva Relre néztem. Azok után, amiket máig átéltem, elviekben nem lenne szabad megrendülnöm, nyugodtan felelhetnék igennel. Ami azonban a hivatalos állapotomat illeti, a válasznak „nem”-nek kellene lennie.

- Valahol el kell kezdeni - feleltem egyszerűen. Oldwood pedig nem habozott egy köztes találkozási pontot megjelölni, ahol beültem a kocsijába, és a város külterületének egyik folyókikötőjéhez vezetett. Mit sem sejtve a kocsi mellett vágtató Berehsről. Egy pillanatra sem maradt le a járműtől, ami elég sokat elmondott a lény képességeiről.

A holttestre a kikötő raktárában találtak rá, két konténer között. A rendőrségi kordonszalag, valamint az egyenruhások által távol tartani próbált riportereken keresztül jutva Oldwood ráripakodott egy férfira, aki szemmel láthatóan eleve a bögyében lehetett.

- Tucker! Elárulná, hogy lehetséges, hogy a firkászok hamarabb értek ide, mint én? Mégis mikor akart értesíteni?!

Jobbnak láttam kicsit távolabb állni, és a helyszínelők munkáját figyelni, mi több, oda is léptem az egyikhez, aki épp a vérnyomokat fotózta.

- Mi történhetett? - kérdeztem, mert elég sok verziót el tudtam képzelni az eredményt elnézve.

- Az áldozat nagyjából egy-nyolcvan magas felnőtt férfi, harminckettő és harminchét között. A halál oka fejsérülés, feltehetően - mutatott a másik konténer falán látható vérfoltra - attól a konténertől. Senki nem esik magától hanyatt, hogy ekkora erővel csapódjon neki - mutatott ismét a betört koponyájú holttestre. - Így első ránézésre szerintem a csigolyáknak is annyi.

- Tudják, hogy ki az áldozat? - kérdeztem, immár a hullát szaglászó Relt figyelve. Végül is pont úgy nézett ki, mintha a vércseppeket nézném, közben meg azon gondolkodtam, hogyan lehetséges az, hogy a koponya hátsó része tört be, a nyakszirtcsont, mégis ehhez a konténerhez van közelebb.

- Nem találtunk nála igazolványokat, egyelőre ismeretlen.

Köd fátyolozta el a tekintetem. Mintha a fizikai világ körülöttem egy alig érezhető síkon mozgott volna. Éreztem a halál illatát a levegőben, ahogy az éltető hő elszáll. Letérdeltem, hogy jobban szemügyre vegyem az áldozatot, és megtöröltem az orrom. Először azt hittem, pára, a hirtelen hidegtől, de nem az volt. Mire felpillantottam összevérzett ujjaimról, a holttest tébolyult tekintetével néztem farkasszemet. - Rohadt ribanc! - Az erőszak energiája és a harag a túloldalról úgy rohant meg, hogy kibillentem az egyensúlyomból.

- Jesszus, jól van? - Ahogy a fotós elkapott, mielőtt hanyatt estem volna, visszarántott a fizikai valóságba.

- Persze, jól vagyok. Elnézést. - A válla felett rá bámuló Relből ömlött a gyilkos intuíció, ezért felpattantam, hogy mielőbb megszakítsam a kapcsolatot, és odébb somfordáltam a vérző orrommal. Az hiányzik csak, hogy a lény dührohamot kapjon, amiért valaki hozzám mert érni.

- Kötelessége lett volna azonnal értesíteni! - Oldwood még mindig a másik férfival veszekedett, mire én áttörtem az aurájuk határát.

- Egy rablógyilkosságért? Ugyan már Oldwood, ezer meg ezer ilyen történik egy évben! - Az öltönyös muki nekem se volt szimpatikus. Már esélye sem volt elnyerni.

- Az áldozat tulajdonképpen a támadó, a rablógyilkosságot pedig teljességgel kizárnám - jelentettem, fél kézzel látványosan felfelé tartva vérző orrom, míg a másikban a telefonommal kalimpálva magyaráztam, ezért észre se vehették, hogy elindítottam a hangfelvételt.

