25 év. Negyed évszázad. Elképesztően hosszú idő. Ennyi idő alatt a kisgyermekből kíváncsi óvodás, majd bizonytalan kisdiák, később lázadó tinédzser és az élet kihívásai elé néző fiatal felnőtt válik. Ennyi idő alatt személyisége folyamatosan fejlődik, formálódik és változik – hasonlóan az őt körülvevő világhoz. A tapasztalások és emlékek kakofóniája beépül, azonban néhány élmény meghatároz. Utat mutat és személyiségünk alapkövévé válik. Ezek az impulzusok nem csak jelenünkről mesélnek, hanem múltunk titkairól, aggodalmainkról, elfojtásainkról, reményeinkről, kudarcainkról és győzelmeinkről egyaránt. Ilyen élmények a filmek is. A filmek, amik végig kísérnek életünk viharain, amik inspirálnak, amik elindítanak céljaink felé, és amikhez bármikor visszatérhetünk – olykor útmutatásért, olykor inspirációért, olykor vigasztalásért. Az én elmúlt huszonöt évemet ezek a filmek formálták. Ezeknek az alkotásoknak köszönhetően írom ezeket a sorokat is. Ezeknek köszönhetően vagyok az, aki vagyok…

American Psycho / Amerikai pszichó (2000)
Bret Easton Ellis azonos című könyvének filmadaptációja bár visszafogottabb az eredeti műnél mégis remekül mutatja be a külsőségek mögött megbújó ürességet. A báránybőrbe bújt farkast. Az üzletember álarcát viselő pszichopatát. A destruktív nihilt, ahol semmilyen érték nem fontos, mivel értelmét vesztette. Patrick Bateman – Christian Bale remek alakításában – alakja azonban sokkal több egy kegyetlen gyilkosnál. Történetének megismerése során, borzalmas cselekedeteit végig nézve kell rádöbbennünk arra, hogy nem ő a betegséget okozó rosszindulatú tumor, ő csupán csak a tünet. Modern, anyagias világunk reményektől megfosztott, üres héja. Egy visszhang, ami egyre erősebben üvölti, ha már minden értéktelen, akkor bármi lehetséges. Nincs menekvés. NO EXIT. Marry Harron rendezése érdekes filmcsemege, a könyvet viszont csak azoknak ajánlom, akik nem riadnak vissza az erőszak extrém megnyilvánulási formáitól sem. (Bár nem horror/thriller, de a szerző egy másik könyvének filmváltozatát, a The Rules of Attraction (2002) című mozit is jószívvel javaslom az érdeklődőknek, a megtekintése után egészen mást fog jelenteni Mariah Carey Without You című dala…)

Mulholland Drive - A sötétség útja (2001)
Ez a film egy MESTERMŰ. Számtalan neves – köztük a BBC Culture által 2016-ban közétett, valamint a The New York Times által 2025-ben publikált a XXI. század legjobb filmalkotásait tartalmazó – lista első, illetve második helyére szavazott darab. Korunk legnagyobb rendezőjének, David Lynch-nek, a magnum opusa. A mozi, ami lerántja a leplet az álomgyár működéséről és egyben megfosztja nézőit az amerikai álom illúziójától is. Betty reményteli, csillogással átszőtt meséje fokozatosan torzul az önzés, a féltékenység, a harag majd a bűntudat történetévé. Bármit is keresett soha nem lehetett az övé. Csak az illúzió maradt. Az illúzió, amit a Club Silencio varázslója egy pillanat alatt darabokra tör. A menekülő elme pedig képtelen feldolgozni a világ mocskának és reménytelenségének fájó realitását. A zseniális rendezést a két gyönyörű és tehetséges színésznő, Laura Harring és Naomi Watts, játéka emeli szinte elképzelhetetlen magasságokba, hogy végül úgy távozzunk a moziteremből, hogy azt érezzük valami elveszett. Valami, ami talán sosem volt igazán a miénk és többé már nem is érhetjük el… A remény.

28 Days Later / 28 nappal később(2002)
Danny Boyle, angol rendező, az új évezred hajnalán gyakorlatilag megreformálta a „zombi horror” vértől és belsőségektől egyre taszítóbb szagokat árasztó zsánerét. Tökéletes társadalmi tanulmány, egyenesen az apokalipszis közepéről. Rohanó fertőzöttekkel, felejthetetlen képkockákkal – igen, az a bizonyos holló valószínűleg sokaknak örök emlék maradt – és korunk egyik legnagyobb színészóriásával, az akkor csupán 26 éves, ír színésszel, Cillian Murphy-vel. Ha van olyan, aki véletlenül nem látta még, azonnal pótolja. Megkerülhetetlen műfaji alapvetés.

