Igazság szerint az egész 2020-as év maga egy nagy csalódás volt. Nagyon utáltuk, hogy egy csomó filmet áttoltak 2021-re vagy 2022-re és azt se szerettük, hogy nem lehetett moziba járni. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy ne néztünk volna meg jó sok horrort (oh, de még mennyit és milyeneket...). Azt már összeszedtük nektek, hogy a CreepyShake szerkesztősége szerint, mik voltak a tavalyi év legjobbjai és most pedig jöjjenek a csalódások. Azért olyan sok nem volt, hiszen a nagy dobások elmaradása miatt, azért nagyjából tudtuk, mire számíthatunk, amikor elmerülünk a streaming kínálatában, így legrosszabb listát nem is lenne fair összeállítanunk, de azért azt se hallgatjuk el, hogy voltak olyan alkotások, amik kihúzták nálunk a gyufát. Filmek és sorozatok egyaránt szerepelnek a választásaink között. Mutatjuk, mik voltak azok és miért.

Murdock választásai:
The Turning (2020): Az 1961-es Az ártatlanok már önmagában egy örökérvényű mestermű, épp ezért már kapásból feleslegesnek éreztem ezt az újrázást. És bár már az első előzeteseknél is volt egy rossz előérzetem, mégis reménykedtem, hogy legalább egy átlag szinten korrekt film lesz, ami legalább egyszer nézhető és megteremt egy jó hangulatot. De nem, a The Turning tipikus mintapéldánya a teljesen felesleges és lelketlenül újraforgatott filmeknek, amik még egy ikonikus alapanyagot is képesek kiherélni. Szerencsére volt idén egy Bly-udvarház szelleme is, ami bőven kárpótolt ezért a filmért, és megmutatta, hogyan lehet jól és mégis újszerűen elmesélni ezt a történetet.

Scare Me (2020): Bár egyáltalán nem egy rossz darab, és közel sem egy hatalmas bukta, de számomra mégis csalódás volt kicsit ez a film. Az előzetes már kellően felkeltette az érdeklődésemet, és érdeklődve vártam, hogy megtekinthessem. Bár vannak jó pillanatai és a színészek is nagyszerűek, de így is egy hatalmas kihagyott ziccernek tartom, ami így önmagában nem nagyon tudja úgy igazán lekötni az embert, és párszor elkerülhetetlenül vontatottá és unalmassá válik. Egyszer elmegy, de még akkor is érzi az ember, hogy ezt meg lehetett volna csinálni sokkal jobban és akkor talán még maradandó élményt is tudna nyújtani.

Gaerity választásai:
Lovecraft Country (2020): 2017-ben hallottam először erről a szériáról és rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Ennek pedig legfőbb oka nem volt más, mint a zseniális Lovecraft nevének használata – ami egyben az író munkásságának minőségi prezentációjával is kecsegtetett. Ez azonban nemcsak, hogy ígéret maradt csupán, de fájdalmas félrevezetés is. Hazugság. Egy középszerű sorozat, ami nyomokban – talán 5-6%-ban – lovecraft-i horrort is tartalmaz. A lényeg a mondanivaló. Az a mondanivaló, amit egy híres író nevének felhasználásával szélesebb körben lehet hirdetni – és, ami talán még zavaróbb, eladni. A sorozat 10 részre szabdalt politikai üzenet. Nem számít, mit gondol a néző, mit érez, mi a véleménye. Az alkotók leveszik a válláról a gondolkodás terhét, megmutatják a helyes utat. A legnagyobb baj azonban az, hogy egy idő után elvész a kívánt üzenet és csak a kardoskodás marad, ami lassan önmaga paródiájává válik. Bohózattá lesz, aminek végén csak a keserű faviccen mosolyoghatunk keserűen…

The Grudge – Az átok háza (2020): Nicolas Pesce, amerikai rendező ezzel a filmmel sikeresen bizonyította, hogy hogyan lehet ígéretes munkák után olyan lejtmenetbe kapcsolni, aminek a vége valószínűleg nem lehet más, mint a Pokol legsötétebb bugyra. A két Átok-film közötti űr kitöltésére született szörnyszülöttje nem más, mint klisék és olcsó ijesztgetések erőtlen elegye, amin a faék egyszerűségű forgatókönyv és a silány színészi játék csak tovább tudott rontani. Borzalmas alkotás, amit igazán senkinek sem tudnék ajánlani. Egy igazi átok, aminek egyetlen érdeme, hogy előre tudta vetíteni a 2020-as év borzalmas mivoltát.

eN.Dé. választásai:
Swallow - Nyelés (2019): Tudom, hogy szerkesztőtársaimnak tetszett ez a film, vagy legalábbis nem voltak vele olyan szigorúak, mint én, de nálam nagyon kihúzták a gyufát. Én tényleg vártam ezt a filmet, mert alapvetően szeretem az elvont darabokat és bíztam benne, hogy valami nagyon ütőset fogok látni. Ezért is halogattam, kivártam a megfelelő pillanatot, hogy na, most átadom neki magam, erre csúnyán átvágtak a palánkon. A felétől már tényleg nagyon unalmas volt az egész, a lényegben nem merültünk el, erőltetett megoldások voltak benne és még sorolhatnám... Azt az utolsó hatásvadász és roppant gusztustalan jelenetet meg továbbra sem tudom lenyelni.

Penny Dreadful: City of Angels - Los Angeles-i rémtörténetek: Angyalok városa (2020): Nagyon szerettem a Penny Dreadful sorozatot és látva a kedvcsinálókat abban bíztam, hogy valami nagyon misztikus dolgot fogunk kapni a Los Angeles-i leágazástól. Hát nagyot tévedtem. Ekkora káoszt, mint amit a forgatókönyvírók ebben a szkriptben összeraktak, már régen láttam. Pedig a 30-as évek Amerikája nagyon jó helyszínválasztás volt és Natalie Dormer is remekelt a szerepeiben. Azzal sem volt gondom, hogy arra húzták fel az egészet, hogy a legszörnyűbb teremtmények maguk az emberek (meg persze voltak kötelező aktuálpolitikai áthallások is, de még ez sem volt annyira durva) . Ám ahogyan ezt prezentálták már igencsak bajos volt. A spiritualitás nagyon háttérbe szorult, a vallási fanatikus részt sokkal jobban dolgozta fel a Perry Mason első évada, de a legnagyobb baj az vele, hogy nagyon-nagyon sokat markol és szinte semmit nem fog meg. Szétfolyik az egész évad. Túl sok a szereplő, aránytalanok az epizódok, mindenről beszél egy keveset, de semmiről sem eleget. Kínszenvedés volt végignézni...