
A Sikoly a 90-es évek egyik legsikeresebb horrorsorozata volt, aminek az első részét bár néhol nevetségessé tette a Horrorra akadva, mégis a négy film a legnagyobb tisztelgés a műfaj előtt.
A képlet teljesen egyszerű, vegyünk egy sorozatgyilkost, adjunk rá egy maszkot és eresszük rá lehetőleg harmincévesek által játszott tinikre, máris megkapjuk a slasher nevű alműfajt. Ezt a vonalat követi Wes Craven is, akinek köszönhetjük a pengés-kesztyűs álmok urát, Freddy Krugert. A telefonos zaklatás ötletét az ismeretlen hívás legendája ihlette, melyről már olvashattatok (itt) egy cikket.
A történet négy részen keresztül egy szellemmaszkos gyilkos ámokfutásáról szól, és Sidney Prescott szenvedéseire fókuszál. A már-már saját magát parodizáló Craven gondolt egyet, és készített egy horrorfilmet, ami horrorfilmekről szól, ami lehet, hogy hihetetlen, de működik.
Az első rész tiszteleg a nagy slasherek előtt, mint például Halloween, Texasi láncfűrészes mészárlás, Péntek 13 és a Psycho. Mind monológokban, mind jelenetekben hajaz az előbb felsoroltakra, példaként kiemelném a főhősnő beharangozását. Egy ismert színésznő lett felkérve (Drew Barrymore), akárcsak a Psycho esetében, rendező úr pedig jót röhögött a markába, hisz a kikiáltott hős negyed óránál tovább nem szerepel a filmben. A gyilkos ruhája is telitalálat, mert egy sima, kölcsönzőből vett ruhát aggattak rá, így semmi különleges nincs benne, mégis kultikussá válhatott. Az első részben megismerhetjük a franchise állandóa szereplőit, Sidney-t (Neve Campbell), a gyilkos fő áldozati alanyát, Dewey-t (David Arquette), a kétbalkezes, mégis szerencsés rendőrhelyettest, aki a cselekmény és a részek alatt tökéletesen felnő a feladatához, és Gale Weatherst (Courteney Cox), a minden lében kanál újságírónőt.
A második résznél már direkt lejjebb vettek a színvonalból, hisz Craven hű magához, még mindig filmet forgat filmekről, el is hangzik, hogy a folytatások általában nem ugorják meg az első által felállított lécet. A második felvonásban új gonosszal kell szembenézniük állandó hőseinknek. A cselekmény vissza-visszatekint elődjére, hű hozzá, követi a felállított szabályokat, mint például, aki azt mondja, „Mindjárt visszajövök!”, az nem jön vissza - ilyen az egész horrorműfaj. A harmadik rész direkt trilógia-lezárásként volt hirdetve, előre kitervelve, „Az utolsó sikoly a legfélelmetesebb” szlogennel. Nem a legfélelmetesebb, direkt nevetséges, hisz a rendező is tudja, hogy nagyon ritka a minőségi filmtrilógia (A sötét lovag, Keresztapa, Gyűrűk Ura), rá is játszik erre, színvonal, színészi játék minimálisra véve. Hűségesen ragaszkodva a trilógiák lezáró fejezetének szabályrendszeréhez, azaz az utolsó rész mindig visszanyúl az elsőhöz, bármi megtörténhet, senki sem számíthatja ki, hogyan alakul a végkifejlet.
A negyedik részre tizenegy évet kellett várni, úgy gondolom, ez is tudatos volt, hiszen Hollywood a felújítások korát éli, mindent, amit érnek, átkonvertálnak a saját ízlésük szerint, akár tökéletes az eredeti film, akár nem. Craven is így volt ezzel, mind a négy filmet maga rendezte, ebből is látszik a tudatosság, szinte felújította saját filmjét; visszanyúl a gyökerekhez, átírja azokat, megváltoztatva vele az előző részek megítélését, megtartja a fő szálat, de bevezet mellé egy új problémát, ami majdnem húszévnyi cselekményt változtat meg.
Érdemes megnézni egyben a sorozatot ezek alapján, teljesen más megvilágításba kerül, és tényleg, már vígjáték szintre emeli magát, önparódia, tisztelgés és műfaj-átvilágítás. Zseniális. Én személy szerint imádom az összes részét, csak ajánlani tudom.
Szerintem: