A pengés kesztyű újra átszeli a levegőt (és pár testrészt is)! Ismét sikolyoktól hangos az Elm utca! Az Álmok Ura visszatért – legalábbis a CreepyShake-en. Rendhagyó, több részes cikksorozatomban a Rémálom-filmeket állítom fókuszba. Elemzések, toplisták, érdekességek, minden, ami szem-szájnak (és gyomornak) ingere. Fogadjátok szeretettel.

1984. november 16-a. Ekkor indult világhódító útjára az a film, amely elhozta Freddy Kruegert, aki 32 év alatt hivatkozási alappá, a popkultúra állandó szereplőjévé avanzsált. Persze ezenfelül is egy kiváló alkotásról, egy igazi kultklasszikusról beszélhetünk, amit már mi is jó párszor méltattuk az oldalon. Gyakran hangzik el az a kérdés, hogy mégis mi a fészkes fenének kellett ezt a megismételhetetlen filmet folytatni, sőt franchise-zá növeszteni? A folytatások minőségének tükrében tényleg szükség volt erre? Nos, 4 részes barangolásunk során talán ezekre a kérdésekre is választ kapunk, de egy dolog szent és sérthetetlen: a sorozat minden részén végigmegyünk. A cikksorozat első részében egyrészt szeretném megosztani veletek, hogy véleményem szerint miért zseniális az eredeti koncepció. Ehhez igyekeztem apróbb kulisszatitkokat is elhozni, amelyek fontosak lesznek a továbbiakban. Másrészt értekezek a nagyon gyenge második részről is.

Egy jó ötlet

Egy jó horrorfilmhez elengedhetetlen egy jó alapötlet és egy ügyesen kigondolt tervezési fázis. Az sem árt, ha reflektív tud lenni a korára (lásd: Az ördögűző). Így gondolkodott az író-rendező Wes Craven is (isten nyugosztalja), aki talán ezzel a munkájával nyerte el végleg a helyét a horroralkotók dicső panoptikumában. Craven a saját, múltbéli félelmeit tapasztotta össze a kollektív félelmünkkel. Gyermekkorában gyakran terrorizálta egy ostoba osztálytársa, név szerint Fred Krueger. Ezzel a névvel nemcsak az 1984-es filmben, hanem egy másik Wes Craven-moziban, Az utolsó ház balrában is találkozhatunk, ahol az egyik molesztálót Krugnak hívják. A kalap ötlete egy hobótól jött, aki halálra rémítette a rendezőt. És hogy jön ide a kollektív félelem? Craven akkoriban sokat olvasott azokról a rejtélyes esetekről, amelyek a kambodzsai kommunista rémuralom ellen Amerikába menekült emberek gyermekeit sújtották. Az érintettek gyakran számoltak be arról, hogy valami vagy valaki üldözi őket az álmukban. Nemsokára különös módon pontosan ott érte őket a halál. A keleti filozófia szintén rengeteget foglalkozik az álmokkal, amiket a tudatalatti kivetüléseként értelmez, tehát a bölcsészettudományok ezen szelete is kiváló alapanyagot jelentett Wes Craven számára. Freddy Krueger az agyunk rejtett zugaiból lép elő, mikor mi éppen a legvédtelenebbek vagyunk, azaz amikor nyugodtan, édesdeden alszunk. Ott lappang, mint valami métely. Ennél félelmetesebb dolog nem lehetséges. Ráadásul Krueger egy élőhalott. Egyszer már megölték, ezért nincs vesztenivalója. A fizikai valóságban ugyan megszűnt létezni, de számára az is elegendő, ha valaki emlékszik rá - mindig utat talál magának, hogy beférkőzzön az álmok világába, mélyen a tudat mögé.

Az Elm utcai ifjúság nem tudja, hogy pontosan kivel áll szemben, a magyarázat csak a film végén jön. Freddy Krueger egy gyerekgyilkos volt, akit a feldühödött szülők - nem bízva az igazságszolgáltatásban - egyszerűen megöltek, felgyújtottak. Ezt követően megegyeztek, hogy mindezt titokban tartják. A mumus visszajár, de nem a szülők, hanem az utódok álmába. Az ember soha nem vonhatja ki magát saját tetteinek felelőssége alól, azonban ha mégis megteszi, akkor mi jövünk. A felelősség ránk hárul. Apáról fiúra, anyáról leányra száll. A vérben marad. A világ problémái immáron minket terhelnek, nekünk kell ezekkel szembeszállnunk. Szüleinkben nem bízhatunk. A történetben minden felnőtt vagy alkoholista, vagy bunkó, vagy egyszerűen hasznavehetetlen ***(„Nyugodj meg kicsim, Fred Krueger halott, csak álom volt!”)***. A fiatalság szinte kiált, hogy vegyék már észre a problémákat! Reflektív és releváns. Óriási. Persze mindezek mellett a szokásos slasherpanelek is megvannak, például a gyilkos eszköz, ami a legtöbb esetben egy kés (Michael Myers tudna mesélni); itt négy darab borotvaéles penge, melyeket egy bőrkesztyűre illesztettek.

