Gyermekkorom legmeghatározóbb színészeinek egyike egyértelműen Charles Bronson volt. A nagy szökés, a Hét mesterlövész vagy A piszkos tizenkettő és persze a Volt egyszer egy Vadnyugat olyan filmes élményeim voltak, melyek mind a mai napig hatással vannak rám. Kiváló színészek játszottak ezekben az alkotásokban, de nekem mindegyikben Bronson volt az abszolút kedvencem. Aztán, ahogy nagyobb lettem már keményebb filmjeit is láttam, melyek közül természetesen a Bosszúvágy volt a legkirályabb élményem. A 70-es években Bronson volt az egyik keménylegény karakter a vásznon és ez a pozíciója megmaradt a 80-as évekre is. 1983-ban készült el az Éjféli leszámolás című alkotás, melyben Bronson ismét egy keménytekintetű igazságosztót alakított.

Kegyetlen gyilkosság történik, melynek felgöngyölítését Leo Kesslerre és fiatal társára, Paul McAnn-re bízzák. Kessler valamennyire érintett is az ügyben, mert lánya egyik gyerekkori barátnője az áldozat. A nyomozás során eljutnak egy Warren Stacy nevű férfihoz, Kesslernek pedig meggyőződése, hogy megtalálták a gyilkost. Ám Stacy-nek látszólag megdönthetetlen alibije van a gyilkosságok időpontjára, így elengedik. Kessler azonban biztos a dolgában, és nem engedi, hogy a férfi szabadon legyen, ezért még a törvényeket is képes átlépni. Különösen akkor, amikor már a lánya is veszélyben van. Kessler így átlépi a vörös vonalat, hogy elkapja az ádáz gyilkost.

J. Lee Thompson filmje egyértelműen Bronson kemény, de igazságos karakterére épít. Nagyon jó dinamikát alakít ki azzal, hogy behozza a fiatal, naiv nyomozót Kessler mellé. McAnn igazi kiscserkész, aki még hisz a rendszerben és semmi esetre se veszíti szem elől a törvény betűit. Ezzel szemben a híres, köztiszteletben álló Kesslernek már nincsenek illúziói a rendszert illetően. Sőt, sokszor inkább már úgy látja, hogy a törvény sokkal inkább a bűnösök és nem pedig az ártatlanok oldalán áll. Ezért veszi kezébe az igazságszolgáltatást és ebből adódik a két nyomozó közötti ellentét is. Charles Bronson és Andrew Stevens párosa kifejezetten jól működik, utóbbi pedig annyira szimpatikus, hogy még amikor Kessler ellen megy, akkor is tudjuk kedvelni és meg tudjuk érteni.

A film főgonoszát Gene Davis alakítja meglepő hitelességgel. Egy nagyon jóképű, jókiállású fiatalembert ismerhetünk meg Warren Stacy személyében, aki valamiért baromi taszító. Ez többször is elhangzik vele kapcsolatban a nőktől: viszolyogtató, undorító alak. És tényleg az. A film egy percig sem játszik velünk, az elejétől fogva tudjuk, hogy Stacy a gyilkos. Kicsinyes és gusztustalan vérengzésének az indítéka pedig pont olyan visszataszító, mint ő maga. A cselekmény feszültségfaktora tehát nem azon van, hogy kiderítsük, hogy ki a gyilkos, hanem azon van a hangsúly, hogy vajon Kesslernek sikerül-e elkapnia és ha igen, akkor vajon valóban örökre megbűnhődik-e Stacy?

A cselekményben fontos szerepet kap még Kessler lánya is, akit Lisa Eilbacher alakít több-kevesebb sikerrel. A sztoriban az apa és lánya viszonyán keresztül akarják megmutatni, hogy Kessler mindent beáldozott azért, hogy szolgálja és védje a közösséget, a mindenbe pedig a családja is beletartozik. A megöregedett, cinikus nyomozó igyekszik rendbe hozni a kapcsolatát lányával, ám ez nem megy gördülékenyen. Azonban a veszély közelebb hozza őket egymáshoz és Laurie is kezdi végre annak a férfinak látni az apját, akit mindenki városszerte tisztel. A lány pedig végül kiáll apja mellett akkor is, amikor mindenki más elfordult tőle. Ez egy fontos cselekményszál, csak az a baj, hogy Eilbacher nem elég jó színésznő és a forgatókönyv se fektetett túl sok energiát abba, hogy átérezhető legyen ez a családi dráma. Az a szerelmi szál meg Laurie és Paul között tök felesleges volt.

A film egyébként nagyjából az utolsó félórájáig nagyon jó tempót diktál, érdekes és feszültséggel teli. A gyilkosságok véresek, a gyilkosunk vonzó külseje ellenére rohadt visszataszító, Bronson pedig nagyon kemény. Tehát jól működik minden, aminek egy ilyen típusú filmben működnie kell, míg nem elérkezünk a kolis gyilkolászós jelenetig. Hjajj. Ugye Stacy elindul, hogy lekaszabolja Kessler lányát, a gyilkosságait pedig mindig meztelenül hajtja végre, hogy ne maradjon a ruháján vér. Ez amúgy okos. Szóval ráront a csajokra, akik... baromi idióták! Komolyan mondom ez volt az a rész, amikor már kiabáltam a képernyő előtt, hogy istenem, nem lehetnek ennyire hülyék?! És de! Lehetnek! Négyen vannak egy ellen... Oké, aki ajtót nyit az még oké, hogy meghal, elvégre a gyilkos oldalán a meglepetés ereje. Na, de ami aztán megy! Mindegyik csaj csak visít. Az egyiknél hajsütővas is volt, mert épp akkor csinálta a haját, amikor gyilkosunk rájuk tör. Mint mondottam volt Stacy pucér... Ott a hajsütővas... Kell mondanom tovább, hogy mit is kellene egy kicsit begöndörítenie? CreepyShake olvasóknak tuti, hogy nem. Baromi bosszantó a filmnek ez a része, mert teljesen hiteltelen. Összecsapott és béna, nagyon kilóg az addigi történésekből. Az üldözéses rész, a szerencsétlenkedés, az hogy senki nincs ott és senki nem ér oda... Teljesen agyonvágja ez a bő húszperc az előző egy órát. Aztán az utolsó összecsapással visszahozzák a színvonalat, csak éppen nem tudjuk elfelejteni az előtte való tömény szerencsétlenkedést. Az a hajsütővas még most is fáj...

A plakáton az állt: egy zsaru, egy gyilkos és egy határvonal. Ez pedig nagyon illett a sztorira. Mert leginkább arról szól a történet, hogy vajon Kessler végleg a kezébe veszi az igazságszolgáltatást, vagy maradt még egy kis hite a rendszerben és inkább átadja a gyilkost? Az utolsó képsorokban pedig pontosan ezt a dilemmát éljük át a Kesslerrel együtt és magunk is határozunk. Meghúznánk a ravaszt vagy inkább letennénk a fegyvert? Nehéz kérdés. Sajnálom, hogy nem figyeltek erre a morális kérdésfeltevésre végig. Ha nem lett volna az a gagyi hajkurászósdi, akkor ez a film a Bosszúvágy szintjét is megütötte volna, így viszont elmaradt a varázslat.

IMDb