Rettenetesen nehéz összerakni egy olyan toplistát, ami nem pusztán 25 év horrortermését öleli fel, hanem pontosan arra az időszakra esik a korszak, amikor a horrortudatomra ébredtem. Magyarul ez a 2000 és 2025 közötti időszak az, amikor én elkezdtem masszívan horrort fogyasztani és nem volt olyan nap, amikor ne néztem volna meg legalább egy filmet a műfajból (hogy aztán kikössek itt a CreepyShake-nél és ezzel töltsem az elmúlt 10 évet...). Így amikor elkezdtük összeszedni a címeket ebből a 25 évből, folyamatosan a nosztalgiával szembesültem. Nem volt olyan cím (különösen a 2000 és 2015 közötti időszakból), amikor ne tudtam volna kötni egy-egy filmhez egy emléket. A "barátnőmmel ez volt a kedvencünk", vagy "ez volt az első olyan, amitől tényleg féltem", vagy "ezt néztem meg életemben először egy fiúval", vagy "ezt néztem meg először a férjemmel". Ilyen és ehhez hasonló gondolatok, pontosabban inkább érzések rohamoztak meg. Ezt jelenti a film ereje: a mozgókép nem csak azt a korszakot örökíti meg, amiről és amikor készült, hanem magába zárja azt az érzést is, ami akkor öntött el, amikor először megnézted. Emlékdobozokká válnak, melyeket kinyitva visszaröpít téged abba az állapotba, melyben 10-20-30 évvel ezelőtt voltál. Így tehát, amikor én összeraktam a saját listámat 2 dolgot próbáltam ötvözni: a rám gyakorolt hatást és a műfajra gyakorolt hatást. Ez utóbbi szempont különösen a franchise esetében fontos, így mindig az elsőt vettem alapul, hiszen ha az nem születik meg, akkor a többi se létezne. A kettőt ötvöztem, pontoztam és végül így alakult ki az én 25-ös toplistám, melyről lehet, hogy hiányzik egy-két film (oh, ha csak 1-2 lenne!), de ezek az alkotások a szívem kalácsában a mazsolák. Egytől-egyig, mert bitang erős érzelmi reakciókat, gondolatokat és persze emlékeket váltottak és váltanak ki belőlem mind a mai napig. Ezek azok, melyek kiállták az idő próbáját, a fényükből semmit nem vesztettek, miközben meg tudták őrizni a hozzájuk kapcsolódó emlékeimet is. Az olvasóktól tehát most csak annyit kérnék, hogy amikor végigböngészik a listát, majd pedig átpörgetik az elmúlt 25 év horrorcímeit, akkor idézzék fel magukban azt az érzést, azt az állapotot, amit akkor éreztek, amikor először látták ezeket a filmeket. Ha az élmény ugyanaz maradt, akkor az a film megérdemli, hogy egy személyes toplistára kerüljön.

Végezetül kedvenc miniszériám (The Offer / Az ajánlat), kedvenc szereplője (Bob Evans) egy csodálatos monológot ad elő a film varázserejéről és a filmkészítők szerepéről. Ebben van ez a mondat: "Azt tesszük, amit mások nem: szórakoztatunk. Tápláljuk a lelküket, míg végül szétpattan." Az én listám ezt próbálta megragadni: az újító, sokszor szabályt szegő filmek gyűjteményét, melyek elvarázsolnak, szórakoztatnak és úgy megtöltenek az élménnyel, hogy a végén még a lelked is belepattan. Újra és újra és újra. Íme az én 25-ös toplistám az elmúlt 25 évből.

American Psycho / Amerikai pszicho (2000)
Emlékszem a napra, amikor először láttam Patrick Bateman őrületes elszabadulását. 16 éves voltam és igazi tiltott gyümölcsnek számított ez a film. Nyilván ekkor még leginkább Christian Bale hasizma fogta meg a fantáziámat, kellett hozzá némi idő, mire felfogtam a mondanivalót és lehántottam a rétegeket róla, mint Bateman a film elején magáról az arcmaszkot. Kifejezetten olyan alkotás ez a film, melyhez szükséges kellő érettség és némi idő, hogy igazán megmaradjon az ember lelkében. Ehhez pedig társul egy elementáris erejű színészi játék.