Wes Craven és a zsebpénz kalandjai

A kész szkripthez stúdiót kellett találni, ami nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis a legtöbb filmgyártó nemet mondott Wes nem éppen családbarát koncepciójára. A Walt Disney jóval finomabb sztorit szeretett volna, Craven azonban nem engedett, így persze partner nélkül maradt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a rendező előző filmjei, mint például a Sziklák szeme vagy Az utolsó ház balra a legdurvább korhatár-besorolást kapták, sőt számos országban ezeket be is tiltották, így nem meglepő, hogy szinte senki sem akart együtt dolgozni a híres-hírhedt alkotóval. Ekkor tűnt fel a szinen egy kis filmforgalmazó, a New Line Cinema.

A cég minden mindegy alapon vállalta a produkció költségeit, írói és rendezői megkötések nélkül. Persze azért szűken mérték a zöldhasút: az eredeti tervekben még 700 ezer dollár szerepelt mint maximális büdzsé, ám ez az összeg a munkálatok megkezdése után nem sokkal, egész pontosan a forgatás második hetében elfogyott. Na és mi történik jobb esetben ilyenkor? Amikor kicsi a pénztárca, megnő a kreativitás. A készítők igyekeztek mindent olcsóba’ megoldani, és láss csodát, olyan jeleneteket köszönhetünk ennek a kreatív kényszernek, mint például a fiatal Johnny Depp „véres szökőkutas” ágyjelenete, amelyet a plafonra szerelt bútorokkal oldottak meg, a kamerát pedig elforgatták – a vér valójában tehát nem lentről felfelé, hanem fentről lefelé ömlött. Fantasztikus. És akkor még Tina haláláról nem is szóltam, amelyet szintén hasonló technikával és kiváló vágómunkával valósítottak meg. A fürdőszobai jelenetben sem használtak semmilyen fejlett technikát. Szó nem volt robotkarról, Heather Langenkamp mellett bizony más is volt a fürdőkádban. Az eredmény: remek kritikai fogadtatás és 25 millió dolláros bevétel Amerikában! Wes Cravennek tehát igaza lett, makacssága és munkabírása, valamint szakmai stábjának találékonysága óriási eredményhez vezetett. Jó üzenet ez a mai filmkészítőknek is, így kell ezt csinálni!

Ébren vagyok, vagy álmodom?

Wes Craven nagyon okosan rendezte meg ezt a remekművet. Játszik veled, ahogyan azt Freddy Krueger teszi a filmben lévő fiatalokkal. Az álom és a valóság teljesen egybemosódik. Az elején még minden rendben van. Világosan látjuk, hogy hol kezdődik el az egyik, hol fejeződik be, és hol indul el a másik. Azonban ahogy haladunk előre a cselekményben, egyes jelenetek ravaszul vannak megkomponálva. Nem látjuk, hogy ki hogyan jutott ágyba, vagy hogy ki mikor ébredt fel, minden teljesen zavaros. A végén már inkább az álom a valóság, és a valóság az álom. A mindfuck az egyik utolsó jelenetben éri el a csúcsot. Nancy szobájában csörög a telefon. Tényleg? Az, amelyik nincs bedugva a konnektorba? Álom!

A vég kezdete

A New Line ugyan tényleg sokat segített a projekt megvalósításában, de ennek ára volt. Freddy karaktere és a film is a saját tulajdonukká vált, ezek után ők rendelkeztek a jogokkal. Craven utálta a befejezést, mert (egyelőre) nem akart folytatást. Az eredeti elképzelés szerint a film végén Nancy felébred, majd barátaival elautózik a naplementében – minden csupán álom volt. Robert Shaye, az első rész producere érezve a lehetőséget, amit egy lehetséges folytatás kínálhat (értsük ezt úgy, ahogyan azt az ABBA énekelte: money money money), ezt megvétózta: a mozikba került lezárás az ő utasítására készült el. Kevesen tudják, de van még további 2 befejezés is. Linkeltem is az egyiket a szöveg alá. Ebben Nancyék ugyan probléma nélkül elhajtanak, de a végén megjelennek azok a bizonyos ugrókötelező kislányok. Mindezek után nem meglepő, hogy a készítők repültek - maga Wes Craven is távozott -, az új garnitúra pedig elkészítette a folytatást, ami rögtön 1 évvel az első Rémálom premierje után, 1985-ben már a mozikban landolt.

