**Novák-Tihor Anita: Kialkudott élet
12. fejezet: **Látszat és láttatás

Estére a fogorvosunk már bilincsben ült a kihallgatóban, mi pedig a tükörüveg vele azonos oldalán, egy barna faasztal, három szék és a barna falak társaságában. Oldwood vele szemben ült, én inkább álltam. Fogalmam sem volt, mire számíthattam tőle, ahogy arról sem, hogy minden gyilkosságnál ilyen sötét-e a helyszín energiája, vagy csak olyan esetekben, amikor a természetfölötti is közrejátszott.

A következtetéseim szerint minden erőszakos halálnál megjelennek, de a legtöbbnél nem mutatkoznak egyszerű halandó számára érzékelhető formában.

Dr. Albert idegesítően nyugodt volt. Nem zavarta az egyetlen fényforrásként használt asztali lámpa, a bezártság, sem a kérdések. A démonom is ott állt mögötte, félrebiccentett fejjel, mellkasán összefont karjaival, mi több, érdeklődő arckifejezéssel.

Triviális - mondta végül, egy csalódott pillantást vetve rám. Hogy ez pontosan mit jelentett, nem fejtette ki, én pedig nem voltam hajlandó találgatásokba bocsátkozni.

­­- Árulja el még egyszer, miért hasította szét Mr. Cross fejét, doktor úr! - Oldwood meg se válogatta a szavait.

• A tökéletesség szimfóniája csak a tökéletlenséggel van összhangban.

­- Dilis. Hívjunk pszichiátert! - vontam vállat. Mivel az emlék személyes átélése számomra már nyilvánvalóvá tette a helyzetet, semmi érdekeset nem tartogatott. Nem érdekelt, mennyire élvezte a tökéletes fogsort szétzúzni; ez is csak a pusztítás ösztönének egy erősen kézzelfogható jele. Barbárság, fehér köntösben. Tényleg triviális.

Oldwood még elbeszélgetett vele pár órát, hivatali kötelességből, de amilyen brutális és beteg a fogorvosunk, annyira untatott már az ügye mindkettőnket. Mivel az asszisztenciámra ehhez már nem volt szükség, Rellel az oldalamon távozni készültem. A kihallgató elhagyásával azonban azt éreztem, hogy egy furcsa energia lengi be a rendőrség épületét. Nem tudtam, miért volt a kihallgató szeparáló hatással az érzékeimre, de a levegő sűrűbbnek érződött azon kívül, és hirtelen nagyon kívülállónak éreztem magam a környezetemben. Első gondolatom az volt, hogy bámulnak, és bár a mosdóba sietve ellenőriztem a megjelenésem, a csizma, harisnya, hosszú kötött ruha övvel semmi kritizálnivalót nem mutatott. Nem túl hivatalos, nem túl hétköznapi. Akkor miért?

Tovább gondolkodva eszembe jutott, hogy nem érzek semmi újat az „ajándék” óta, bármit is jelentett az. Az ereim már nem dudorodtak feketén a bőröm alatt. Nyitott érzékekkel léptem ki a mosdó ajtaján, remélve, hogy megtalálom a sűrűsödő szféra forrását, azonban amint becsuktam magam mögött az ajtót, a folyosón Tucker szólított meg.

- Everlast, egy percre!

