Gaston Leroux 1909-ben megjelent regénye, Az operaház fantomja az elmúlt 108 évben rengeteg adaptációt megélt már. A filmesek, színházi rendezők előszeretettel veszik elő, újra és újra ezt az operaház zegzugos falain belüli játszódó rémmesét. De mégis mi lehet olyan vonzó ebben a történetben, ami miatt ennyien feldolgozzák és amit ennyien szeretnek, újra és újra megnézni? Ebben a cikkben bemutatom az eredeti művet és négy, eléggé különböző filmes adaptációját, hátha rájövünk az Operaház fantomjának titkára.

A könyv

Gaston Leroux a francia krimiirodalom egyik legismertebb alakja volt, ám művei közül talán ezt a krimi elemekkel átszőtt rémmeséjét ismerik a legtöbben. Regénye méltán kapott kultstátuszt és megérdemelten emlegetik egy lapon Frankenstein, Drakula vagy Dr. Jekyll és Mr. Hyde történeteivel.

Leroux egy narrátorral mondatja el nekünk rémtörténetét, amiről már rögtön az első mondatában kijelenti, hogy ez nem egy mese és váltig állítja, hogy szereplői egytől-egyig léteztek, beleértve a fantomot is. „Bizony hogy létezett, hús-vér ember volt, noha mindent megtett, hogy szakasztott olyan legyen, mint egy igazi fantom, vagyis egy árnyalak.”

A fantomot Eriknek hívják, aki megkörnyékez egy csodaszép, tehetséges énekesnőt, Christine-t. Elbűvöli a lányt a zenéjével és segít neki abban, hogy kihozza magából az igazi művészetet. Ám segítségéért cserébe végtelen odaadást és szerelmet követel, amit a lány képtelen megadni, mivel szíve egy Raoul nevű fiatalemberért dobog. Mindeközben az Operában rejtélyes eltűnések, halálesetek és történések sora követi egymást, az egész hátterében pedig egy megbúvó, mindenki által emlegetett, de soha nem látott árnyalak áll, akit Fantom neveznek. Raoulnak szembe kell szállnia az árnnyal, le kell szállnia a sötétségbe, hogy megmentse szerelmét. Vajon lehet egy ilyen történetnek boldog befejezése?

Ez pontosan az, aminek hangzik egy gótikus szerelmi háromszög története. Ugyanakkor ha csak ennyi lenne a sztoriban nem hinném, hogy ennyiszer újra akarnánk nézni. Leroux ügyesen vegyítette a műfajokat és sikeresen csempészte bele a fausti gondolatot is a művébe. (Nem hinném, hogy véletlen az, hogy a Faust 1808-ban jelent meg, Az operaház fantomja meg 1909-ben.) Sokáig altat az író, különböző mendemondákat ismertet meg az olvasóival, játssza a csiki-csukit, hogy mindez valóság és fikció egyben, hogy aztán a végére véghezvigyen egy teljes műfajváltást és átfordítsa történetét horrorba. Nem véletlenül az egyik legfélelmetesebb része a könyvnek a báli jelenet.

Igazság szerint sokáig számomra elég unalmas volt a történet, sok részt gyermekdednek éreztem és nem pedig félelmetesnek. Gondolkodtam is közben rajta, hogy ebben mégis mi a horror? Voltak benne persze horrorisztikus részek, de alapvetően egy kissé giccses szerelmi történet kezdett inkább kibontakozni. Szerencsére a közepe felé Leroux megkeverte a kártyákat és onnantól kezdve lett igazán érdekes és izgalmas a könyv. Na ott már volt elborzasztás, félelemkeltés, őrült kacaj, vér és minden, amit csak egy horrorkedvelő szeret. Ahhoz lehetne hasonlítani az élményt, mint amikor már majdnem elalszol, de a huzat bevágja az ajtót és hirtelen felijedsz a félálmodból, hogy aztán árnyakat kezdj el látni a sötétben. Az Operaház fantomja is pontosan ezt a hatást keltette bennem és onnantól kezdve nem tudtam letenni. Az utolsó harmad miatt megértettem, hogy a filmesek, mit is láthatnak ebben a történetben, bár azt még mindig nem látom át, hogy miért kell újra és újra elővenniük ezt a sztorit. Azért lássuk be Dracula, vagy Jekyll karaktereiben sokkal több a potenciál, mint a Fantomban. No de, a filmesek nem így gondolkodnak, tehát következzen négy, általam kiválasztott adaptáció ismertetése.