Final Destination / Végső állomás (2000)
Nagyon szeretem az olyan horrorokat, melyek elsősorban szórakoztatnak és kifejezetten ajánlott melléjük a jó társaság. Na meg a popcorn. Akkor pedig, ha ezekhez a filmekhez eredetiség is társul, megtörténik a varázslat. A Végső állomás ennek egy nagyon emblematikus példája, mert jól dolgozik a horrortoposzokkal, van kikacsintás a zsánerre, miközben tényleg szórakoztató, érdekes és kellően véres. Ennek a filmnek van agya és szíve.

El espinazo del diablo / Ördöggerinc (2001)
Sokáig gondolkodtam rajta, hogy Guillermo del Toro-tól ezt, vagy a Faun labirintusát válasszam, végül az első élmény mellett döntöttem megint. Ugyanis a rendezőtől az Ördöggerincet láttam először és ez egy szívbemarkoló találkozás volt. Elkapott a személyessége, az embersége és fájdalma ennek a filmnek. Nem olyan gyönyörűen látványos, mint a Faun labirintusa, de sokkal őszintébbnek tartom annál. Del Toro képes arra, hogy előhívja magából a gyereket és felidézze azokat a traumákat, félelmeket, melyek kicsiként érték. Ha pedig elég nyitottan állunk hozzá és kitárjuk a lelkünket, akkor minket is elvisz magával ezekre a helyekre, melyek ugyan nem kellemes, de annál maradandóbb élményeket rejtenek.

The Ring / A kör (2002)
Ha pedig a bennünk lakó gyerekről van szó, akkor nálam A kör az egyik olyan film, ami mindig képes előhívni azt a rettegést, amit első megnézésekor éreztem. 14 éves voltam és a barátnőimmel egyedül néztük meg a filmet. Nagyon féltünk. Hozzátartozik az élményhez, hogy akkoriban még volt V/H/S (sőt a filmet is ezen néztük, mert kölcsönzött volt), ilyen szép doboz tévénk volt és vezetékes telefon is akadt a háznál. Ami megcsörrent, pontosan abban a percben, ahogy a film véget ért. El lehet képzelni, hogyan sikított fel egyként az a négy lány... Persze nem Samara hívott, hanem az anyám. Az élmény persze azóta változott, a zsigeri félelmen kívül már sokkal jobban látom a valódi drámát és traumát a cselekményben. Már nem a látvány, hanem a téma ijeszt meg, miközben újra az a 14 éves kislány lehetek, aki a barátnőivel nézte sok-sok évvel ezelőtt A kört egy agárdi ház nappalijában.

28 days later / 28 nappal később (2002)
Danny Boyle azon rendezők közé tartozik, akiknek van stílusa. Ez meglátszik a kamerakezelésen, a vágáson és persze a zenehasználaton is. A 28 nappal később egy igazán stílusos darab, mely olyannyira megreformálta a zombi zsánert, hogy azóta is vita tárgyát képezi, hogy ezek a fertőzött emberek zombik-e vagy sem. Egy normális ember nem is érti, hogy lehet ezen ennyit tépni a szánkat, de mi kicsit sem vagyunk normálisok. Mi creepysták vagyunk, ami azt jelenti, hogy igenis képesek vagyunk vérre menő vitákat folytatni erről a kérdésről. Én ma már úgy vélekedem, hogy a Romero-féle élőhalottak a Pikachuk és Boyle fertőzöttjei meg a Raichuk. Továbbfejlesztett verzió ez, melyet nagyon okosan gondoltak ki és építették tovább a témát úgy, hogy közben megtartották a társadalomkritikai reflexiót és mindent, amitől ez a zsáner olyan bitang jó.