• Méltányolnám, ha megfelelő tisztelettel szólítana meg, Tucker nyomozó, mint individuumot - szúrtam oda, majd felé fordultam, hogy a megszólítás ellenére kitüntessem figyelmemmel.
• Gyanúsnak találom magát.
• Oh, ebben biztos voltam. Az ellenszenve Oldwood iránt már az első pillanattól hátrányos helyzetből indította a reputációmat - bólogattam mélységes érdektelenséggel. - Ha ez minden, engedelmével távozom. - Mielőtt sarkon fordulhattam volna, megragadta a könyököm.
• Miért emelte ki magát Oldwood? Épp egy nem túl régi ügy áldozatát?
• Se munkám, se családom, se megélhetésem nem volt, Mr. Tucker. A nyomozó segíteni akart, meg is tette, én pedig hálás vagyok. Befejeztük?
• Véletlenül sem. - Behúzott a legközelebbi üres tárgyalóba, és becsukta az ajtót. Nem ijedtem meg, épp csak feldühített a minden lében kanál viselkedése, amitől az imént felrémlett „ajándék” gondolata rögtön munkába állt. Éreztem, hogy nem lesz jó vége ennek.
• Olwood közel sem stabil, ezt már bizonyára észrevette.
• A maga stabilitását is erősen megkérdőjelezem - feleltem nyíltan. - Feltételeztem, hogy foglalkozási ártalom.

Tucker hirtelen hangulatot váltott, kihúzott egy széket nekem, és intett, hogy üljek le. Engedtem az invitálásnak, leültem, látszólag csupán egyensúly megtartásáért intve a kezemmel, valójában Relt intettem magam mellé. Tucker megfordította a széket, és a támlájára támaszkodva nézett rám.

- Oldwood a társam volt. Nagyon jól kijöttünk egymással, de amióta a lányát kimentette az óvodai terrorhelyzetből, teljesen megváltozott.

• Maga is megváltozott volna - forgattam a szemem. - Elképzelése sincs, én milyen változásokon mentem keresztül, és nem gondolom, hogy a maga dolga lenne ítélkezni vagy vizsgálódni.
• Ellenkezőleg. Oldwood azt hiszi, hogy rivalizálok, és ez jelenleg így van jól. Ami az igazságot illeti, a feletteseim, de még a felesége is azt kéri tőlem, hogy tartsam rajta a szemem. Maga szerint ennyi ember tévedhet?
• Van, hogy a világunk úgy kifordul, hogy a saját helyzetünk az egyetlen igazság, és valóban mindenki más téved, Tucker, ezt magának mint nyomozónak aztán végképp tudnia kell.
• Ezt nem is vitatom - bólintott egyetértően. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a férfi teljesen megváltozott viselkedését a folyosón látottakhoz és az eddigi tapasztalataimhoz képest. A kirohanásainak semmi nyoma nem maradt, mi több, teljesen összeszedett és felelősségteljes benyomást keltett. - A feletteseimmel vívtam nemrég egy óriási csatát Oldwoodért, Miss Everlast. Fel akarták függeszteni. Mint látja, a legegyértelműbb jeleket sem veszi észre. A legutóbbi két esetünknél szándékosan késve érkeztem, hisztizéssel kivontam magam a tényleges nyomozás alól, remélve, hogy Oldwood maga fogja megoldani az ügyet, hogy kiprovokálom belőle az odafigyelést, de amióta maga itt van, mindent maga vesz észre helyette.
• Oldwood szeretne magával együtt dolgozni, de ez a „színjáték”, amit folytat, ha igaz, csak távolabb sodorja magukat egymástól.
• Bár így lenne. Sarah. A társam az elmúlt években elkezdett kétségbeejtően megmagyarázhatatlan viselkedést mutatni. Nyomkövetőt szereltettek velem az autójába, és éppenséggel a magánpraxisát is le akarják hallgatni. Minden jel arra utal, hogy a tíz évvel ezelőtti összeomlása a lánya ügyét követően eltérítette az útról. El-eltűnik, figyelmetlen. Nyilván ő is belátta ezt, ezért vette fel magát, de gyanúsnak találja az egész vezetőség, hogy pont egy megoldatlan ügy egyetlen túlélője lett az asszisztense.
• Mégis mit vár tőlem? - hajoltam előre, és úgy helyezkedtem, hogy a térdünk éppen csak összeérjen. A nyomozóból áradó és őt körbelengő energiák teljesen stabil lelkiállapot érzetét keltették, tehát a színjátékról adott vallomását már nem kérdőjelezhettem meg. - Kémkedjek a saját főnököm után? Ha felfüggesztik, a munkámnak is annyi. A megélhetésemmel játszak?
• Biztosítani fogjuk a megélhetését, ha úgy lesz. Amit én várok magától, az az, hogy a beavatásáért és Oldwoodért segítsen megoldani az ügyét. Terelje vissza a stabilitásába! - Tucker tekintete átment kérlelőbe. Korábban is megtévesztett már a színjátéka előhozta energiákkal, ezért ismét felmerült bennem a gyanú, hogy az elhangzottak ellenére kettejük közül még mindig Oldwood a mentálisan stabilabb. Ha egyszerű ember lennék, én is és a főnököm is, akkor sem lenne könnyebb eldöntenem, kinek higgyek. - Még mindig őt tartom a társamnak, Sarah. Nem áll szándékomban elveszíteni őt, de ha maga mindent megold helyette, és higgye el, mindketten felismerjük a jó potenciált, addig ő maga nem mászik ki a saját gödréből.
• Mr. Tucker… Ami azt illeti, a gödrök mélységéről magának csak halvány elképzelései lehetnek, mindaddig, amíg saját maga nem kell, hogy megélje a poklot. Ám egy olyan jó színésznek, mint maga, nem tudom, hogy jobban hihetek-e, mint a felettesemnek. Az egyetlen konzekvencia, amit le tudok vonni, az az, hogy Oldwood elismeri magát, és őszintén reméli, hogy az akár valós, akár megjátszott emocionális kilengése helyrebillen. Ha tényleg a jó érzés vezérli magát, arra előbb vagy utóbb rá fogok jönni, ezt borítékolhatja - jelentettem ki, felállva a székről.
• Kérdezze ki a feleségét! Kérdezze meg, mit kért tőlem!
• A vezetőséget is megkérdezhetem az állításai felől?
• Nem fognak örülni magának, mert civil, és nem is fognak információt adni, annak ellenére, hogy megvívtam velük a csatát a beavatásáért. Csak annyit kérek, hogy maga is avasson be abba, amit talál!

