A gótikus rémtörténet a horrorműfaj egyik legidősebb ágazata. Az 1764-ben Horace Walpole angol arisztrokrata által írt, Az otrantói kastély című kisregény óta tartják számon a horrorműfaj történelmében a gótikus stílust. A több száz év alatt számtalan író, illetve később filmrendező által alkotott temérdek, a gótika jegyében készített rémtörténet minden lehetséges módon feldolgozta már az említett stílust. Ami oda vezetett, hogy mára a horror ezen irányzata szinte kihaltnak tekinthető, hiszen senki nem nyúl már hozzá, egy-egy elvétve felbukkanó próbálkozást leszámítva. Mondhatni, eljárt felette az idő.

Guillermo del Toro neve a horror kedvelőinek biztosan mond valamit. A mexikói származású filmrendező nem egyszer képviseltette már magát a műfajban, ilyen-olyan témákban. Ez alkalommal az említett klasszikus ágazathoz, a gótikus horrorhoz nyúlt, s mint a rendező munkásságának, valamint a gótikus rémtörténetek lelkes kedvelőjének nagy elvárásaim voltak a Bíborhegy felé. Hogy mit nyújtott számomra a film? Azt alant olvashatjátok.

A Bíborhegy történetének középpontjában egy írónőnek készülő fiatal hölgy, Edith áll. Az ifjú hölgy édasapja vállalata révén egy különös idegennel, Sir Thomas Sharpe angol nemessel ismerkedik meg, aki erős érdeklődést mutat Edith iránt. Apja váratlan halála után Edith Sir Sharpe kegyeiben talál megnyugvást, mely később szerelemmé, majd pedig házassággá alakul át. Edith újdonsült férjével annak birtokára utazik, nem is sejtve, mekkora veszély fenyegeti ott őt.

A Bíborhegy minden szempontból egy vérbeli, klasszikus, kosztümös, gótikus horror lett. A filmből valósággal árad a stílus minden egyes védjegye által kreált ódon hangulat. Nemcsak a helyszínek, a karakterek beszédstílusa, hanem a jelenetek közötti váltások is mind-mind a klasszikus horrorfilmekből ismert érzetet adják vissza. A film cselekményben is az említett stílust követi, nem vág egyből a dolgok közepébe, nincsenek tízpercenként az arcunkba vágott jump scare jelenetek, nincsen pergős akció már az első fél óra után.

A tökéletes, vérfagyasztóan hangulatos nyitójelenet után a lassú, átgondolt, hangulatteremtő felvezetés számomra tökéletesen megalapozta a film további részeit. Nemcsak a helyszíneket és a szereplőket ismerhetjük meg alaposabban, hanem egy, a háttérben húzódó rejtély is feltűnik. Az ódon, lepusztult kastély, mely a film fő helyszíne, egyszerűen zseniális lett. Már-már önmagában is hátborzongató hangulatot képes teremteni, ám a málló tapéta, a penészes falak, az omladozó tető és még ezernyi apróság, melyek igazán lepusztulttá teszik az építményt, még inkább fokozzák ezen érzetet. A film hanghatásai szintén nagyon el lettek találva, nagyszerűen fokozzák a rémisztő kastély ódon hangulatát. Tehát az alaphangulat adott volt egy brutálisan ütős horrorélményhez.

Kár, hogy ezt nem kaptuk meg! Del Toro és csapata ugyan beletett néhány igazán ütős és hátborzongató jelenetet a filmbe, illetve azért elszórt jump scare részeket is kaptunk, mégsem volt meg az az igazi horrorhangulatom a film alatt. A szellemeket mint a film horrorforrásait (melyek nagyon jól, tényleg vérfagyasztóan lettek megcsinálva) inkább csak körítésnek éreztem, melyet hozzácsaptak a sztorihoz. Mintha del Toro nem rájuk, hanem az ódon kastély történetére, a háttérben zajló rejtély felgöngyölítésére és a szereplők furcsa viszonyára koncentrált volna. A kísértetek inkább csak az épület múltjának egy-egy darabkájaként jelentek meg a maguk szörnyűséges mivoltában, s nem mint a film fő elemeiként. Nem tudom, miért választotta del Toro ezt az irányt, talán azért, mert nem akart egy klisékre épülő, sablonos filmet összehozni, de az tény, hogy érdekes lett a végeredmény, ami éppen emiatt lehet, hogy egyes nézőkből nemtetszést vált majd ki. Persze a film nem olyan egyszerű, mint látszik, hiszen több csavar is van benne, ami után már érthetőbb lesz a túlvilági teremtmények háttérbe szorítása. Végezetül essen szó a színészekről, hiszen őket is nagyon jól választották ki. Mindenki hitelesen játszotta el a szerepét, és véleményem szerint Sir Sharpe karakterét mintha csak az őt alakító Tom Hiddlestonra találták volna ki.

Összességében azt kell mondanom, hogy bár a Bíborhegy hangulata nagyszerű lett, de a horrorvonal háttérbe szorítása, valamint del Toro sajátos megközelítése nehezen emészthetővé teszi a filmet. Engem mint a stílus kedvelőjét megnyert a film, ahogy szerintem minden gótikushorror-rajongó megtalálja benne a számítását. Ugyanakkor mindenkinek javaslom a megtekintését, mert alapvetően egy igazán jó filmmel van dolgunk. De senki se úgy üljön neki, mint egy olyan filmnek, amitől garantáltan halálra rémül.

Köszönjük a UIP-Duna Filmnek, a Bíborhegy forgalmazójának, hogy ott lehettünk a premier előtti vetítésen!

8/10

IMDb | mafab