A démonokkal foglalkozó alműfaj a horror egyik legjobb leágazása. A legbelsőbb félelmeinket hívják életre, mindig a szeretteink állnak a középpontban és a családunkat, majd pedig minket rombolnak szét. Van, akik ránk törnek és van, akik pedig megszállnak minket. A harcot pedig nagyon nehéz felvennünk ellenük, hiszen ha bár a mi világunkba törnek be, mégsem ebben a világban történik meg az összecsapás. A CreepyShake írói most megosztják veletek, hogy nekik, mik a kedvenceik ebben a zsánerben.

Gaerity: Amikor a démonokat vagy éppen a démoni megszállást fókuszba állító alkotások közül kellett egy kedvencet kiválasztanom Lovecraft rajongóként nem is juthatott volna más eszembe, mint a ’94-es In the Mouth of Madness - Az őrület torkában című alkotás, ami úgy képes zseniális lovecraftiánus filmként funkcionálni, hogy valójában egyáltalán nem ez volt a célja. Örökbecsű, klasszikus alkotás. Ennek ellenére mégis meggondoltam magam. Ennek pedig egy oka volt. Ez pedig nem más, mint Clive Barker saját művéből adaptált alkotása, az 1987-ben bemutatott Hellraiser.

Cenobiták. „Demons to some, Angels to others.” Az egykoron emberi lények, felfedezők, kutatók, okkultisták. Emberek, akik megfejtették talán az univerzum és az élet titkait. Tudásuk hatalma szinte végtelen. Azonban ennek köszönhetően túl messzire jutottak. Átlépték az ismert határokat, hogy ott – amit, mi talán leginkább Pokolként tudnánk definiálni – túllépjék szöveteik és érzékeik határait is. Fém és hús, szenvedély és halál, szexualitás és kín. Minden lehetséges. Sem idő, sem tér nem létezik. Baljós alakok a horror panoptikumában. (A Doug Bradley által alakított – azóta Pinhead-ként elhíresült – vezető cenobita pedig számomra legalább akkora ikon, mint Freddy Krueger.) A velük való találkozás örök időkre szól, feltárnak, megnyitják az érzékelés eddig ismeretlen kapuit, hogy végül hozzájuk váljunk hasonlóvá. Démonok, de mégsem azok teljesen. Szándékuk alapvetően nem gonosz, a módszereik viszont annak tűnnek. Pedig csak a nézőpontok különböznek. Amit kaphatunk tőlük az ajándék. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e élni vele? Egyszerűen zseniális.

Murdock: A démonok mindig is érdekes teremtményeknek számítottak nekem a horrorfilmek világában, sokkal érdekesebbnek, mint mondjuk a zombik, vagy vámpírok. Ezek a lények jóval régebbi és sokrétűbb történelemre tekinthetnek vissza, ami visszanyúlik egészen a középkoron át a kereszténység kezdetéig, és még az azt megelőző ősi, pogány civilizációkig is. A démonok mindig is velünk voltak az idők kezdete óta, és sok kultúrában ők maguk az elemi gonoszság megtestesítői, akik szörnyű dolgokra veszik rá a halandókat, és azok lelkére is éheznek. A gazdag kulturális háttérnek köszönhetően a filmvilágban is eléggé sokféle ábrázolása előfordult már ezeknek a pokolbéli teremtményeknek. Az egyik ilyen legismertebb és legnépszerűbb alkategória az ördögűzős filmek, ahol egy démon, vagy esetleg pont maga a sátán szállja meg egy halandó testét, és az ő kiűzetéséért, és az áldozat lelki üdvéért folyik a harc. De megfordulnak sokszor a szektás témákat feldolgozó filmekben, vagy pedig teljes fizikai valójukban is megjelennek. Napjainkra ezek a lények is eléggé népszerűvé és sokat használttá váltak, bár manapság valahogy nem tudják annyira kreatívan kiaknázni a bennük rejlő potenciált, mint tették azt régebben. Az olyan klasszikusok, mint Az ördögűző, a Hellraiser, a Démonok, vagy az új évezred felhozatalából a Pokolba taszítva, vagy az Örökség is bizonyítják, hogy mennyire széleskörű és sokféle lehet a démonok megjelenése a filmekben.