Oldboy (2003)
Chan-wook Park, te állat, te... Persze a lehető legjobb értelemben, de basszus, az Oldboy az egyik olyan film a listámon, ami komolyan bántott. Egy nagyon komplex alkotás, mely megmutatja, milyen rombolásra képes a bosszú. Nem csak azt pusztítja el, akin épp bosszút állnak, hanem azt is, aki végrehajtja tettét. Süket és vak lesz mindenre, pontosan úgy, ahogyan a nézőket is teljes ködben tartotta Park. Az a végkifejlet a filmtörténet egyik legkegyetlenebb vége, ami nem csak a főszereplőjét (a mindig zseniális Choi Min-sik alakításában) zúzza össze, hanem minket is.

Saw / Fűrész (2004)
Ha pedig csavaros végkifejletről beszélünk, akkor itt van nekünk a Fűrész. Senki ne mondja, hogy számított arra a bizonyos feltápászkodásra... Amellett, hogy kaptunk egy bonyolult főgonoszt a roppant csavaros csapdáival, még egy olyan befejezéssel is gazdagodtunk, mely egyszerűségében zseniális. A végsőkig feszíti a feszültséget a nézőkben Leigh Whannell és James Wan, hogy aztán a végén úgy pattanjon el bennünk valami, mint az a bizonyos csapda.

Shaun of the Dead / Haláli hullák hajnala (2004)
Kedvelem, amikor különböző műfajokat kevernek egymással a filmesek. Nyilván nem Edgar Wright találta fel a horrorvígjáték zsánerét, de abban biztos vagyok, hogy ő használta ki a legjobban a lehetőségeit. Pontosan azért, mert Wright is creepysta. Ő is imádja a horror világát és ezt a szeretetét, rajongását tette bele a filmjébe. Karakterei nagyon szerethetőek és ismerősek, a poénok tényleg viccesek, nem erőltetettek és/vagy kínosak. Közben pedig csodálatosan idézi meg a zombifilmek nagyjait és még attól se riad vissza, hogy ironikusan reflektáljon a saját korára. Minden ízében tökéletes alkotás.

The Exorcism of Emily Rose / Ördögűzés Emily Rose üdvéért (2005)
Ismét egy olyan film, mely tökéletesen ötvözi a zsánereket. Ott van a tárgyalótermi dráma, valamint az ördögűzés témaköre. Gyönyörűen dolgozza fel a hit kérdését, a vallás szerepét az emberek életében, valamint nagyszerűen játszik a kétkedéssel is. Közben pedig a nézők bőre alá másznak és roppant alattomos módon egyre feljebb és feljebb emelik a pulzusukat. Észre se vesszük, hogy teljesen a hatása alá kerültünk a filmnek. Én olyannyira, hogy a megnézést követően hetekig felébredtem 3:33-kor... Mondhatom nem volt épp kellemes élmény. Mégis képes vagyok újra és újra megnézni, mert egy gyönyörű és szívettépő alkotás ez, mely több kérdést hagy maga után, mint amennyit megválaszol.

Wolf Creek / A haláltúra (2005)
Mondtam már, hogy nagyon kedvelem, amikor a horrornak a szórakoztató oldalát fogják meg. Azt is szeretem, ha a valóságból merítenek, azt meg még jobban, ha ikonikus szemétládákat adnak a nézőknek. A Wolf Creek mindegyik kitételnek megfelel: megvan a kegyetlensége, van benne váratlanság, miközben szórakoztató, erről pedig Mick Taylor gondoskodik. Ahogy írok róla, hallom is azt a hülye nevetését és szövegét. Kiszámíthatatlan, veszélyes figura. Azt pedig csak így a végére fűzöm hozzá, milyen jól használják a táj adottságait ebben a filmben, mely erősíti a reményvesztettség és kiszolgáltatottság érzését.