Tartok tőle, hogy nem hinné el egy szavamat sem - gondoltam magamban, a hátam közepére sem kívánva egy hozzám vagy Oldwoodhoz képest civil beavatását.

- Őszinte leszek, nem vagyok biztos benne, hogy kiben bízhatok egy ilyen helyzetben, Mr. Tucker. Jelenleg megkérdőjelezem az állításait.

• Oldwood instabilitását azonban nem, jól mondom? - Jelentőségteljesen felpillantott a háttámlán támaszkodva, majd felállt. - Csak figyelje meg Oldwoodot, segítsen neki visszatalálni önmagához, de ne maga oldja meg az ügyeket!
• Nem tartozom magának jelentéssel.
• Nem is várom el.

Egy bólintással nyugtáztam a beszélgetés végét, és elhagytam a tárgyalót. Tucker ezek után más színben szerepel a megítéléseimet illetően, és aggasztónak találtam, hogy Oldwood állapota ennyire nyilvánvaló. Az, hogy beavattam a saját helyzetembe, most tűnt a legkevésbé okos húzásnak, ugyanakkor veszélyes lett volna nem megtenni. Oldwood és én egy ponton hasonszőrűek vagyunk, ahogy azt a démonom is mondta, de a vezetőség kíváncsiskodása már egy külön faktor.

Két dolgot tehettem. Az egyik adott volt: ki kellett derítenem, mi történt Oldwooddal tíz évvel ezelőtt, ami azt jelentette, hogy pontosan azt kellett tennem, amit Tucker kért. Az egybeesés nem volt rossz, de az információ több mint biztos, hogy megoszthatatlan.

A másik dolog, hogy ignorálom az egyre szorosabb helyzetet, és meglépek. Mivel nem volt ínyemre hármasban maradni a démonnal és Rellel, ezért kénytelen voltam kiegyezni az elsővel.

