Az utolsó előtti résznél tartunk Eli Roth - A horror történetét feldolgozó sorozatában. Ezúttal a vámpírok, ezek a csodálatosan veszedelmes lények állnak a műfaj középpontjában. Tényleg kihagyhatatlan téma ez, hiszen a vérszívók terjedelmes filmográfiával bírnak, olyannyira, hogy 1922-ben már meg is filmesítették Dracula történetét, bár ekkor még Nosferatu néven futott a vérgróf.

A vér, a szex, a gátlástalanság, az erőszak, a szépség és a romlottság testesül meg ezekben a lényekben, akik elég nagy változásokon estek át az évek folyamán és nagyon sok formájukat ismerhette meg őket a közönség.

A vámpírmítosz egy nagyon kedvelt témája a filmeseknek, hiszen rengeteg olyan dologgal foglalkozhatnak általa, ami igencsak tabudöntögető. A vámpírokon keresztül tudnak beszélni a függőségről, a haláltól és az idegenektől való félelemről, a különböző társadalmi csoportok jogairól, kiszolgáltatottságáról és mindezt nagyon vonzó formában tudják előadni. Persze nem volt ez mindig így, hiszen Nosferatu karaktere korántsem volt szép vagy vonzó, mint ahogyan Bram Stoker sem ilyen irányban gondolkodott, amikor megalkotta halhatatlan művét. Ahogyan kifejti Stephen King, Draculát a halál és a rothadás szaga lengte körbe, aki egy nagyon kegyetlen, nem evilági szörnyeteg volt. Aztán jött Lugosi Béla és mindez megváltozott.

A Lugosi-féle Dracula egy nagyon arisztokratikus, magával ragadó, nyájas és vonzó személy, akinek lehetetlen ellenállni. Érdekes megfigyelni, hogy ekkor még nem volt vámpírfoga a vérszívónak, ennek megmutatása csak később jelentkezett. A háttérben persze megint a túlzott szexualitás játszott szerepet, hiszen a vámpírfogak, ahogyan a nőkbe hatolnak az a szexuális vágy és erőszak megtestesülése, ez pedig nyilván még abban a korban nem volt elfogadható. Ha vámpírfoga nem is volt Lugosinak, de jellegzetes akcentusa igen, ami az arisztokratikus jelleg mellett meghatározta a továbbiakban a gróf megjelenítését. Mindenki magyar akcentussal hozta ezek után a figurát.

1958-ban is megmaradt az akcentus, viszont Christopher Lee már vámpírfogakkal jelentkezett. Lee szintén nagyon elegáns és arisztokratikus megjelenést adott Dracula grófnak, ugyanakkor jóval félelmetesebb jelenség volt, mint Lugosi Béla. Itt pedig már bőven behozták a női szexualitást is a képbe. Ha jobban belegondolunk elég áthallásos a vámpírharapás jelensége. A nőket elkapja a vágy, a férfi hatása alá kerülnek és élvezettel adják át magukat neki. Dracula jelen esetben a vágyat testesíti meg és a felszabadult szexualitást. Azt, hogy a nőnek is szabad mindezt élveznie és nem csak a férfi kedvére tennie. Ennek persze megvan aztán ára, hiszen a nő maga is vámpír lesz, mint hogyha kiszabadulna belőle valami azáltal, hogy élvezi a szexet. Persze manapság ez már nem botrányos dolog, de abban az időben és főleg Bram Stoker idejében bőven volt aktualitása a női szexualitás és a vágy elfojtásának kérdésének.

Dracula alakja mindig vissza-visszatér a vászonra és bizony nem lehet figyelmen kívül hagyni Gary Oldmant sem, aki ismét egy új irányból közelítette meg a karaktert. Itt már egy tragikus személyt látunk magunk előtt, akit felemésztett a bánat. Coppola megvalósításában a történet nagyon művészi lett, Dracula pedig képes arra, hogy a félelem mellett szimpátiát keltsen a nézőkben. Kinézetét tekintve pedig a létező összes addigi Draculát egybegyúrták, hogy még több arcát meg tudják mutatni a karakternek. Nem mellesleg sokszor az ő szemszögéből láthatjuk az eseményeket, ami még inkább segíti az azonosulást. Ebből is látszik, hogy a karakter kinőtte az addigi kereteket és valami egészen új megszületésének adott teret.

Ha vámpírokról beszélünk, akkor bizony meg kell említenünk Anne Rice nevét is, aki ismét egy új aspektussal gazdagította a vámpírmítoszt. Nála már megjelennek a szenvedő hősök, a kegyetlen gyilkosok, az örök kárhozat alakjai. Megkínzott lelkeket láthatunk és a női szexualitást háttérbe szorítva itt már az alternatív szexuális formák jelennek meg. Az Interjú a vámpírral ezeknek a lényeknek egész sokaságát hozta el nekünk és rengeteg problémával szembesítette az olvasókat és a nézőket. A karakterek mindegyike másképpen viszonyult az örökléthez és az ezzel járó vérszíváshoz. A szexualitás is felerősödött, mint ahogyan a szenvedés is. Nagyon sokáig nyíltan a homoszexualitás kérdéséről a vámpírfilmeken keresztül tudtak beszélni az alkotók, hiszen ebben a műfajban el tudták hitetni, hogy nem e világi lényekről van szó, miközben a társadalom nagyon is aktuális problémáiról beszéltek. Ráadásul a vámpírok által így több korszak szemén keresztül tudják bemutatni ezeket a konfliktusokat, hiszen kortalanok ezek a lények és meg tudják élni a társadalmi átalakulásokat.