Paranormal Activity / Parajelenségek (2007)
Rejtett kamera, démonok, folyamatos, néha már elviselhetetlen feszültség. Ez a film tényleg para és nem csak amiatt, hogy valamiért anno egyedül néztem meg fejhallgatóval a koliszobámban... Mondhatom pazar élmény volt! Oren Peli a lehető legolcsóbban oldotta meg a filmjét és sikerült neki nagyot robbantania. Pontosan azért, mert ötletesnek és kreatívnak kellett lennie. A színészei esetlensége pedig nem elvesz, hanem hozzáad az élményhez, hitelessé teszik a látottakat. Jól átgondolt alkotás, mely nem akart sokat fogni, mégis nagyot robbantott.

Trick 'r Treat / Adsz vagy kapsz (2007)
Elárulom, hogy ez a legszemélyesebb film erről a listáról. Kifejezetten szeretem ezt a véres cukorkákkal teli filmdobozkát. Ez gyakorlatilag szerelmeslevél Halloweenhez: minden történet és vizuális elem azt a jellegzetes, sötét-narancs hangulatot erősíti, amihez kevés más horrorfilm fogható. Michael Dougherty a régi rémregények és antológiafilmek hangulatát idézi, és ezt a klasszikus horror-érzetet ötvözi a modern képi világgal. Nem csak ijesztgetni tud, hanem stílusosan ülteti át a Halloween lényegét a képernyőre — izgalmas történetekkel, erős hangulattal és egy nem is annyira csipetnyi fekete humorral megfűszerezve. Egyszerűen imádom!

Eden Lake / Eden Lake - Gyilkos kilátások (2008)
Ha pedig már robbanás, a listán szereplő összes alkotás közül ez az egyetlen, amitől szó szerint felrobbant a fejem. Én ilyen tehetetlen dühöt még életemben nem éreztem, mint amikor megnéztem az Eden Lake-t. A férjemmel néztük meg és ő is ugyanolyan ideges volt, mint én. Tökéletesen jól alkalmazták a gyerekek értelmetlen kegyetlenségének toposzát, amit már A legyek urában is megismerhettünk. Teljesen nonszensz, ami itt történik és mégis valahol érthető, miközben nem tehetünk ellene semmit. A film maradandó atmoszféráját jól mutatja az is, hogy egyre hevesebben csapkodom a billentyűt... Egyszerűen érzem, ahogyan kúszik fel a gyomromból az ideg a torkomig. Hagyjuk is, megérdemli a helyet a listán, mert ilyen élményt egyetlen alkotás se tudott adni. Azt nem tudom, hogy akartam-e ezt az élményt, de az biztos, hogy velem marad.

Martyrs / Mártírok (2008)
Egy másik jó példa a kéretlen, maradandó élményekre. Az egyik legkegyetlenebb alkotás a listáról. Az a kálvária és szenvedés, amit e szalagon megőriztek az semmihez sem fogható és már-már befogadhatatlan. Sőt, sokaknak az is. Ugyanakkor ez a szenvedéstörténet nem öncélú és ettől válik olyan erőssé a film. Nem szeretem ugyanis a koncepciótlan és értelmetlen erőszakot. Pascal Laugier viszont egy nagyon tudatosan, okosan összerakott történetet mutat meg nekünk, mely elementáris erővel nyomja agyon a nézőjét.

Antichrist / Antikrisztus (2009)
Lars von Trier. Elég lenne csak ennyit írnom és mindenkinek értenie kellene, milyen alkotással áll szemben. Trier lehet, hogy sokak szemében provokatőr, de szerintem inkább a lelkünkben megbúvó sötétség tükre. Bűn és bűnhődés, ártatlan kontra bűnös lélek. Filmjeiben megbúvó kettősség itt ütközik ki a legjobban. A megzabolázhatatlan, állati ösztönök és a mindent felemésztő fájdalom mocskos szimfóniáját láthatjuk. A legmélyebb bugyrokba kalauzol el bennünket, a kínt pedig szinte lehetetlen feldolgozni. Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe fékevesztett, őrült keringője a vásznon felejthetetlen és kínnal teli élmény, mert a feldolgozhatatlan fájdalom húzza nekik a nótát. Megváltásról pedig ne is álmodjunk. Ez a film szó szerint maga az Antikrisztus.