Az Operaház fantomja 1925-ből

The Phantom of the Opera (1925)

Mi mással is kezdhetném, mint az 1925-ös Rupert Julian által rendezett némafilmmel. Igazán érdekes volt látni, hogyan oldják meg a hang hiányának problémáját (igaz az aláfestő zenét nagyon eltalálták), hiszen ennél a történetnél elengedhetetlen Christine angyali hangja, vagy Erik csábító suttogása. Nyilván ezt a filmkészítők is tudták, éppen ezért a látványra mentek rá, ami kifejezetten lenyűgözőre sikerült.

Igyekeztek hűen adaptálni a történetet, odafigyelve, hogy ne legyen gond a film ritmikájával. Eric az ő felfogásukban is egy meg nem értett, kitaszított, tragikus személy, akit a körülmények tettek gonosszá. Talán egy leheletnyit romantikusabban kezelték a karaktert, mint Leroux, bár ez nem jelenti azt, hogy veszített Erik a félelmetességéből és a misztikumából.

Mint mondtam a látványra helyzeték a hangsúlyt, melyen érződött a korszakra jellemző német expresszionizmus fény-árnyék játéka. Igyekeztek egyszerre operaivá és gótikussá tenni a filmet, ami maradandóan sikerült is nekik. Mint ahogyan a rejtélyességet is meg tudták őrizni. Leroux művében az az egyik legfélelmetesebb, ahogyan Eric a sötétben megbújva közlekedik az opera falai között. Egészen úgy mozog ebben az épületben a főszereplő, mintha ő maga lenne az egész épület. Sosem lehet tudni, hogy mikor bukkan fel, nem tudhatod, hogy ott van-e mögötted, vagy csak a képzeleted játszik veled csúf játékot. Éppen ezért Julian úgy döntött, hogy a terekkel fog játszani. Hol egészen elképesztő magasságokban mutatja be nekünk az operaház zegzugait, hol pedig egészen szédítően merül el az épület alatt meghúzódó labirintusban.

Julian is tudta, hogy a könyv csúcspontja az álarcosbál és mindent erre a jelenetre épített fel, ami a horrortörténelem egyik legfélelmetesebb jelenetsorát adta. A Fantomot Lon Chaney, a korszak egyik legnagyszerűbb színésze játszotta. Chaney nem merült el a szemgúvasztásban, a túlzott mimikában, mint sok némafilmes színésztársa. Pontosan tudta, hogyan kell egy-egy mozdulattal elérnie a megfelelő hatást, éppen ezért a Fantomtól ebben a jelenetben megfagy a vér az ereinkben. Vincent Price nagyon sokat merített Chaney játékából, amikor majdnem 50 évvel később eljátszotta Dr. Phibes szerepét.

A báli jelenet nem csupán a Vörös Halál jelmez miatt annyira félelmetes, sokkal inkább az érzelmek miatt, amit közvetít. Igaz Chaney álarcot visel, de még így is érezzük a haragját. Pontosan úgy merevedünk le mi is a nézése közben, mint ahogyan a báli forgatag állt meg egy emberként. Innentől kezdve pedig pontosan olyannyira felpörögnek az események, mint ahogyan a regényben. Ez az egész történet fordulópontja, itt tudhatjuk, hogy Erik végérvényesen elveszett.