- Mr. … Tucker, igaz? - Nem is vártam meg hogy válaszoljon. - Az áldozatnál nincsenek azonosításra alkalmas okmányok, tehát akárki is ölte meg, nem akarta, hogy rájöjjenek ki volt az áldozat. Erős a gyanúm, hogy azért, mert kapcsolatba hozható vele. Továbbá a vér a konténer falán túl messze van a holttesttől, vérnyomok pedig nem vezetnek hozzá. Egy vérvizsgálat hamar bebizonyítja, igazam van-e, de szerintem a hullánk megtámadott valakit, akit ismert, csak visszafele sült el a dolog, az igazi áldozat pedig megrémült, elvette az okmányait, hogy nyerjen egy kis időt és meglépjen - vagy alibit keressen. Ha engem kérdez, egy nőt keresünk.

- De nem kérdeztem Miss ... kicsoda is maga tulajdonképpen? Egyáltalán hogy jön ahhoz, hogy egy gyilkossági helyszínelésre betörjön? - Tucker fenyegetően közeledni kezdett felém, és a telefont még mindig fogva az ujjaimmal Rel orrához érve jeleztem, hogy ne támadjon.

- Tulajdonképpen - Oldwood cinikusan megnyomta a szót - Miss Everlast az asszisztensem, Tucker. Ami pedig azt illeti, még ő is tehetségesebb nyomozó ZÉRÓ nyomozati tapasztalattal öt perc informálódás után, mint maga, úgyhogy fogja be a száját. - Oldwood teljes testtel állt közénk. - Jelenteni fogom, hogy hátráltatja a nyomozást, első helyen azért, mert nem értesített, második helyen pedig a téves helyzetfelméréséért, melyet büszkeségből nem ismer el. A tévedései végzetesek lehetnek, az alkalmatlansága pedig nevetségesen nyilvánvaló. Ha azt hiszi, hogy a hátráltatásommal sztárnyomozó lesz magából, óriásit téved, és a legrosszabb, hogy magával senki sem lesz nagyobb biztonságban ebben a városban.

Hú, basszus - gondoltam, grimaszolva pillantva a Berehsre, és kicsit zavarba jőve a helyzet komikumán. Ha én okosabb vagyok, mint ez a Tucker, a józan paraszti eszemmel, talán nem is akkora kunszt nyomozóvá diplomázni. Ami meg a város biztonságát illeti, Oldwood tudatlanul nagyot hasalt. Jobb is, ha nem tudja.

- A jelentést így is én írom meg előbb, mire maga egyáltalán tollat ragad, én már rég túl leszek rajta.

Én, én, én…

- Mondta Tucker, kétezer-tizenhat, október tizenhetedikén, hétfőn, reggel nyolc óra harmincnyolc perckor - emeltem fel a telefont, és megállítottam a felvételt. Tucker feje ellilult a méregtől, még a gondosan és precízen zselézett hajában is szétcsúszott a választék. Rel pedig hosszú farkával körbetekerte a lábait, épp időben ahhoz, hogy a telefonom után lóduló férfit elgáncsolja. Tucker sértett csapkodása a bizonyíték felé egy sereg tanút generált arról, mennyire kicsinyes és karrierista ahhoz, hogy a hibáit elismerje, és képes legyen dühében rátámadni valakire. Oldwood két másik rendőrrel fogta le, ahogy én hátraszökkentem.

Tuckerből sütött a kétszínűség, az arcáról leolvasható volt az önös érdek. Ez az ember nem azért nyomoz gyilkosok után, mert jobbá akarja tenni a világot, hanem hogy rajtuk és a többi emberen taposva kivívja a jólétet. Ikonikussá válni. A megalomániának volt az egyik legundorítóbb arca, de nem mindenkién volt ekkora bőr.

Micsoda fellépés, micsoda érvelés!

Most sikerült összekötnöm a két világot egyértelmű bizonyítékokkal. Nem biztos, hogy legközelebb ugyanígy tudok eljárni.

Egyben biztos lehetsz, a halál megtévesztő lehet, de sosem hazudik.

- Versenyezhetünk, Mr. Tucker, hogy ki aratja le ezeket a babérokat, de megéri? A csapatmunkával sokkal többre mennénk mindannyian. Maga is.

• Megnyugodtam, elengedhetnek már! Szálljanak le rólam, az istenit! - méltatlankodott, bár még mindig nem tudtam eldönteni, hogy önmaga megalázása vagy az öltönye gyűröttsége zavarja jobban. Oldwood, amint elengedte, adott egy zsebkendőt, hogy végre rendesen megtöröljem az orrom.