Akmareul boatda / I Saw The Devil (2010)
Senki sem tudja olyan jól bemutatni a bosszú témáját, mint a dél-koreai filmesek. Jee-woon Kim mesterművet alkotott. Egy macska-egér párharcot nézhetünk végig, csak épp itt két veszett kutya harca látható. Nincs bevezetés, az első pillanattól az utolsóig egy végtelenül feszült és nyomasztó alkotást kapunk. Komplex, duplaperspektívájú, rendkívül intelligens film.

The Conjuring / Démonok között (2013)
James Wan az ördögűzős-megszállós filmekbe új életet lehelt, miközben adott két ikonikus karaktert, de ezúttal nem az antagonisták, hanem a jók táborát erősítve. Nagyon szeretem, ahogyan a családot megmutatja. Az anya ősi szerepének előtérbe hozása kifejezetten jó húzás volt, mert tényleg úgy érezzük, hogy hatalmas a tétje ennek a küzdelemnek. Talán ez az egyik legnagyobb erőssége a filmnek: van súlya. Nem eszetlenül történnek meg a dolgok, nem a hatásvadászat a cél, hanem újító módon nyúlnak hozzá az ismerőshöz. Itt még nem egy franchise-birodalom építése volt a cél, hanem a zsáner megreformálása és pontosan ezért működött. És működik mind a mai napig.

VVitch / A boszorkány (2015)
Mióta néprajzot tanulok, sokkal jobban tudom értékelni ezt a filmet (és pont emiatt esett vissza nálam a Fehér éjszakák – de ez egy másik történet). A Salemi boszorkányokról kellett előadást tartanom történeti antropológiából és ekkor értettem meg igazán, hogy mennyire hiteles és jó film A boszorkány. A folk-horrorok egyik legerősebb darabja, mely tudatosan használja a történelmet, nem csak kellékként vagy díszletként. Robert Eggers igazán különleges rendező (ez azóta még inkább bebizonyosodott), A boszorkány pedig pontosan azért vált erőssé és különlegessé, új irányt adva a zsánernek, mert Eggers nem megmásítani akart a valóságot, hanem meg akarta mutatni. Sikerült neki.

The Invitation / A meghívás (2015)
Elég hamar ki szoktam találni, hogy mit akarnak elrejteni előlünk a filmesek, de itt esélyem se volt. Az első perctől fogva érezzük, hogy valami nincsen rendben, de aztán olyan szépen bevisznek minket az erdőbe, hogy azt tanítani se lehet. Nem teketóriáznak egyből belecsöppenünk az események sűrűjébe és csak kapkodjuk a fejünket, hogy aztán az utolsó félórában mindent felülírjunk, amit addig gondoltunk. Paranoia a köbön. Mindezt alig egy tucatnyi szereplővel, egy helyszínt használva érik el olyan mesterien játszva a nézőkkel, hogy erre még Alfred Hitchcock is elismerően csettintene.

Bone Tomahawk / Csontok és skalpok (2015)
Ismét egy remek példája a műfajok zseniális keverésének. Western és horror egyébként közelebb állnak egymáshoz, mint sokan gondolnák. Ha ugyanis a western bőre alá nézünk, akkor egy vérrel teli, kegyetlen világot látunk, ahol ember embernek farkasa. Ráadásul civilizációk közötti összecsapások színtere is. Ezt használja ki nagyon okosan S. Craig Zahler. Klasszikus toposzokat vesz alapul, de csodásan emeli ki ezekből a horrort. Váratlan halálok, kegyetlenkedés és egy nagyon magasztos befejezés, melyet három lövés hangjával ért el. Mit mondjak még? Nagyon szeretem ezt a filmet!