Az én első komolyabb találkozásom ezekkel a lényekkel pedig, ami egyben örök életre belém ívódott, és meghatározta a hozzájuk fűződő viszonyomat, az Sam Raimi 1981-es klasszikusa, az eredeti, legelső Gonosz Halott. Bár a második rész sokkal nagyobb hírnévre tett szert, számomra az első film még is egy sokkal elemibb horror élményt tudott nyújtani, ami a mai napig kitart, valahányszor megnézem. A költségvetési hiányosságok persze eléggé észrevehetőek néhol, de ezek felett könnyen szemet lehet hunyni, ha már beszippantott a film. Sőt, a kisebb büdzsé amellett, hogy kreativitásra kényszerítette Raimiéket, még valahogy sokkal életszagúbbá is tette a produkciót. Jól érződik ilyen téren a különbség a folytatásokkal, amiknél már élesebben kitűnik, hogy több pénz volt rájuk, és a stúdió körülményeket is megengedhették maguknak. Itt még az egész környezet, a faház, az erdő, sokkal hétköznapibb, olyan, amilyenben mi is megfordulhatunk bármikor, és ez sokat hozzátesz az élményhez. És annak ellenére, hogy sokan úgy vélekednek, hogy ebben a filmben is erős a trash faktor, és, hogy a viccesebb vonal már itt is megfigyelhető, én ezt még sem érzem annyira jelenlévőnek. A vérengzés terén persze tagadhatatlan a trash vonal, de én mondjuk ezt a filmet sosem tartottam egy kicsit sem viccesnek, hanem inkább mocsok ijesztőnek. Maguk a démonok hátborzongatóak, ahogy megszállják hőseinket, akik teljes szellemi és fizikai átalakulásokon mennek keresztül, és a felhőtlennek szánt kiruccanás egy igazi pokollá válik. A köréjük épített mítosz a könyvvel, és a professzor hanganyagával csak tovább növeli ezt. Maga az egész szituáció is nagyon átélhető és félelmetes. Öt főhősünk totálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerül az isten háta mögött egy erdei faházban, aminek környékéről még csak el sem tudnak menekülni, és az általuk életre hívott démonok állandó támadásainak vannak kitéve. Akik pedig be is vetnek mindent, a legbrutálisabb fizikai brutalitástól kezdve, a lelki kínzáson át. Az egész film atmoszférája is borzasztóan sötét és idegtépő, egyszerűen nem tudok nem borzongani rajta. És itt még a széria ikonikus alakja, Ash sem volt még egy nagybetűs hős, hanem csak egy átlagember, aki életben akart maradni. Így itt még az ő helyzete is sokkal átélhetőbb és komolyan vehetőbb. A franchise további darabjai persze kicsit tompítottak ezen a komolyabb vonalon, de ez az első epizód számomra mindig is egy örökérvényű, igazi velős horrorélmény lesz.

K-ED: Most megfogott a főszerki ezzel a kérdéssel, ugyanis semmi sem áll távolabb tőlem, mint a démonos/szellemes horror műfaja. Míg utóbbiból azért akad jó pár egyedi és maradandó darab (Grave Encounters, Más/Világ, Poltergeist stb.), a megszálló és ártó entitásos alkotások nincsenek sokan, talán az Amityville és Az ördögűző a legismertebb, és egy-két kivételtől - mint pl. az Insidious - eltekintve mindegyik ezeket majmolja. Így sok egyeztetés után arra jutottam, hogy a klasszikusok mellett legjobban talán a 2005-ös, Ryan Reynolds főszereplésével készült remake-et, az Amityville Horrort, vagyis A rettegés házát tekintem a kedvencemnek.

A DeFeo-gyilkosságokról már rengeteg bőrt lenyúztak az évtizedek során, csak a VHS korszakban HÉT folytatása készült az eredeti ’79-es változatnak, és a reboot után is még TIZENÖT (jesszus) gyatrábbnál-gyatrább darab került a piacra. Andrew Dougla+s azonban 2005-ben nagyon ráérzett, miként kell ismét behozni a köztudatba az Amityville franchise-t, és a Penge: Szentháromságbéli macsó, majd a későbbi Deadpool remek alakításával egy olyan szépen fényképezett, borzongató zenével megtűzdelt, kitartott snittekkel operáló művet alkotott, ami a finomkodást mellőzve tolta arcunkba a sokkoló és lélegzetelállító jeleneteket (a kislány a tetőn számomra a mai napig az egyik legparásabb szcéna a műfajon belül: az új Carrie remakeben is domborító, az akkor 8 éves Chloë Grace Moretz első szerepét alakította, méghozzá jelenetei többségét dublőr nélkül!). Habár a A rettegés háza pofátlanul nyúl olyan kultfilmekből, mint a Ragyogás vagy az Ómen, és néha kifejezetten idegesítőek a benne szereplő dramaturgiai hibák, a hangulata feledteti mindezeket. Douglas azóta sem rendezett ilyen sikeres nagyjátékfilmet, és az eredetileg felkért Samuel Bayer bánhatja, hogy nem vállalta el a dirigálást, de lehet, hogy jobb is így: pár évvel később leforgathatta a Rémálom az Elm utcában újráját, Jackie Earle Haley főszereplésével, ami bár anyagilag sikeres lett, kritikailag jókorát bukott. Az Amityville Horror azonban amellett, hogy egy kellemes darabjává vált a műfajnak, szépen meglódította Reynolds mozis karrierjét is.

Ákos: A szerkeztőségi top 10-ben is előkelő helyet kapott tőlem a The Conjuring, és a véleményem azóta sem változott. Szeretem ha kicsit többet mutatnak a filmekben szereplő démonok eredetéről, motivációiról. Sajnos a széria különálló, egy-egy lényre koncentráló epizódja kivétel nélkül vakvágányra futott. Pedig alapanyagból van bőven... Például különböző népek hiedelemvilágát alapul véve kifejezetten érdekes történeteket lehetne vászonra vinni. Utoljára talán a mexikói La Llorona legendájáról szóló, meglehetősen gyengén sikerült A gyászoló asszony átkát láttam, ami hasonló témát boncolgatott. Manapság a rendezők azt hiszik, hogy elég 25 jumpscare és egy karakteres szellem a démonos  horrorfilmek sikeréhez. Ha a bevételt nézzük valószínűleg igazuk is van, de remélem valaki még érez egy kis motivációt arra, hogy a popcorn kiszórogatós randi horrorok helyett valami igazán velőset alkosson olyan atmoszférával ami után a nézőközönség csak lámpafény mellett tud elaludni. A Démonok között első részében mindez megvolt, feszült, idegtépő hangulat, érdekes karakterek, izgalmas történet. Kiváló ötlet volt a Warren házaspár eseteit ilyen stílusban feldolgozni. Az viszont tény, hogy - a jelenlegi tendencia alapján -  ahogy bővül James Wan univerzuma, úgy csökken a filmjeinek minősége...

eN.Dé.: Nekem ez a legrettegettebb zsáner. Ha arra gondolok, mely filmek voltak képesek teljesen halálra rémíteni, akkor bizony egyből a démoni megszállottsággal foglalkozó alkotások címei jutnak az eszembe. Az Insidious első része teljesen kiakasztott, mint ahogyan a Paranormal Activity vagy az Ördögűzés Emily Rose üdvéért is nagy hatást gyakorolt rám. Ugyan nem rémített halálra, viszont baromi jól szórakoztam rajta és máig a műfaj egyik kiemelkedő alkotása a számomra a Démonok is (amit nem is olyan rég volt szerencsém a moziban is megnézni, ez pedig még inkább elmélyítette a szeretetemet a film iránt).

Ha azonban arra gondolok, hogy démoni megszállottság, ami széttépi a lelkemet és teljesen a földbe döngöl, akkor egyértelműen Az ördögűzőt kell mondanom. Szorosan mögötte pedig ott van a sorozat első évada. Ezek külön-külön és együtt is a padlóra küldenek. Minden benne van, amitől annyira rettegett számomra ez a zsáner. A család és a szerettünk szétzilálása, a reménytelen küzdelem, a tudat, hogy ha győztünk is, akkor se arattunk igazi diadalt, hiszen helyrehozhatatlan károk maradtak. A felismerés, hogy nincs esélyünk, a tehetetlen düh és kétségbeesés érzése... A démoni megszállást azóta se tudta senki ennyire hitelesen ábrázolni, amire aztán a sorozat szépen rá is tett és máig kitörölhetetlen rémemlékként él bennem. Az ördögűző egyszerűen nem tud az idő előrehaladtával veszíteni az erejéből. Annyira hiteles, annyira tökéletes és pontos, egy igazi lélekgyilkos fegyver, amit hiába akarnak utánozni, egyszerűen nem tudnak a nyomába érni. Teljesen mindegy hányszor láttam már, az első képkockájától az utolsóig fogva tart és még a megtekintést követően sem ereszt. Mert itt marad. Itt, velünk.