A mai CreepyClassicsban az én kedvenc Hitchcock filmemről lesz szó. A mester 1940-ben készítette el A Manderley-ház asszonya című filmjét, Daphne Du Maurier regényéből, az isteni Laurence Olivier és Joan Fontaine páros főszereplésével. A filmet 11 Oscar-díjra jelölték, amiből kettőt díjra is váltottak (legjobb film, legjobb operatőr).

Lord Maxim de Winter egy titokzatos gazdag özvegy, aki egy nyaralás során megismerkedik a visszahúzódó és szemérmes, vonzó ifjú társalkodónővel. Első pillantásra egymásba szeretnek és nagyon gyorsan összeházasodnak. Az új Mrs. De Winter Manderleybe költözik férjével, ami élete legrosszabb döntésének bizonyul. A boldog mézeshetek helyét hamar átveszi a kétely, a rettegés és a féltékenység. Mindenhol tetten érhető az előző Mrs. De Winter jelenléte. Rebecca lenyűgözően szép volt és erős egyéniség, aki mindenkit megbabonázott. Max nem is igen hajlandó beszélni róla, bár neki nem is kell, hiszen ott van a félelmetes házvezetőnő, Mrs. Danvers, aki folyamatosan nyomás alatt tartja az újdonsült fiatalasszonyt. Rebecca személyisége, jelenléte egyre inkább érezhető a házban és az sem túl szívderítő, hogy a halálát is rejtély övezi. Vajon Rebecca szelleme visszatért, vagy igazából a nő meg sem halt? Max csak pótlékot keresett és valójában még mindig az előző feleségét szereti?

Ez a film igazán magávalragadó és feszültséggel teli. Véleményem szerint Hitchcock egyik legidegtépőbb munkája A Manderley-ház asszonya. Semmit sem lehet tudni, semmi sem kiszámítható és a néző legszívesebben előretekerné a cselekményt, mert fel lehet robbanni a film nézése közben. Mindennek tetejébe pedig ott van Mrs. Danvers, aki egy valóságos boszorkány. Teljesen megértettem a fiatalasszony pánikszerű reakcióit, amikor megjelent ez a banya színén. A történet nagyon csavaros, okosan felépített és végig le tudják kötni vele a nézőt. Zseniális, ahogyan Rebecca lénye megszáll mindent és mindenkit. Személyesen sosem láthatjuk, mégis azt érezzük, – a főszereplőkkel együtt – hogy az asszony bábként játszadozik mindenkivel. A film vége pedig igazán rettenetes, mégis felszabadító. Az az egy jelenet tökéletesen keretbe foglalta az egész művet.

Látszott, hogy Hitchcock nagyon törekedett a könyv hű adaptációjára, de közben beletett mindent, ami az ő világára olyan jellemző volt. Ezt a szemléletet tükrözte a reklámszlogen is: "Imádtátok a könyvet, most megélhetitek a filmet". És valóban így történt, mindent amit elolvashattunk Du Maurier könyvében megélhettünk Hitchcock filmjében. Ehhez pedig kellettek a nagyszerű színészek is. Olivier korszaka egyik legjobbja volt és de Winter szerepét egyenesen rászabták. Végig nagyon titokzatos, kimért, körüllengi valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság, hogy aztán a megfelelő pillanatban váltson és akkor minden előzmény a helyére kerüljön. Joan Fontaine nekem túl negédes volt. Egy ponton legszívesebben felpofoztam volna, miközben azt kiabálom, hogy „szedd már össze magadat te liba!” Értem, hogy szolidnak, szerelmesnek, naivnak kellett lennie, de néha már annyira bántóan volt szerényke, hogy elviselhetetlen volt nézni, de mentségére legyen mondva, hogy ezt követelte meg a szerepe. Az igazi ász azonban Judith Anderson volt Mrs. Danvers szerepében. Na, tőle tényleg kitört a frász.

Csak jókat tudok mondani A Manderley-ház asszonyáról. Igazán könyvhű alkotás, amiben maximálisan benne van minden, ami Hitchcock. A díszlet, a helyszín, a zene, a vágás és az operatőri munka zseniális, mint ahogyan a színészi játék és a történet is. A ház, valami egészen csodálatos és tényleg azt az érzetet kelti, mintha Rebecca maga lenne Manderley. Nézzétek meg a filmet, olvassátok el a könyvet, merüljetek el Manderley sötét titkaiban. Higgyétek el, megéri.

Pontszámom: 10/10.

IMDb | mafab