A halál egy misztérium. Az embert már az idők kezdete óta foglalkoztatják a halállal kapcsolatos kérdések, és az annak megértésére tett kísérletek. Érthetetlensége miatt rengetegekből vált ki félelmet, és épp ezért sokan rettegnek is a haláltól. Örök törvény az, hogy minden, ami van, elmúlik, de mi, a hétköznapi életünkbe belesüppedve igyekezzük ezt elfelejteni, és csak a pillanat eufórikus szépségeivel és szánalmas gondjaival foglalkozni. Aztán amikor végül elérkezik a vég, nem tudunk mihez kezdeni és kétségbe esünk, keservesen kapaszkodunk életünkbe, és nem értjük, hogy telhetett el ennyi idő. Még rosszabb a helyzete a haldoklóknak, akik túlságosan is tisztában vannak sorsukkal, hiszen számukra ez a vég nagyon is belátható távolságban van, és folyamatosan ennek árnyékában élik hátralévő idejüket. Ez a létállapot egy átlagember számára szintén nehezen felfogható és átérezhető, legalább annyira, mint maga a halál gondolata. Ezeket a témákat próbálja szintén boncolgatni a dán-norvég-német koprodukcióban készült Öngyilkos túra.

Max (Nikolaj Coster-Waldau) egy végzetes agydaganatban szenvedő biztosítási ügynök, aki egyik ügyfele férjének, egy bizonyos Arthur eltűnésének az ügyében nyomoz. A nyomok végül a világtól teljesen elzárt Aurora Hotel nevű helyre vezetnek, ahol az öngyilkosságra elszánt vendégeknek kínálnak lehetőséget a méltóságteljes és békés távozásra. Max a nyomozás mellett komolyan gondolja, hogy kilátástalan helyzetében ő is igénybe vegye a hely szolgáltatásait, ezért jelentkezik a szállodába. Odaérkezve viszont rövidesen azt tapasztalja, hogy nem minden olyan, mint ahogyan azt ő elképzelte, és végül már kénytelen lesz megkérdőjelezni a saját valóságába vetett hitét is.

A premissza alapján azt feltételezhetnénk, hogy egy nagyon sötét thrillerrel állunk szemben, de erről szó sincs. A sötét, nyomasztó hangulat még rendben van, de maga a film sokkal inkább egy filozofikus, létkérdéseket feszegető dráma. Az ügyfél eltűnt férje, és még magának a szállodának a működése is lényegében elhanyagolható, hiszen ami itt a történet központját képezi, az Max személyes tragédiája, és magával a halállal való szembenézésnek a folyamata. A film első harmadában csak is az ő hétköznapjait láthatjuk, annak minden fájdalmával. Megismerjük a feleségével való kapcsolatát, aki a végsőkig igyekszik kitartani mellette, láthatjuk a keserves vizsgálatokkal töltött napokat, és Max öngyilkossági gondolataival való vívódását. Ez a szegmens nagyon személyesre és átélhetőre sikerült, és a maga teljes valójában élhetjük át a főszereplő élethelyzetét. Így kellően megalapozottá válik, hogy végül miért is jut el arra a pontra, amikor ténylegesen elhatározza magát, hogy véget vet az életének. Csak ezután jelenik meg a történetben az ügyfél, és az ő férjének esete, de ez is csak ürügyként szolgál Max számára, illetve elvezeti őt a hotelhez, amiben meglátja saját utolsó lehetőségét.

