eN.Dé. aktuális kritikatrilógiájának utolsó része. Köszönjük ezt az írást is!

Elérkeztünk Fulci Halál-trilógiájának utolsó darabjához, A temetőre épült házhoz (Quella villa accanto al cimitero). Aki megnézte ezeket a filmeket, annak feltűnhetett, hogy nem a klasszikus értelemben vett trilógiáról beszélhetünk, hiszen ezek a művek nem kapcsolódnak szervesen egymáshoz. Ezt látva joggal merülhet fel a nézőben a kérdés, hogy akkor miért tekintjük ezt a három alkotást trilógiának? A válasz pedig a témában keresendő. Mindhárom film központi témája a halál. Pontosabban az emberek azon vágya, hogy megismerjék, mi is rejtőzik a sötét alagút mögött, valamint az a törekvésük, hogy valahogy legyőzzék ezt.

A temetőre épült ház történetének is a halál legyőzése a központi témája. A film egy családról szól. Az apát, Normant megkérik, hogy fejezze be kollégája kutatását, aki – miután végzett szeretőjével – felkötötte magát. Norman nagy kiugrási lehetőséget lát ebben, éppen ezért fogja feleségét, Lucyt, és fiát, Bobot, majd beköltöznek abba a házba, ahol az említett tudóstárs elkövette a szörnyű tettét, és ezzel a költözéssel a család meg is pecsételi a sorsát. Most erre azt mondhatnánk, hogy ez egy tipikus szellemjárta házas film, de akkor nagyot tévednénk. Ugyanis mi egy Fulci-filmet nézünk, tehát ebből következik, hogy itt semmi sem tipikus. :-)

Pedig lehetne az, hiszen jó néhány kortárs alkotás előtt tiszteleg az olasz rendező. Merít egy kicsit a Psychóból, A texasi láncfűrészes mészárlásból, A rettegés házából, a Ragyogásból, a Péntek 13-ból és a Halloweenból. Mindezek ellenére ez a film semmihez sem hasonlítható. Felismerhetünk benne pár klasszikus jelenetet, de ezzel ennyi. Fulcinak ebben a filmjében minden benne van, ami a munkásságát igazán jellemzi, és ettől működik a dolog. Más rendezőknél és horroroknál idegesítő lehetne a történet összevisszasága vagy befejezetlensége, Fulcinál azonban mindez működik, és ez a rendező zsenialitása miatt van. Mindig is szerettem az olyan rendezőket, akiknek az alkotásaikból süt az, hogy ki készítette. Fulcinál is pontosan tudom, hogy az ő filmjét nézem, anélkül, hogy kiírnák a nevét. A temetőre épült ház egy ízig-vérig Fulci-film. A történet tényleg hiányos, és a film megnézése után több kérdésünk lesz, mint előtte. Emellett rengeteg benne a zoom, a nyugtalanító és az ember bőre alá mászó képsor és zene, valamint az érzés, hogy ebben a filmben, soha senki nem nyerhet, főleg nem mi, nézők.

Minden adott ahhoz, hogy igazán borzongjunk. A ház nagyon nyugtalanító, a zene egyszerűen idegtépő, minden furcsa, züllött, zavaros és bántó. A gore sem hiányozhat, elvégre olasz horrorról beszélünk, ami nem létezhet belezés és szemkinyomás nélkül. Fulci pedig mindezt jó közelről megmutatja nekünk, hogy még véletlenül se maradjunk le egyetlen durva, gusztustalan képkockáról se. Tényleg egy műremek ez a film, de itt sem mehetünk el a hibák mellett, ugyanis akad belőlük bőven.

Először is a szereplők. (A nőt kivéve) egyszerűen nem tudnak játszani, pedig egy színésztől ez elvárható lenne… Emellett a három film közül itt a leghülyébbek az emberek. Kezdjük ott, hogy ki a fene akar beköltözni egy házba, ami körül sírok vannak?! Miért nem beszélnek meg egymással soha semmit?! Ráadásul ott van Bob, a kisgyerek. Komolyan mondom, még egy ilyen irritáló kis majmot! Rettenet az a gyerek. Értem, hogy Fulci hasonlóan képzelte el a karaktert, mint Kubrick a Ragyogásban, de nálam már ott sem működött a dolog, itt meg aztán kész botrány.

A másik az irracionális reakciók. Ha az én páromat támadná meg egy nagy dög denevér, akkor nem csak állnék ott és néznék ki a fejemből, hanem megpróbálnék neki segíteni. Vagy ha meglátom, hogy a bébiszitter az éjszaka közepén a lezárt pinceajtót feszegeti, akkor nem csak a nevét mondom, és otthagyom, hanem kirúgom a házamból. Fulcinál sok mindent meg lehet magyarázni azzal, hogy szereti nem elmagyarázni és a nézőre bízni a felszín alatt meglévő feszültségek megértését, de ezeket a dolgokat most nem tudom ezzel lefedni. Sajnálom, de az ember az ember, és ha a gyereket nem találja a szülő a kocsiban, akkor nem csak áll ott, hanem igenis pánikba esik! Még tudnám sorolni az ezekhez hasonló jeleneteket, de akkor még azt mondaná az olvasó, hogy ezt a filmet nem nézi meg, és ezzel nagy hibát követne el.

Leszámítva ugyanis ezeket (amik azért más filmekben is előjönnek), A temetőre épült ház egy nagyon jó film. Minden képsorára emlékszem, a zene a fülemben ragadt, valamint amikor eszembe jut, akkor mindig elgondolkozom azon a rengeteg nyitva maradt kérdésen. Fulcitól nagyon nem szép, hogy ennyi mindent megmutat, és ugyanakkor mégsem mindent, de hát ettől működik a dolog.

Lezárva a Halál-trilógiát, csak azt mondhatom, hogy minden darabja értékes, élvezhető, félelmetes és egyedi alkotás, és végülis igaza van Fulcinak, hogy nem ad a nézőnek egyértelmű lezárást, hiszen gondoljunk csak bele: a halált sem tudjuk sem megmagyarázni, sem megismerni, és megmutatni sem tudjuk egymásnak, hogy mi vár ránk az alagút végén, és pontosan ettől olyan ijesztő, zavarba ejtő és félelmetes, valamint pont emiatt izgat minket. Pontosan úgy, mint Fulci filmjei.

Pontszámom: 7/10

IMDb | mafab