A korszak és a társadalom változásai mindig hatással vannak a vámpír alműfajra. A True Blood sorozatban már egész tárházat láthatunk az alternatív szexuális formákat illetően. Az egészet áthatja a pánszexuális erotika, hiszen ezeknek a lényeknek aztán tényleg mindegy kivel vannak. A sorozatban már egy olyan világban élünk, ahol a vámpírok kiléptek a "fénybe", felvállalták önmagukat, de még a társadalom peremén léteznek. Egyébként a hét évadot megélt szériában rengeteg mindenről beszélnek: a függőségről, a nők elleni erőszakról, az emberek önpusztító hajlamáról, a rasszizmusról, kirekesztésről és az ismeretlentől való félelméről. Ugyanakkor itt már a nők dominálnak, erős karaktereket kapunk, akik sokkal inkább vadászok, mint prédák.

A vámpírok témája tényleg mindent lehetővé tud tenni és sok nézőpontból tud hozzánk szólni. 1987-ben az Elveszett fiúk összekapcsolta a vámpírok és a tinik témáját, ezzel megágyazva a tinivámpír elágazásnak. A soha fel nem növő srácok Pán Péteres vonala egészen új értelmet kapott ebben a filmben. A lázadás, a vadság, az erőszak kapta a nagy hangsúlyt és persze a mindent felörlő érzelmek. Az AIDS veszélye is bekerült a képbe, hiszen ebben az időszakban keltett pánikot és ezzel megint adtak egy új témakört ennek a zsánernek. Ugyanakkor reflektáltak is a műfajra, amitől sokkal szórakoztatóbb és könnyedebb lett a végeredmény.

1996-ban aztán megint csavartak egyet a témán. Az Alkonyattól pirkadatig keverte a zsánereket, hogy aztán a vámpíroknál kössünk ki. Ebben a filmben a szex a mézesmadzag, amivel becserkészik az áldozataikat a fenevadakat. Bár nem lehet átkozni a bolondságuk miatt a film szereplőit, hiszen Salma Hayek idomaitól és táncától a jéghegy is megolvad. Az már más kérdés, hogy a kedv is lelohad, amikor alakot vált, de akkor már mindegy is.

Egy nagyon érdekes aspektusról is szót kell ejteni ezen alműfaj kapcsán, ez pedig a behívás. Az Engedj be! vagy a Salem's Lot használja ezt fel a leghangsúlyosabban. Az Engedj be! ismét a kitaszítottakról szól és az egymásba való kapaszkodásról, valamint a szeretetről. A magánytól való félelmünkben mindent el tudunk fogadni és sokszor olyan valaki válik a társunkká, akiről nem gondoltuk volna és nem is biztos, hogy ő a legmegfelelőbb személy. Ám addigra már legyőztek minket. Az elnyomás és szembeszállás betetőzése a film zárójelenete.

A beengedés témája arra vonatkozik, hogy sokszor saját magunk okozzuk a vesztünket. Mert vonz minket a veszély, csábít a sötétség. Ennek a megtestesülése az, hogy az embereknek engedélyt kell adniuk a vámpíroknak ahhoz, hogy átlépjék a házuk küszöbét. Ez egyfajta elbukás, a veszéllyel való cicázás, a sors önmagunk ellen való kihívása.

Az utóbbi időkben azonban elválasztódott egymástól a vámpír műfaj gonoszsága és szépsége. Mert bármennyire is gyönyörűek és kívánatosak ezek a lények, ettől még ott van bennük a kegyetlenség, romlottság és vérszomj. Az összes filmben megvolt ez a kettősség, ami a vámpír zsáner létét adta. Az Alkonyat azonban szétválasztotta ezt és ezzel tönkre is tette a mítoszt. Eli Roth és Stephen King nem titkolt utálattal beszél a csillogó vámpírokról és erről a tinihisztériáról. Őszintén mondom, teljesen egyet tudok ezzel érteni és vágnám ki az ablakon az összes csillámpónivámpírt. Az Alkonyatban mindent tönkretettek, ami a vámpír zsáner sajátja, ami miatt megvolt a téma mélysége és kortalansága. Csatlakozom én is az egyik tiltakozóhoz: "Nosferatu nem csillogott." :)

A sötétség 30 napja viszont a vámpírlét romlottságát fogta meg. A vámpírok állatiasságát hozta az előtérbe és a menekülés, a haláltól való félelem lett a mozgatórugója. Ebben a filmben semmi szexi nincsen (Josh Hartnetten kívül XD), a vámpírokat mindennek elmondhatjuk, csak vonzónak nem. Merőben más megközelítés, mint amit az Alkonyat mutat, viszont ezt sem tartom annyira jónak, bár kétségkívül élvezetesebb az egész.

Én sosem tekintettem az Alkonyatot vámpírfilmnek, mert egészen egyszerűen nem az. Viszont ebben a részben taglalták, ezért írtam róla én is és abban viszont már egyetértek a részben megfogalmazottakkal, hogy károsan hatott erre a zsánerre. Rossz irányba vitte el a dolgokat, kiüresítve ennek az alműfajnak a lényegét és mondanivalóját. Ha valami, hát ez horror a javából.

Mindenesetre ne foglalkozzunk vele és ne is ezzel zárjuk ezt a részt. Ugyanis a vámpír téma mindig egy megújuló zsáner lesz, mindig képes lesz arra, hogy reflektáljon a korszak problémáira, frusztrációira, miközben megfogalmazza az egyetemes igazságot: önmagunk elpuszítói vagyunk és ezt tudjuk is, de nem bánjuk. Mert rohadt izgalmas folyamatosan kihívni a végzetet egy sorsfordító tangóra.