Itt következik egy váltás, és az alapos felvezetés után elhagyjuk a gyötrődő hétköznapokat, és eljutunk a hotelbe, ami valahol északon, egy eldugott szigeten található. Már maga a környezetváltozás is jelzi, hogy a film innentől már egy másik síkon halad tovább. Max személyes tragédiája kiegészül a többi lakó szenvedésével és halálvágyával, valamint a cselekmény is egy sokkal transzcendentálisabb tartalommal lesz egyre gazdagabb. Innentől már hangsúlyosabb szerepet kap a halálról való filozofálgatás és az élet körforgása is. Ez utóbbi különösen jelentős, hiszen ez jelképezi az érem másik oldalát, a derűsebb olvasatot a fájdalmas és megsemmisítő halál mellett. Az újjászületés és a továbbörökítés gondolatát, ami segít az anyagi pusztuláson való felülemelkedésben. A film igyekszik is rendesen belemenni ezekbe a témákba, és hitelesen beszélni az öngyilkosság legitim mivoltáról és az eutanáziáról, ráadásul anélkül, hogy túlzóan el is kötelezné magát mellette. Ez viszont nem mindig sikerül jól, vagy csak nagyon esetlenül. A film sokkal jobban tudja közvetíteni ezeket a gondolatokat a vizualitáson és a hangulaton keresztül. Maga a helyszín is, a havas, hegyes, sziklás vidék, és a szálloda letisztult, modern ridegsége annyira elidegenítő, mintha tényleg a másvilágon járnánk, élet és halál között. Ehhez járul még hozzá a minimalista zene, ami önmagában nem valami kiemelkedő, viszont a film adott pontjainál kellően el tudja érni a kívánt hatást.

A történet előrehaladtával viszont egyre jobban mosódik össze a valóság és a képzelet határa. Hősünk megkérdőjelezi saját realitását és az élet értelmét, de magát a halált sem látja már ennyire biztos útnak. Annak ellenére, hogy a készítők nem esnek látványos túlzásokba, ezek a részek így is úgy működnek kicsit, mint groteszk rémálmok, bepillantást engedve Max elméjébe és lelki világába. A film viszont nehezen tud koherens maradni, és amit eddig komótosan, ráérősen építgetett, az ezután egyre jobban csúszik ki az ujjai közül. Érthető, hogy mikre próbál reflektálni, és hogy nagyjából mit akar elmondani, de ezeknek ábrázolása és bemutatása kicsit erőtlenre, és esetlenre sikeredett. A nagy katarzis elmarad, és mi csak tovább süllyedünk a sötét gondolatokba, azon elmélkedve, hogy pontosan mi is történt. Ez önmagában nem gond, sőt, nagyon is jó, és a film után szükséges is kicsit magunkban lenni, nem foglalkozni semmivel, csak a gondolatainkba merülni. Ám a történet egyszerűsége, és a jó, de még is erőtlen atmoszféra miatt nem fog annyira maradandó nyomot hagyni. A színészek játéka a történethez mérten enyhén rideg és távolságtartó, ezért nehéz is külön kiemelni bárkit is, de Nikolaj Coster-Waldau még is csak szót érdemel. Az ő játéka is hasonlóan távolságtartó, de talán éppen azért, mert neki jobban belelátunk az életébe, így még is kap egy mélységet, és minden visszafogottsága ellenére tökéletesen érzékletessé válik a karakter minden fájdalma, elkeseredettsége, haragja és kétsége. A tragédiája nagyon is valódi, amit mind át tudunk érezni. Lehet, hogy nem egy kifejezetten erős alakítás, de mindenképpen egy igazán hiteles és érzelemgazdag szerep ez, ami talán Nikolaj Coster-Waldau egyik legjobbja.

Az Öngyilkos túra nem lesz a tömegek kedvence, és nem is annyira maradandó, hogy örökérvényű klasszikus, vagy kultfilm váljon belőle. Témájából, és sajátosan lassú és nyomasztó hangulatából adódóan keveseknek fogja elnyerni a tetszését, de aki vevő rá, az biztosan megtalálja benne a számításait. Tökéletes meditatív film, ami a megtekintése után lehetőséget biztosít arra, hogy kicsit magunkba szálljunk és elgondolkodjunk olyan dolgokon, amiken a hétköznapi életben nem szívesen gondolkodunk. Vannak nála sokkal tartalmasabb és erősebb darabok a témában, de így sem lehet figyelmen kívül hagyni.

6/10

IMDb | mafab | Forgalmazza: ADS Service