Fight Club - Harcosok klubja (1999)
2017.06.19 14:00
eN.Dé.

„Ha ezt olvasod, akkor ez a figyelmeztetés neked szól. Minden szó, amit itt olvasol, elvesz egy másodpercet az életedből. Nincs más dolgod? Annyira üres az életed, hogy őszintén: nincs semmi más ötleted, mivel töltsd ezeket a perceket? Vagy a bárminemű "hatalomtól" általában tátva marad a szád, és tiszteled és hitelesnek tartod azt, aki ezt tőled megköveteli? Mindent elolvasol, amit elvárnak, hogy elolvass? Mindig azt gondolod, amit elvárnak, hogy gondolj? Lépj le a kéródból! Találkozz egy ellenkező neművel! Hagyd abba a mértéktelen vásárlást és maszturbálást! Mondj fel a munkahelyeden! Köss bele valakibe! Bizonyítsd be, hogy élsz! Ha nincs igényed rá, hogy ember legyél, statisztikai adat leszel. Figyelmeztettelek.”

A film narrátora és főhőse egy igazi hivatalnok. Napjai egy szürke bokszokból álló végeláthatatlan irodában telnek, vagy azzal, hogy ide-oda utazik az országban, és igyekszik hasznot húzni az emberek nyomorából, hogy a cégének még jobb legyen. Lakását a legmenőbb és legújabb ikeás bútorokkal töltötte fel (még olyanokkal is, amiket soha életében nem használt, és nem is fog), minden nagyon rendezett körülötte, úgy néz ki, mintha megütötte volna az életével a főnyereményt. Hősünk azonban mégsem boldog. Súlyos alvászavarral küzd, önsegítő csoportokba jár, többek között azért, hogy fontosnak érezhesse magát, vagy talán inkább azért, hogy végre érezzen valamit. Ebbe az unalmas és szürke világba robban be Tyler Durden. A fickó, aki tesz mindenfajta társadalmi elvárásra, normára. A saját törvényei szerint él, és igen kemény véleménye van embertársairól. Szerinte annyira elpuhult a társadalom, és annyira a materializmus rabjaivá váltunk, hogy a tárgyak azok, amik valójában birtokolnak minket, és nem mi azokat. Hősünk hamarosan követni kezdi Tylert, együtt felrúgják az eddigi életét, és valami egészen elképesztő ámokfutásba kezdenek. Mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor most mi is van?

Nos, nem véletlen, hogy David Fincher kultfilmmé vált mesterműve az IMDb Top 250-es listáján az előkelő 10. helyet foglalja el, és az sem, hogy szinte minden filmes listán szerepel ez az alkotás. A filmet egyik kedvenc íróm, Chuck Palahniuk könyvéből készítette el a rendező, és azt kell, hogy mondjam, elképesztő munkát végeztek. Palahniuk világát ugyanis igen nehéz megjeleníteni a vásznon, hiszen nagyon komplex témákat boncolgat a műveiben. Finchernek azonban sikerült úgy megcsinálnia a filmjét, hogy egy cseppet sem veszített a történet az erejéből és a mondanivalójából annak ellenére, hogy szerintem a könyv még így is jobb, mint a film.

Tudom, hogy elég semmitmondóra sikeredett a szinopszis, de ezt a filmet nem lehet csak úgy leírni. A Harcosok klubját mindenkinek látnia és olvasnia kell, ha lehet, többször, mert mindig van valami, amit elsőre, másodikra, vagy harmadikra elmulasztottunk. Ha mégis össze kellene foglalnom (márpedig kell, hiszen írok róla), hogy miről is szól a Harcosok klubja, akkor azt mondanám, hogy az emberi mivoltunk megtalálásáról. Egy olyan világban élünk, ami azt sulykolja belénk nap, mint nap, hogy legyünk boldogok, hogy fogyasszunk, halmozzuk az élvezeteket. Legyünk szépek, okosak, gazdagok. Kezeljük tabuként a fájdalmat, a bánatot, a szorongást, a függőségeket, a csúfságot, a kövérséget, az igazán nyomasztó és rettenetes dolgokat. Igyekszünk semmiről sem tudomást venni, próbáljuk elnyomni ezeket az érzéseket, és ettől egyre érzéketlenebbekké válunk. Tyler pedig ennek a felfogásnak a tökéletes ellentéte. A haragot, a féktelenséget, a fájdalmat, az érzéseket, a szabadságot jelképezi ő, aki azt akarja, hogy felszabaduljunk a modern társadalom béklyói alól. Hősünket és aztán a hozzájuk csatlakozó társaikat folyamatos próbatételek elé állítja, tabukat dönt le, hogy rávegye őket arra, hogy érezzenek és fejlődjenek. Olyan dolgokat szabadít fel bennük, ami valami nagyon mélyre elásott, ősi, már-már vadállati állapotot hoz elő.