Rémálom az Elm utcában 2. – Freddy bosszúja (1985)

***„- Te minden álmodra emlékszel?

• Csak a nedvesekre.”***

Általában kétféle folytatás létezik: vannak, amelyek remekül viszik tovább az első rész jól bevált elemeit, és még meg is toldják valami olyan dologgal, amely konzisztens az előzményekkel, de frissíti is a formulát, és vannak azok a továbbgondolások, amelyek csakis a pénz miatt készülnek el, ordító hülyeségekkel és hibákkal. A Freddy bosszúja (ami igazából a producerek bosszúja a jóízlés ellen) az utóbbi kategóriába sorolható. Azt még elnézné az ember, hogy nem állja meg a helyét a legenda folytatásaként, de még önálló filmként is pocsék. Soha többé nem nézem meg! Becsszó. Akkor inkább a Batman és Robint, azon legalább lehet röhögni. Körülbelül olyan, mintha a forgatókönyv írását egy marék lepke, a rendezést pedig pár hiperaktív csimpánz vállalta volna át az eredeti gárdától.

5 év telt el azóta, hogy Nancy Thompson megküzdött Freddy Kruegerrel. Az 1428-as házszám alá új lakók költöztek. A család fiú tagját, Jessie-t hamarosan rémálmok kezdik el gyötörni. Egyre inkább úgy érzi, hogy kedvenc csíkos pulóveres gyilkosunk visszatért, és hamarosan elhatalmasodik rajta…

Ebben az epizódban Krueger testet akar - egész pontosan Jessie testét -, hogy abban szabadulhasson a világra. De miért? Hiszen az álmok világában elpusztíthatatlan. A készítők bedobták ezt a szkriptbe, aztán szépen magára hagyták, mert az égvilágon semmit nem kezdenek vele. Nincsen megmagyarázva, ráadásul önmagában is értelmetlen. Jajj… Illetve ez így nem teljesen igaz, egyetlen dolgot azért kezdenek vele, de erről majd később.

Az első részt többek között a szerethető főhős tette számomra abszolút kedvenccé. A folytatásból valahogy ez is kimaradt. Kapunk egy hülye, nyápic kölyköt, aki messze nem olyan belevaló, mint Heather Langenkamp volt Nancy szerepében. A mellékkarakterek még inkább felháborítóak: vagy mindenki nyugtatót szed, vagy az egész utca komplett elmebeteg. Mintha lazán átaludták volna az előző 5 évet, senki nem tud semmit, erre Jessie faterja benyögi, hogy hát igen, ebben a lakásban történt egy gyilkosság, de muszáj volt ideköltöznünk, annyira jó vétel volt ez az ingatlan. Na ne már.

Szóval a történet és a karakterek kuka, marad valami ezeken kívül? Esetleg a kreatív álomjelenetek? Ugyan már. Talán itt futunk bele a második rész legnagyobb hibájába. Maga az alapszituáció, miszerint Krueger Jessie által, az ő testében viszi véghez a gyilkosságokat, az első rész kreatív és félelmetes álomjeleneteinek lehetséges továbbgondolását is kiirtja a filmből. Álmok csak a film első részében szerepelnek, minden a valóságban játszódik. Semmi kiszámíthatatlanság, semmi izgalom, semmi agymunka. Az első részben Freddy tulajdonképen a lappangó bűntudatot és a legbelsőbb félelmeinket jelenítette meg. Ő volt ezeknek a dolgoknak a kivetülése. Mit jelent itt, hogyan gondolták tovább ezt az elképzelést a készítők? Az Elm utcai rém ki akar törni Jessie testéből, a saját képére szeretné formálni a tinit. A fiú láthatóan látens homoszexuális. Tegyük össze a kettőt. Freddy Krueger a melegség és az elfojtott szexuális frusztrációk kivetülésévé válik. Egyszerűen széthullik az első rész által gondosan felépített misztikum: nem létezhet Rémálom-mozi rémálmok nélkül.

Mindössze egyetlen pozitívumot tudok említeni a rengeteg negatívval szemben, és nem, ez nem Krueger. Robert Englund még menthetné a menthetőt, de annyira rossz dumákat adtak a szájába, és annyira kevés játékidőt (összesen 17 percet) kapott, hogy itt egy kicsit enerváltnak és fáradtnak tűnt. Nem rajta múlt. Szóval akkor mégis mi az a jó pont? Ez a rész ugyan anyagilag szintén sikeres volt, viszont annyira rossz kritikákat kapott, hogy a következő, Álomharcosokra keresztelt folytatásban visszatért „a mester”, azaz Wes Craven, hogy gatyába rázza saját gyermekét…

2/10

IMDb | mafab

Folytatása következik!