- Jól van?

• Igen. Csak hirtelen sok minden történt.
• Velem jönne egy pillanatra? - Oldwood egyáltalán nem volt elragadtatva, lelkiekben pedig felkészültem, hogy már az első napomon kirúg az okoskodásomért. Követtem széles hátát a konténer másik oldalára.

- Most mondja meg őszintén, hogy jól van-e - fordult felém, és a vérző orromra mutatott.

• Magam is meglepődtem, hogy képes voltam a hullát elemezni - vallottam be. - Elnézést kérek a közbeszólásomért, Mr. Oldwood, de úgy gondoltam, a vitájuk az értelmetlenségig fokozódott, ha pedig eredményeket akarnak, az egyetlen logikus lépés, ha a feladatra figyelünk.
• A példamutató magatartását értékelem, de maga még nincs abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse.
• Ha nem teszem meg, soha nem is leszek. Megtettem. Ha van valami, amit megtanultam a - halálomból - halálközeli élményemből, az az, hogy ne pazaroljunk időt értelmetlen dolgokra. Mint a sekélyesség és a hülyékkel való vitatkozás.
• Később folytatjuk, fejezzük be a dolgunkat, aztán meghívom egy kávéra. - Nagy kezével finoman megveregette a vállam, mint egy suta apuka, és intett, hogy kövessem vissza a helyszíneléshez.

Tucker továbbra is tette az okosat, de Oldwood minden szerváját lecsapta, minek eredményeként a helyszínelő csapat felvette az orvosi maszkokat, nehogy egy-egy beszólás után teliköpjék nevettükben a nyomokat. Azt hiszem, a főnökömnek jót tett a közbelépésem. Most azonban inkább csendben maradtam, jegyzetelni azokat az információkat, amik eddig még nem jutottak el hozzám, de nem mentem olyan közel, mint legutóbb. Bár korábbi tapasztalatokra támaszkodva erősen feltételeztem, hogy nem a távolság határozza meg a jelenéseket. Ez csupán egy lenyomat volt abból, ami történt, noha nem kevésbe kellemetlen élmény. Ha veszélyt jelentett volna, Rel biztos jelezte volna.

Nem éppen így képzeltem az első munkanapot, de az egyetlen dolog, amiért akkor is büszke lettem volna magamra, ha kirúgnak, az volt, hogy egy igen kínos helyzetben nem csináltam teljesen hülyét magamból. Megvolt a kellő lélekjelenlétem, hogy leplezzem, amit láttam.

A testet már elkezdte benőni a vörös, lüktető háló, és az októberi szórt fény a legkevésbé sem zavarta. Nem akartam megvárni, hogy ebből a hálóból születik-e egy gazdátlan Berehs, vagy sem, Rel pedig már nyáladzott a lüktető rendszerbe zárt energiától.
Tied.

Amint megkapta az engedélyt, rátapadt. Álltam, békésen jegyzetelve, amit a főnököm diktált, figyelmen kívül hagytam Tuckert, miközben senki nem látott semmit az egészből.

Egyre kíváncsibb voltam, vajon hány gyilkosságot tudok ezekkel a képességekkel feltárni, hány bizonyítékot tudnék szerezni. Mennyire lehetek hatással a világra? Felelőtlenségem lehetséges jövőképe volt az ablakos vízió, vagy még én sem vagyok tisztában azzal, hogy már rég megalapoztam annak eljövetelét?

Nem látok előre. Csak… hátra - pillantottam megint a hullára és az azt benövő erekből táplálkozó szörnyre. Bárhogy próbálnám összerakni a képet arról, mivel és mennyire kell óvatosnak lennem, sosem tudom meg, míg legalább egyszer nem próbáltam. Csak egy rossz döntés, és pont ott tartok, ahol a part szakad.

Mire végeztünk, Rel nem nagyobb lett, csak dudorok nőttek ki a lapockáiból, pont a gerincéből kiálló legnagyobb tüske két oldalán. Mivé fejlődik vajon ezzel a sok táplálkozással?

Oldwood később betartotta ígéretét, és az irodába menet meghívott egy kávéra, ahol a jegyzeteket kérte átnézésre.

- Az első benyomása úgy gondolom, jobban megállja a helyét, mint amit egy olyan tapasztalt nyomozó fel tudott állítani, mint Tucker. - jegyezte meg, belekortyolva a ristrettójába.

