Az olasz giallok talán a 70-es években élték igazi fénykorukat, amik jelentősen befolyásolták mind az olasz film, mint pedig a horror és thriller műfaj akkori fősodrát. A 80-as években már lényegesen kevesebb kiemelkedő giallo született, de még így is akad néhány igazán emlékezetes és említésre méltó darab. Az egyik ilyen Lucio Fulci munkája, aki két igen nagyra becsült giallot készített korábban (Lizard in a Woman’s Skin, Don’t Torture a Duckling). Ez pedig nem más, mint az 1982-es The New York Ripper, ami bár csak félig nevezhető klasszikus giallonak, hiszen a 80-as évek vérbő horrorjainak hatása is erősen benne van a filmben, mégis méltó utóképe a műfaj nagyjainak.

New York utcáin rejtélyes gyilkos szedi áldozatait, aki, akárcsak Hasfelmetsző Jack, szintén könnyű erkölcsű nőkre vadászik, és hasonló kegyetlenséggel végez velük. A gyilkos telefonon is felveszi a kapcsolatot az ügyet vezető Fred Williams hadnaggyal (Jack Hedley), hogy ezzel is bevonja őt a saját kis játszmájába. Tanácstalanságában Williams segítséget kér egy pszichiátertől, Dr. Paul Davistől (Paolo Malco), remélve, hogy a férfi segíthet megfejteni a gyilkos jellemrajzát. Ezalatt egy fiatal pár, és egy nyílt házasságban élő férfi és nő mindennapjaiba is bepillantást nyerhetünk, akik részben a véletlen, részben a saját tetteik folytán, de egyre inkább belekeverednek az ügybe.

Fulci a vérbő és szürrealitásba hajló horrorjai után kicsit visszakanyarodott karrierje egy korábbi szakaszához, de persze továbbra is szem előtt tartva a kor aktuális elvárásait. Filmje lényegében egy roppant szövevényes és ötletesen megírt krimi, amit mélységesen átjár a brutalitás és a perverzió szellemisége. A forgatókönyv meglepően jól és következetesen van összerakva. A gyilkos utáni nyomozás minden mozzanatába bepillantást nyerünk, ami még néhány mai bűnügyi film mellett is megállja a helyét. Emellett több szálat és szereplőt is mozgat a történet, amiket szerencsére koherensen tud kezelni, úgy, hogy egyik se tűnjön feleslegesnek, vagy kidolgozatlannak. Itt mindennek megvan a maga helye és szerepe, az egész egy nagy kirakós játék, ami, még ha kezdetben zavaros is, a végére egy kerek egésszé áll össze. Jó volt ismét látni Fulcinak ezt az oldalát is, hiszen a szürreális rémálmok mellett remekül ért a csavaros történetek megteremtéséhez, és itt ismét bizonyíthatta ez irányú kompetenciáját.

Természetesen a krimi vonal mellett a horror is erőteljesen jelen van, ami főleg a film brutalitásában mutatkozik meg. A mesterhez mérten jó pár igazán látványos és emlékezetes gyilkosságot kapunk, és természetesen a jó öreg szemcsonkítás sem maradhat ki a repertoárból. A gore faktor csúcsra van járatva, így érthető is, ha a cenzorok elég masszívan megvágták, és néhány országban tiltólistára tették, de ennek nemcsak a vérbő brutalitás az egyetlen oka. A film ugyanis roppant erős szexuális tartalommal rendelkezik, ami nem merül ki néhány látványos villantásban. Konkrét erotikus jelenetek sorát kapjuk meg, ami szerencsére egyáltalán nem öncélú, sőt, tökéletesen beleillik a film hangulatába és tartalmába. A perverzió és a szexuális aberráció ugyanis lényegi motívumként jelenik meg, ami kezdetben a gyilkos lelkivilágának sarkalatos pontjának tűnhet, de hamar rájövünk, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Az áldozatok nagy része ezen vágyaik miatt kerül a hasfelmetsző célkeresztjébe, de valamilyen szinten, még ha nem is ilyen erőteljesen, de a többi szereplő jellemében is megmutatkoznak hasonló tulajdonságok. A főszereplő nyomozó például prostituálthoz jár, a pszichiáternek pedig finoman érzékeltetik homoszexualitását, vagy esetleges biszexualitását. Nem is beszélve arról a nyitott házasságban élő párról, ahol a feleség kétes hírű helyekre jár el, és férfiakkal találkozgat, hogy aztán az ezekről készült hangfelvételeket továbbítsa férjének. Egyszóval mindenkinek van valami szennyese, amit a nyilvánosság előtt inkább titokban tart, és a gyilkos alakja, mintha ezeknek az eltitkolt vágyaknak a kegyetlen visszavágása lenne, ami fizikai formában súlyt le a bűnös New York lakosaira.

A szövevényes nyomozás, és a provokatív tartalom mellett viszont van még egy elem, ami különlegessé teszi a New York Rippert, ez pedig a lélektani vonal. A gyilkos indítéka, és ebből fakadóan lelkivilágának érzékeltetése nagyon hatásosra sikerült, ami tökéletes kontrasztban van az előbb tárgyalt bűnös vágyak aspektusával. Bár a tettes kilétét egy ponton ki lehet találni, még is, amikor a végén megtudjuk miért követte el azokat a szörnyű gyilkosságokat, az így is hatalmas mellbevágásként tud érni, és egy igazán keserű befejezést eredményez a maga módján. És még ha Fulci nem is alkalmaz olyan szürreális elemeket, mint korábbi horrorjaiban, maga a groteszkség még is jelen van a filmben. Ez nagyrészt a gyilkos személyével és lelkivilágával és annak megnyilvánulásaival kapcsolatos.  Ennek leglényegesebb motívuma az, hogy a gyilkos Donald Kacsa módjára beszél és hápog egyfolytában, még kaszabolás közben is. Ez elsőre rettentő furcsának tűnik, ami később egyre abszurdabbá válik, de természetesen a történet végére ennek is meglesz az értelme, sőt, a film újranézésénél már erre a furcsaságra is teljesen máshogy tudunk tekinteni a dolgok ismeretében.

A New York Ripper egyértelműen Fulci legjobb alkotásainak egyike, ami az első megtekintésnél engem is meglepett, hiszen a kezdetben tucat giallo/slasher-nek tűnő alkotás bebizonyította, hogy jóval több van benne, mint ami elsőre látszik. Bár nem egy megkerülhetetlen klasszikus, erényei és egyedi hangulata miatt nemcsak a rendező, de a műfaj közkedveltebb darabjai között is méltó helyet képviselhet. Az olasz horror és a giallo rajongóinak mindenképpen ajánlott darab, Fulci rajongóknak pedig egyenesen kötelező tananyag.

Értékelés: 7/10.

IMDb | mafab