Autopsy of Jane Doe / A boncolás (2016)
Megint egy olyan film, ami egy helyiségben játszódik három szereplővel, akik közül az egyik élettelenül fekszik a boncasztalon. Vagy mégsem? Azért olyan különleges, mert egyszerű alapötletből épít fel egy szokatlanul sűrű, nyomasztó hangulatú horrorélményt: a részletes vizuális instrukciók folyamatos feszültséget teremtenek, a klasszikus jump scare jelenetek helyett pedig a folyamatos bizonytalanság és a rejtély lassú kibontása áll a középpontban. A végén a csavar pedig tesz róla, hogy felejthetetlen élményt kapjunk.

The House That Jack Built / A ház, amit Jack épített (2018)
Egy gyilkossal folytatott ördögi párbeszéd Lars Von Trier tálalásában. Nem is kell ennél többet mondani, de hát mégsem lehet egy mondattal elintézni a filmet. Az a nagyon gonosz ebben az alkotásban (mondjuk Trier minden filmje gonosz), hogy végig a gyilkos nézőpontja uralkodik. Egy olyan gyilkosé, aki művészi alkotásként gondol a gyilkosságaira. Trier pedig ezt a művészi látásmódot beleviszi a képbe és valahol mélységesen gyönyörű az egész... Aztán, amikor rádöbbennünk erre, akkor baromi kellemetlenül és rosszul érezzük magunkat. Mégis: ezt a Dante-i újraértelmezést viszolygással teli csodálattal lehet csak végignézni. Már, aki bírja.

Suspiria / Sóhajok (2018)
Soha nem gondoltam volna, hogy 1. lesz valaki olyan bátor, hogy hozzányúljon a Sóhajokhoz, 2. olyan nagyot alkot belőle, hogy az arcom leteszem majd tőle. Ami Argentonak az opera volt, az Luca Guadagnino a tánc ebben a feldolgozásban. A rendező fogta a klasszikust lecsupaszította, de megtartotta annak művészi beállítottságát. A legjobb pedig, hogy végre nem férfias témát adott nőknek, hanem kiaknázta a nőiség minden elemét és valami egészen csodálatos, gore-ban gazdag szimfóniában mutatta meg mindezt.

The Black Phone / Fekete telefon (2021)
Az az igazság, hogy nagyon sokáig az IT: Chapter 1 volt a befutó nálam egy ilyen típusú listán. Aztán jött a Fekete telefon és a folytatása. Habár itt az első részt említem meg, számomra az a két film egy egész. Lehet, hogy eretnekség tőlem, de jobbnak, szerethetőbbnek és okosabbnak tartom az AZ-nál. A stílusa is jobban bejön, sőt (mondom, hogy eretnekség), de a főgonoszát is jobban kedvelem. Első percétől az utolsóig imádom ezt a filmet, ahogyan a folytatását is. Olyan nekem a Fekete telefon, mint a beáramló friss levegő a penészszagú szobába.

The Last Voyage of Demeter (2023)
Sokáig agyaltam rajta, hogy melyik alkotás volt az, ami a leginkább megfogott az elmúlt 3 évből. Úgy érzem ugyanis, hogy kevés igazán maradandó filmet láttam mostanában és valahogy mintha évről-évre kevesebb lenne... Nem kutakodtam, inkább hagytam, hogy majd megrohanjon a felismerés. Végül bekattant a cím: The Last Voyage of Demeter. Hogy miért? Mert ez volt képes arra az elmúlt években, hogy valóban meglepjen. A legismertebb horrorkarakter, Drakula gróf történetéből valami egészen meglepőt és újat tudott alkotni. Felszálltunk a Demeter legénységével együtt a hajóra és elmerültünk a rettegésben. Eszembe se jutott volna, hogy valaki képes lesz Bram Stoker Drakulájából valami újat mutatni. Stílusosat? Igen. Vicceset? Igen. Érdekeset? Igen. De, hogy újat?! Na azt nem... Erre jött André Øvredal és csodát alkotott.