Eközben pedig kihasznál mindent, amit a nagyvállalatok is megcsinálnak az emberekkel. Kihasználja és manipulálja őket, ez a pasi még hírből sem ismeri az etikát és az erkölcsöt, de nem is akarja velünk elhitetni ennek az ellenkezőjét. Felemel egy bazi nagy tükröt, és beleordít az arcunkba, hogy tessék, nézzük meg, mivé lettünk. Kicsit olyan ez a karakter, mint maga Palahniuk, aki könyveiben ugyanezzel a féktelen és elborzasztó, kegyetlen őszinteséggel szembesít minden egyes oldalon. Viszont ne képzeljük azt, hogy Tyler értünk dolgozik. Eljön ugyanis az idő, amikor hősünk kénytelen öntudatra ébredni, és kezébe venni a saját sorsát. Mert mindig eljön ez a pillanat, csak nagyon nem mindegy, hogy mikor. A pusztítást már nem biztos, hogy meg lehet akadályozni egy ponton túl, és ettől válik a film egyik idézete igazán valóssá: „Csak akkor tehetsz meg mindent, ha már semmid sincs.” De vajon tényleg így van? Nem inkább fordítva kellene gondolkodnunk, hogy akkor élünk igazán, ha van mellettünk-velünk valaki? Szerintem ezt a rádöbbenést jelképezi Marla és a narrátorunk kapcsolata is, de erről nem mondanék többet, tessék kideríteni, hogy tényleg így van-e. :)

Nem véletlen, hogy nem neveztem meg Edward Norton karakterét. Sok helyen Jacknek vagy Rupertnek hívják, de a könyvben sincsen neve, sőt a filmben sem nevezik meg, és ez az egyik nagyon fontos eleme a történetnek. Fincher tényleg odafigyelt minden apró részletre, odafigyelt arra, hogy Palahniuk mit akart nekünk elmondani, és a rendező mindent megtett annak érdekében, hogy a filmje ugyanolyan kemény, realista, szívszorító és lélegzetelállító legyen, mint a mű, amiből dolgozott. Ehhez pedig megtalálta a tökéletes színészeket. Edward Norton nekem mindig is nagy favoritom volt, és szerintem méltatlanul alulhasználják, mert zseniális színész, és amit ebben a filmben (is) csinál, egyszerűen zseniális. Mint ahogyan Brad Pitt is, aki mindig is több volt egy remekbe szabott testnél és egy szívdöglesztő pofinál. Helena Bonham Carterre pedig már szavakat sem nagyon találok, annyira hiteles volt Marla szerepében. Mindannyian alázatosan és vérprofin csinálták meg ezt a filmet olyannyira, hogy láttam magam előtt őket a könyvben.

Nem fogok kitérni a sok-sok utalásra és az igazán ütős csattanóra, viszont annyit elmondok, hogyha nagyon figyelünk, akkor bizony megláthatunk olyan dolgokat, amik először fel sem tűntek, hogy ott vannak. David Fincher esküszöm jobb munkát végzett, mint Agatha Christie, és telerakta kis kirakósdarabkákkal a filmjét, de annyival, hogy sokadik megnézésre is találunk mindig egy újabbat. Ilyenekre gondolok, mint buszjegyek, Starbucks-poharak, ki honnan száll ki a kocsiból, vagy Tyler maga. Ha nagyon akarjuk, még egy férfi nemiszervet is kiszúrhatunk a zárójelenetben. Fincher amellett, hogy természetesen hozta a rá jellemző képi világot, a mocskot és suspense hangulatot, még arra is képes volt, hogy igazán realisztikussá tegye a filmjét, miközben könyvhű maradt. Természetesen változtatott valamennyit a művön, de ez szerencsére nem ment a mondanivaló rovására, sőt létrehozta magát a mondanivalót. Borzasztóan komplex és sokatmondó alkotás a Harcosok klubja, olyannyira, hogy ebben a kritikámban én is csak a felszínt kapargattam. Az egész film a végére egy hatalmas metafora lett, amitől libabőrös lesz a néző, és leesett állal ül még percekig a képernyő előtt, teljesen megsemmisülve, miközben egy kérdés zakatol az agyában: tényleg erről van szó?

10/10

IMDb | mafab


Ha a Disqus fórumban spoilerezni szeretnél, így írd meg a szöveget:
A végén kiderül, hogy <spoiler>a seriff a tettes.</spoiler> Jó, mi?
Ügyelj, hogy ne gépeld el!
comments powered by Disqus
 
creepyshake.com logo
not under 18
hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés