Miután összeraktuk nektek, hogy 2018-ban, mely filmeket találtuk a legjobbaknak a szerkesztőség egészének leadott szavazatai alapján, most szubjektívebb vizekre evezünk és elmondjuk nektek, hogy mely filmekben csalódtunk az elmúlt évben. Lesz olyan is, ami az említett, legjobbakat felvonultató listán helyet kapott, ugyanakkor egy-egy kritikusunknak tőrt döfött a szívébe.

Ákos:

Az apáca: 2018 legnagyobb csalódása számomra a The Nun. Nem arról van szó, hogy felültem volna a marketingkampány igéreteinek és az év legjobb horrorját vártam volna tőle. De ha már minden előre adva volt (főgonosz, környezet, történet), akkor legalább egy élvezhető filmet össze lehetett volna hozni. A mai napig nem értem, hogy hogy csúszhatott félre ennyire ez a film, rádadásul úgy, hogy én a gyengeségei ellenére is kifejezetten szeretem a Démonok között szériát. De Az apáca nemhogy meg sem közelítette azt a minőséget, hanem a nyomába sem ért.

Örökség: Viszonylag későn néztem meg ezt a filmet és addigra a csapból is az folyt, hogy ez az év legdurvább horrorja. Ez óhatatlanul is megnövelte az elvárásaimat - és ugyan nem sikerült rosszul - de én nem látom benne azt a pluszt, ami miatt annyira zseniálisnak tartják. Szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni magából a spiritizmusból is, ráadásul a filmben szereplő megoldások többségét már korábban is láthattuk.

Murdock:

Ragadozó: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól ezen a filmen. Az a sok aranyköpés, a jellegzetes karakterek, és jó pár vicces pillanat akaratlanul is mosolyt tudott csalni az arcomra, nem beszélve néhány látványosabb vérengzésről. Viszont! Elvileg ugye egy Predator filmről lenne szó, és meg is kapjuk a ragadozókat, néhány momentumot, ami a korábbi részekre emlékeztet, de méltó is hozzájuk? Közel sem. Konkrétan alig maradt valami abból, ami a korábbi összes Predator filmet meghatározta, és igen, ebbe még az AVP filmeket is bele tudom érteni. Továbbá ott van az a sok érthetetlenül ostoba és szemöldökráncoló ötlet és megmozdulás, amik közül néhány elmenne, mondjuk a Marvel univerzumban, de a Predatorok világával nem összeegyeztethető. És ezek az elemek, és a korábban említett poénkodás túlzásba vétele agyoncsapja a szériát meghatározó komor, horrorisztikus sci-fi atmoszférát. Ez nem egy Predator film, hanem egy Shane Black film, amiben vannak predatorok. Félreértés ne essék, imádom Shane Black filmjeit, de a kettő között azért van különbség.

Death House: Azóta vártam ezt a filmet, amióta egyáltalán bejelentették az elkészítését. Mert miről is volt szó? Konkrétan beígérték nekünk a horror műfaj feláldozhatókját. A film történetét az azóta megboldogult Gunnar „Bőrpofa” Hansen írta, és olyan nagy nevek kaptak benne helyet, mint Kane Hodder, Bill Moseley, Tony Todd, Sid Haig, Michael Berryman, Dee Wallace, Barbara Crampton, Adrienne Barbeau, Camille Keaton és Felissa Rose. Igazán impozáns lista, bár anno én még egy pár nevet el tudtam volna képzelni mellettük (utólag már nem bánom, hogy ők kimaradtak ebből a projektből). Egyáltalán nem egy világmegváltó alkotást vártam, de reméltem, hogy egy minőségibb, grindhouse időket megidéző agymenést kapunk. Ehelyett kaptunk egy vérszegény, szánalmas, zagyva fércművet. Még csak a bűnös élvezet kategóriába sem lehet besorolni, mert gyakorlatilag az egész filmet fájdalmas volt nézni, és azt vártam, hogy mikor lesz már vége. A nagy öregek rövid jelenetei miatt lehetett csak valamennyire túlélni, hiszen Kane Hoddert, Bill Moseleyt és a többieket azért még a legnagyobb szemét közepette is jó látni. De sajnos a Death House egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, pedig a műfajnak tényleg jó lenne egy olyan minőségi alkotás, ami összefogja a nagy neveket, és méltó módon tud tisztelegni a horror nagy korszakai előtt. Erre viszont még várnunk kell.

Lewis:

Ghostland - A rettegés háza: Pascal Laugier (Mártírok, A magas ember) idei filmje csak a hihetetlenül gyenge minősége miatt tudott sokkolni. Tucatijesztésekkel teli slendrián rendezés, rosszul megírt forgatókönyv elkapkodott és átlátszó fordulatokkal. Egyedül csak a színészek nyújtottak valamit, a két leányzó teljes átéléssel ordítozott.

Slender Man - Az ismeretlen rém: Bármennyire is hihetetlen, a Slender Man korunk egyik legerősebb horrorja lehetett volna. Szólhatott volna a generációs szakadékról, az elmagányosodó fiatalokról és az internet sötét bugyrainak veszélyeiről, ám Sylvain White egy tartalmatlan és meglehetősen erőtlen produkciót szállított, amit a stúdió ráadásul jól szét is vágott, hogy még inkoherens is legyen a végeredmény.

Gaerity:

Slender Man – Az ismeretlen rém: A 2018-as év kétségkívül egyik legnagyobb csalódása, ami a nem túl magas elvárásoknak sem tudott – és valószínűleg nem is akart – megfelelni. Faék egyszerűségű történettel rendelkező tinihorror, olyan olcsó és esetlen ijesztésekkel, amiknél jóval hatásosabbakkal akár a Nickelodeon műsoraiban is találkozhatunk. Egyetlen pozitívuma maga a rém, akit viszont a film alkotói olcsó marketing eszközzé degradáltak… Szégyen!

Örökség: A hírveréssel ellentétben ez a film – bár egyáltalán nem nevezném abszolút kudarcnak, hiszen egy megtekintést talán megér – minden csak az nem, amit ígér és, ami még ennél is fájóbb, még annál is kevesebb, amit nyújtani tud. Az elhibázott döntések és kihasználatlan lehetőségek filmje ez. Egy olyan séta egy kísértett házban, ahol a legnagyobb riadalmat az fogja okozni a számunkra, hogy telefonunkon térerő hiányában nem tudunk pizzát rendelni… Két bátor és hatásos jelenet, ennyi és nem több… Ez a Hereditary. Ha pedig valóban ez „az év legfélelmetesebb horrorja” akkor valami hatalmas baj van nemcsak a műfajjal, hanem a világgal is, ami így kétségkívül megérett arra, hogy túlvilági hatalmak aprólékosan, minden vérmocskos pillanatot kiélvezve, lassan kizsigereljék…

eN.Dé.:

The First Purge: Aki olvasta a kritikámat az nem igen lepődött meg azon, hogy én ezt a filmet választottam. Csalódásomat csak a haragom tudja feledtetni. Én nagyon bírtam a Purge-filmeket, különösen a köré épített társadalomelmélete miatt, amit eddig több aspektusból mutattak meg nekünk, igaz elég felületesen. Ám tagadhatatlanul jelen volt ez a szándék is a filmekben.  Éppen ezért reménykedtem benne, hogy most valami mélyebbet kapunk és végre bemutatják nekünk az utat, ami a megtisztuláshoz vezetett. Aztán elérkeztünk ehhez a felvonáshoz és egy olyan hulladékot sikerült kiadniuk magukból, amire szavakat nem találok már. Egy idióta celluloidszemetet adtak ki a kezük közül, amivel a saját rajongóikba rúgtak bele. Hát ha valamiért, ezért járhatna némi purgálás a készítőknek.

Winchester - Szellemek háza: Kifejezetten szeretem a kosztümös horrorokat, illetve külön bírom, hogy ha egy valaha élt személy vagy legenda köré építik fel a történetet. A Winchestert nagyon vártam, sokat olvastam utána és bíztam benne, hogy sikerül egy kellően egyedi, gótikus stílusú és melankólikus, vagy akár bizarr hangvételű és okos filmet összehozni egy ilyen jó alapanyagból. Még a klisés szellemes vonal se zavart volna, ha azt kellően kreatívan és az igazságot ügyesen reprezentálva tálalják nekünk. Ehelyett kaptunk egy színtelen-szagtalan-semmilyen valamit, ami tök unalmas volt, teljesen érdektelen karaktereket vonultatott fel és megaludt a tej a számban a nézése közben. Helen Mirren egy fantasztikus színésznő, de ebben a filmben csak a fekete ruhája maradt meg bennem, semmi pluszt nem adott a történethez. Hatalmas elpazarlása egy kiváló, filmre kívánkozó történetnek.