• Az a Tucker valami rivális? - kérdeztem a cappucinóm kavargatva. A helyzet abszurditását Rel biztosította, és még így is nyugodtabb voltam, mintha a démon lábjegyzeteit hallgatnám a fejemben.
• Ő azt hiszi. Folyton próbálja bizonyítani, hogy jobb nyomozó, mint én, noha erre semmi szükség nem lenne, ha nem velem, hanem a nyomozással foglalkozna. Tucker eszes, csak az irigység eltereli a figyelmét.

Magamban elismerően bólogattam a tisztánlátásáért. Akkor meredtem rá döbbenten, amikor a felismerés - óriási késéssel - kongatott meg vészharangot a fejemben: Oldwoodnak sem látom az igazi arcát.

- Mr. Oldwood feltehetek egy kérdést? - Letettem a kanalat a csészém mellé.

• Hallgatom.
• Miért engem kért fel, hogy legyek az asszisztense?
• Ne aggódjon, az ügyét már lezártam. Esélytelen egy valamit üldözni, mellesleg könnyebben zár le a rendőrség egy olyan ügyet, ahol az áldozat, a támadókkal ellentétben, életben maradt.
• A kérdésem még mindig lóg a levegőben. - Nem hagytam magam megvezetni ennyivel.
• Több okom is van rá. Itt akarja megbeszélni? - nézett körbe, majd rám megint. A kávézó szinte tele volt, és bár volt egy olyan sanda érzésem, hogy a kutyát se érdekli, mi hangzik el épp a mi asztalunknál, okosabbnak találtam kicsit úszni az árral. - Dolgozzuk fel a jegyzeteket, aztán ha nem kapunk több hívást, lekérem a laboreredményeket a reggeli esetről, kiderül, mennyire sikerült rátapintania a lényegre.

Ez hízelgő volt, de számomra egyértelmű, hogy igazam volt. Gyorsabb lett volna, ha tudtam volna, hogyan léphetek tovább a démoni erőkkel, az embereknek mégis muszáj kézzelfogható bizonyítékokat felmutatni. Lassúak.

- Gyakran vérzik az orra? - kérdezte ismét, amint felhörpintette a kávé maradékát.

• Nem. De hullát sem látok gyakran. - Tenyerembe véve a csészét élveztem, ahogy a forró ital felmelegít. - Még szerencse, hogy nem esett ma az eső, elmosott volna minden bizonyítékot.
• Tetszenek a logikus meglátásai. Jól tettem, hogy magának ajánlottam a munkát. Nem lettem volna elégedett egy aktakukaccal, olyan kellett, aki összeszedett, és használja az eszét.
• Ez roppant hízelgő, de miből gondolja, hogy elég stabil vagyok azok után, ami nem is olyan régen történt velem? - Tessék, kipattant a gyanúm egy csücske. Valami hibádzott az egészben, és tekintve, hogy már nemigen bízok abban, amit elsőre látok vagy hallok, főleg nem olyantól, akinek az arcát nem látom, csak tovább erősítette bennem a kételyt.
• Nem gondolom, hogy stabil. Ezért volt szüksége olyan munkára, ami nagy koncentrációt igényel.

Ez logikusan hangzott.

- Miért vett pont engem pártfogásába, akkor így kérdezem. Lezárta az ügyet, nem kötelessége segíteni. - Halkabbra fogtam, mivel egyértelművé vált, hogy még az iroda előtt a végére érünk ennek a témának.

• Talán mert nekem is szükségem van segítségre. - Hanyagul intett a jegyzetek felé az asztalon, aztán kezét a mellkasára téve dörzsölni kezdte. - Én sem bírok ám mindent egyedül.
• Ha most akar szívrohamot kapni, hazamegyek - fenyegettem meg a mutatóujjammal, mire gondviselt arcán mély barázdát húzott a cinikus mosoly.
• Nem fogok. De mutatni szeretnék pár ügyet, amin jelenleg is dolgozom. Szeretném, ha átnézné velem őket. És mielőtt a szakmai hozzáértése miatt aggódna, szeretném jelezni, hogy kifejezetten azért kérem a véleményét, mert kívülálló. Egy friss, nem nyomozó szempár lehet, hogy észrevesz olyat, amin az átlagos esetekhez szokott zsaruszem már elsiklik.