Ahogy végigmentem a folyosón, az energiák szövevényében el is tévedtem. Mire rájöttem, hogy nem a szemem, hanem az érzékeim után mentem, egyenesen a pincében találtam magam. A világomat hirtelen az a sűrű és gúzsba kötő háló töltötte ki, aminek központja olyan volt, mint bogárnak a neonfény, de hatása mint a pókhálóé. Benne ragadtam. Elektromos zaj ütötte meg a fülem, ösztönösen a könyökömhöz nyúltam, és kihúztam a ruhám könyökhajlatába nyomott poloskát. Tucker semmit sem bízott a véletlenre. Én azonban nem lehettem biztos abban, hogy az ilyen szerkezetek mennyit közvetítenek a másvilági hangokból, ezért ledobtam a földre, és eltapostam a csizmám sarkával. Még ha Oldwooddal komoly gondjaim is lesznek, magamat nem fogom kiadni, és ez lesz a legnagyobb kihívás, amivel szembe kell majd néznem.

A pincében azonban szertefoszlott az energia sűrűsége, a nehéz fémajtó csattanva záródott mögöttem, és az ijedtségtől hirtelen vett levegővel tudatosult bennem, hogy már jó ideje visszatarthattam. Telefonommal világítva néztem körbe, de nem találtam se szemmel, se más érzékekkel a forrást. Azt gondoltam, talán nem is volt konkrét kiindulópontja, amíg meg nem hallottam a csoszogó hangokat. Nehéz léptek, egymás után. Kinyomtam a telefonom, kezemmel Rel hátát keresve, ujjaimat a gerinctüskéje mellett a dudorra fonva, mely nyúlni kezdett. Az érintés pedig teljesen más látásmóddal ruházott fel.

A sötét pince poros padlóján egy ismerős alak jelent meg a sarokban motyogva. Ismertem a kabátot és a hangot is, de nem értettem, mit mond, én pedig ösztönösen befogtam a számat. A szürke és fekete füst, ami kitöltötte a látóteremet, nem volt egyértelműen csak számomra érzékelhető, és ha én láttam, talán ő is láthatott engem. A sarokban, nekem háttal állva, mormolva hallottam fémet siklani. Még egy alak tűnt fel, a lábai előtt heverve mozdulatlanul. Rel közeledni kezdett az alakhoz, és hiába húztam meg a csápot a hátán, most először nem hallgatott rám. Bíztam a hatlábú szörny megítélésében, ahogy abban is, hogy ezen a síkon bármi történik, arra befolyással lehetek, így hagytam magam vezetni.

A mormolás mély hangú kántálássá erősödött, amit csöpögő hangok követtek. Mint amikor megnyitnak egy csapot, hirtelen toccsant, majd egyenletessé vált, és a fém koppant a padlón. Egy véres kés.

A kántálás tetőpontján, mikor a legkevésbé hasonlított emberi hangra, véget ért, a férfi pedig véres szimbólumot kezdett rajzolni a falra. Rel csatakos nyáladzása és a férfiben felismert Oldwood pedig arra ösztönzött, hogy elengedjem a berehst. Bármi is készült itt, nem akartam látni a végét.

Amint elengedtem a csápot, rám borult a pince sötétje, és csak a lény hörgését hallottam, majd egy embertelen dühös üvöltés belém fagyasztotta a levegőt.

- Oldwood! Hazamegyünk! - jelentettem ki, majd a szavaimat követő nagy testek dulakodásának hangzavarában egy nyekkenést követően a sötétséget betöltötte egy rosszindulatú, zárt fogsorú röhögés. Ez nem Oldwood volt, de belőle jött.

Ez nem az én démonom műve.

Fogalmam sem volt, mihez kezdjek egy másik entitással, Rel szólongatása pedig hiábavaló volt. A berehs nem felelt.

Nehezen döndülő, csusszanó léptek közeledtek felém.