Hiába telt el 92 év a film bemutatása óta és hiába veszik elő Eriket újra meg újra, mind a mai napig senkinek sem sikerült olyan hűen és mégis a vászonra alkalmasan megalkotnia ezt a történetet, mint az 1925-ös verziónak. Ez a film egyszerűen zseniális, mert képes volt meglátni Leroux történetének lényegét és éppen ezért filmre tudták vinni a fájdalmat.

Pontszámom: 8/10

IMDb | mafab

Az 1943-as adaptáció

Phantom of the Opera (1943)

Mindig érdekesnek találtam az Akadémia ízlésvilágát, ugyanis az 1943-as verzió nem kevesebb, mint két Oscar-díjat nyert, ami egészen egyszerűen rejtély a számomra. Elképesztően untam ezt a filmet, komolyan majdnem elaludtam rajta, de ne szaladjunk ennyire előre.

A történet szerint Christine DuBois egy nagyon tehetséges fiatal énekesnő, aki a Párizsi Operaházban dolgozik. Van egy rejtélyes jótevője, aki fizeti a lány énekóráit, ugyanis a hölgyet nem veti fel a pénz, viszont szükséges van az ország egyik leghíresebb énektanárának segítségére, hogy ő lehessen az operaház fényesen ragyogó új csillaga. Fogalma sincsen róla, hogy aki segíti pályáját az nem más, mint Erique Claudin, aki szintén a társulat tagja, de egy igencsak jelentéktelen figura. Hamarosan Erique egy tragédia áldozata lesz, hogy aztán kezdetét vegye a megmagyarázhatatlan események sora az operaházban.

Mi volt ezzel a filmmel a bajom? Először is nagyon unalmas volt. Másodszor egyáltalán nem találták el a karaktereket, se Christine, se Raoul, se Erique nem volt jó választás. Még akkor se, ha a Fantomot ez esetben az a Claude Rains játszotta, akitől frászt kaptam A láthatatlan emberben. Egyáltalán nem volt meg benne az a karizma, ami ehhez a szerephez kellett. Nagyon beszédes, hogy egyedül akkor volt félelmetes a játéka, amikor nem láttuk. Christine annyira negédes volt, hogy majdnem összeragadt a szemem a film sziruposságától. Raoul pedig olyan volt, mint egy kalandfilm főgonosza. Egyszerűen a rendezőnek fogalma sem volt róla, hogyan kellene viszonyulnia a könyv szereplőihez, éppen ezért sikeresen elrontott mindent, amitől az alapmű működni tudott és ami miatt kultfilmmé vált az 1925-ös változat.

Nem mondom, hogy nézhetetlen lett ez a film, a látvány kifejezetten gyönyörű. A színek lenyűgözőek, a zene rendben van, sőt a végére sikerült megpedzegetni a lényeget, csak éppen elmaradt a varázs. Értem, hogy nem akarták még egyszer ugyanazt leforgatni. Ez igazán dicséretes próbálkozás, viszont ha Erique-nek előtörténetet akartak adni, akkor azt tehették volna a könyv alapján is. Leroux ugyanis elég sok mindent elárult főhőséről, éppen ezért nem ártott volna onnan meríteniük és így a misztikum is megmaradhatott volna. Itt érkezünk el a legnagyobb problémához, vagyis a rejtély teljes hiányához, pedig ez bizony nagyon kellett volna. Igazság szerint pontosan emiatt működött a regény is.

A horrort nagyon levették (pedig az eredeti műben sem hemzsegett), a misztikumot elvették és a drámát, valamint a romantikát erősítették fel, így számomra ez egy nagyon unalmas film lett. Jó a végére megérkezett a dolog, csak éppen ha egy filmből nem számítana más csak a végkifejlete, akkor nem akarnám megnézni az azt megelőző egy órát, nem igaz?

Pontszámom: 5/10.

IMDb | mafab