Ez egyrészt megint hízelgő volt, másrészt baljós.

- Miért érzem azt, hogy ezek pont olyan lezárt nyomozások, mint az én esetem?

• Most már biztos, hogy maga az én emberem.

Belekortyoltam a cappucinóba.

- Nem csak külső szemlélődő, de még csak szeme se rebben, ha ki kell mondani a tényeket. Az emberek többsége fél kiteríteni a lapjait.

Halvány fogalma sincs a lapjaimról.

Ez kalandos lesz. Saját magad után nyomozni…

Te hiányoztál csak a képből! Mondd, hogy a többihez nincs közöd!

Nem tudom. Lehet, hogy van?

Semmi tiszta, csak igazság. Ezt mondtad. Van közöd a többi esethez, vagy nincs?

Nincs.

Mikor végeztem a kávémmal, nem vártam meg a nyomozót, felálltam.

- Akkor mutassa azokat az ügyeket! - Nem tetszett, hogy egy civil olyan dolgok után nyomoz, amik felülmúlják a felfoghatóság fogalmát, de ami a leginkább szükséges volt számomra, hogy feltérképezhessem a helyzetem, többet tudjak meg magamról és az erőkről, amelyek a világban mozgolódnak, anélkül, hogy magam hoznám létre a helyzeteket. Az első olyan helyzet életem során, ahol az elméletet jobban becsültem, mint a gyakorlatot.

Oldwood kifizette a kávékat, amíg én összeszedtem a jegyzeteinket, és egy szót sem szóltunk egymáshoz, míg az irodába nem értünk.

- Tudja, ha nem lennék biztos abban, amit látok, azt hinném, valami kutyának tartja nyitva az ajtót - jegyezte meg, mikor valóban egy kicsit haboztam becsukni magam után az iroda ajtaját, hogy Relt beengedjem. Vajon mit szólna, ha meglátná a hatszemű, hatlábú, groteszk szörnyet, amint engedelmesen teljesíti minden kérésem?

Ez a legszelídebb Berehs, amit valaha idéztek. Szánalmas.

Nekem éppen így felel meg. Engedelmesen.

Akkor máris van bennünk egy újabb közös pont - suttogta a fülembe anélkül, hogy testet öltött volna.

- Miss Everlast?

• Elnézést, azt hiszem, a nyomáskülönbségtől bedugult a fülem - mondtam épp suttogástól irritált fülem masszírozva.
• Keressen meg egy orvost ezzel a magas vérnyomással! Fiatal még ennyi kellemetlen tünethez.
• Az erőszakhoz is fiatal voltam, mégsem kérdezte senki, hogy van-e hozzá kedvem. - Vállat vontam, örülve, hogy az egészségi állapotomra tereltük a szót, nem pedig megragadtunk a „mit engedtem be az ajtón” kérdésnél.

Oldwood egy laptopot helyezett az íróasztal szélére, majd kérte, hogy foglaljam el a helyem előtte.

- Ez lesz a maga párnája, takarója, fűtőteste mostantól. Garantálom, annyi munkája lesz, hogy nem fog másra gondolni.

• Az jó lesz.
• Összegezze a mai esetet, részletesen!
• Hogyan összegezzem?
• Átlátható legyen és logikus! A formája nem érdekel, magára bízom. Az agyára van szükségem, nem a nyomozati metodikára, amit belevésnek az emberbe, és keretek közé zárja a gondolkodást. Ha pedig ezzel megvan, áttérünk a „más esetekre” - közölte, majd helyet foglalt a minikönyvtárban álló asztalnál, velem annak sarkán. A jegyzetekből hamarosan jelentést írtam, Oldwood lekérte a labor eredményeit, majd elkezdte egyesével átnézni a bűnügyi nyilvántartást, keresve a szexuális zaklatásért előállítottak között, arra alapozva, hogy a következtetésem helytálló, és az áldozat valóban a támadó volt.

Keretek. Bezártság. Ha Oldwood ezeket elhagyja, akár rá is jöhet az igazságra. És ha rájönne az igazságra, el tudná fogadni?

Az asztal távolabbi sarkában már gyűltek a „más esetek” mappái, de a tizedik után már oda se néztem. Hosszú és kockázatos nyomozásoknak nézek elébe…

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)