- Megijedtél, Szerződő? Kívülről is ijesztő? - Oldwood hangjához sehol sem hasonlított az, ami belőle beszélt, éles, csikorgó hangon. - Hasonszőrű fehér bárány…

• Te nem olyan vagy, mint mi. Nem tehetsz kárt bennem.
• Mindegy, ki vagy, vagyok, voltál, voltam, egyek vagyunk sírban és pokolban. - Sziszegő nevetése egyre közelebbről jött.
• Nem hozzád tartozom, ezért nem nyúlhatsz hozzám! - A hang irányába feleltem vakon, csupán sejtve, merre lehet.
• Igazán nem? Hol van hát a mestered? Hol? Hol? Hol?

Az ajándék jutott eszembe. Ökölbe szorított kezekkel éreztem, hogyan perzsel a fellángoló vér az ereimben, és a pince vaksötétjében egy még sötétebb hangot hívtam elő.

- Bennem. - Éreztem a teret magam mögött görbülni, mintha egy fekete lyuk kijáratában álltam volna, és ezen a járaton keresztül sikoltott fel valami hatalmas, valami elemi gonosz, ami körbefont, fölém tornyosult.

Oldwood meggörnyedt háttal, eltorzult arccal, és véres szájjal állt meg, éppen az orrom előtt, mire Rel nélkül is látni kezdtem. Nem is sejtettem, mennyire az utolsó pillanatban hívtam elő a segítséget, mely a fejem fölött ordított össze vele. A hatalomfitogtatásba beleremegett az épület, az energiák egymásnak feszültek, míg a falak recsegése közepette a két entitás ereje kioltotta egymást és visszazuhantak oda, ahonnan jöttek. Én is, Oldwood is a földre rogytunk a véres, dohos porba.

Az első emberi hang egy fájdalmas, elgyötört nyüszítés volt, melyet az egész épület remegése következtében lehulló vakolat kísért. A pincében… két ilyen erő egymásnak feszült.

- Oldwood! Oldwood, keljen fel! Ki kell jutnunk innen! - A földön tapogatva kerestem a nyomozót, és amint megérintettem a karját, húzni, rángatni kezdtem. - Én nem fogok itt és most meghalni egy épület alá temetve, Oldwood! Szedje össze magát! REL! - Kiáltottam kétségbeesetten a berehs után, mire a jószág csápjai elértek minket.

A pinceajtó azonban ránk zárult, hiába jutottunk el kínkeservesen a lépcsőig. Nem maradt elég erőm egy ilyen idézés után. Minden, amin keresztülmentem, hiábavaló volt, itt halunk meg, egy épület alá temetve!

Nem vagy valami kreatív.

• Segíts!

Megmondtam, kétszer nem mentlek meg.

• Kérlek! - sírtam kétségbeesetten.

Gyarló bárány. Nem tanultál semmit. Nincs mit adnod még egy esélyért.

• Nem lesz neved, és elpazarolsz egy lelket? - kérdeztem kétségbeesetten a sötéttől. ­­- Nem kell, hogy megments, csak adj tippet!

A por már ömlött a nyakunkba, szinte láttam a mennyezetet meghajlani, Rel a fémajtót döngette, én pedig próbáltam a leszakadó törmelék közepette rájönni, mit tehetnék. Egy démon erején osztozok, nem lehet, hogy nincs semmi, amivel megmenekülnénk!

A sötétségé vagy, és az a tiéd. Fogadd el méltósággal a végzeted!

• Bassza meg! - dobbantottam hisztérikusan. Aztán eszembe jutott. A sötétségé vagyok… és az az enyém. - Elfogadni! ELFOGADNI! - Letéve az eddig vállamon tartott, zokogó Oldwoodot a lépcső tetejére, kitapogattam az arcát, ami még mindig meleg és síkos volt a vértől, kifújtam a levegőt, és a beszakadó mennyezet alatt felkentem az arcomra, amit tudtam, megragadtam Rel csápját, a nyomozó homlokát, és elfogadtam a sötétséget, ami nyomott, bekebelezett, egyetlen vezérként választva halandóságom második katarzisában.

(Megjelent a szerző engedélyével. Az írás továbbközlése tilos!)