Oldboy (2003)
Park Chan-wook, koreai rendező, Bosszú-trilógiájának középső és egyben legismertebb darabja, számtalan emlékezetes pillanattal és egy végtelenül csavaros történettel. Az Oldboy a rabság filmje. Egy börtöné, egy emléké, a fájdalomé vagy éppen egy illúzióé, ami képes megatartani épp elménk maradékát. Rendkívül erős pszichológiai thriller, ami elvárja a nézői figyelmet, amit azonban ezért nyújt az pártatlan a filmiparban. A finálé után ugyanis sokakban felmerülhet a kérdés: vajon a „hős” jól döntött? Vajon mi mit tennénk a helyében? Ez utóbbi kérdés lesz az, ami szétválasztja majd a közönséget. Itt dől el, hogy alkalmi filmfogyasztóvá válnak-e, vagy valódi ínyenccé…

Saw / Fűrész (2004)
James Wan kultikus filmjét szinte biztos senkinek nem kell bemutatnom. Jigsaw első játékának képei rengeteg ember retinájába égtek be az elmúlt közel 22 évben. A fordított medvecsapda, a szögesdrótok belsőségekig hasító kakofóniája vagy a fűrész fogainak ütemes rágása a gyenge szöveteken át, mind-mind filmtörténelmet írtak. Mégis a rendkívüli történetvezetés a legnagyobb erénye ennek a filmnek. A csavarok súlya alatt más alkotások – ahogy azt sok esetben láthattuk már – egyszerűen összeomlottak volna. Itt viszont az alkotóknak sikerült egy koherens egységet megalkotniuk, ami olyan magasságokra jut el a befejező képsorok alatt, hogy azt csakis elismerni lehet. Bárcsak megnézhetném még egyszer először.

Exorcism of Emily Rose / Ördögűzés Emily Rose üdvéért (2005)
A ’73-as The Exorcist joggal került fel a megkerülhetetlen filmek listájára, hiszen a démoni megszállást olyan erővel és iszonyatos képekkel jelenítette meg, amikre megjelenése előtt még nem volt példa a filmiparban. Egy ekkora klasszikushoz nehéz felérni, mégis Scott Derrickson, amerikai filmrendező, a kétezres évek derekán megtette a lehetetlent. A valós eseményekből inspirálódott film a valaha készült egyik legjobb alkotás a démoni megszállás témakörében, úgy, hogy közben képes működni tárgyalótermi drámaként, vallási esettanulmányként és zsigeri horrorként egyaránt. Minden percét imádom ennek a mozinak, pedig nekem elég lenne a pajtában zajló jelenetsor is, a „names” szekvencia ugyanis a mai napig képes elégedett mosolyt csalni az arcomra. Egyszerűen tökéletes.

Funny Games / Furcsa játék (2007)
Michael Haneke brutális pszichológiai thrillerének minden műfaji listán ott a helye. Az eredetileg 1997-ben készült osztrák alkotás – mely szintén a rendező munkája – ezredforduló utáni újrázása ugyanis több mint meglepő. A direktor ugyanis percről percre újra forgatta az eredeti művet. A home invasion témában jeleskedő mű az ismert amerikai színészek – például Naomi Watts és Tim Roth – szerepeltetésével ugyanis képes volt eljutni szélesebb nézőközönséghez, az elődjével ellentétben, hogy olyan terrort mutasson meg a vásznakon, amit kevés alkotó képes – és mer – felvállalni. Iszonyatosan nehéz darab, az emberi elme mélysötét területeiről. A két idegen fiatalember játékait soha nem fogjuk elfelejteni…mert nem is lehet.

[Rec] (2007)
A spanyol found footage horror, ami remekül vitte tovább a hírhedt klasszikus, a The Blair Witch Project örökségét. Egy elszabaduló vírus, egy nagyvárosi lakóház bezártsága és az élőhalottak olyan feszültséget képesek teremteni – hála a dokumentarista felvételeknek –, ami teljesen maga alá képes gyűrni a nézőit. A 78 perces játékidő utolsó percei pedig olyan konklúziót rejtenek, ami ezt a művet kiemeli az egyszerű zombifilmek szürke mocsarából. Imádtam minden percét.

Frontière(s) (2007)
Számomra a francia új hullámos horror „szentháromságának” harmadik – és talán leggyengébb darabja – ez a mozi, azonban le kell szögeznem, hogy ezek között a filmek között a „gyengébb” kifejezés nem több egy jelzésnél. Egy jelnél, ami arra figyelmeztet, hogy csak akkor indítsd el ezt a 108 perces naturalista, kegyetlen és visszataszító mészárlást, ha már van előéleted a műfajban. Az igazság ugyanis az, hogy ebben a politikai áthallásoktól sem mentes alkotásban olyan extremitásnak lehetnek tanúi a nézők, amik mély sebeket vágnak még az edzettebb horrorrajongókba is. A muszlim fiatalok kálváriája a francia határvidéken ugyanis szinte minden gátlást nélkülöz. Van itt minden. Fanatikus náci család, kínzás és megaláztatás, torszülött gyerekek, vér és bél. És GORE olyan mennyiségben, ami már-már nem evilági. A címválasztás sem véletlen. Határvidék(ek). Ha van film, ami arra kényszeríti a nézőit, hogy minden határt maguk mögött hagyjanak, akkor ez az. Megtekintése csak az igazán elhivatottaknak ajánlott. Ha kétségeid vannak, inkább kerüld el. Hálás leszel majd érte önmagadnak.

À l'intérieur / A betolakodó (2007)
Véleményem szerint ez a film a francia újhullámos horror szentháromságának legjobb és talán legbetegebb darabja. A gore elemekben bővelkedő alkotás két nő küzdelmét mutatja be egyikük – a főhősnő, Sarah – még meg nem született gyermekéért. A film ezzel gyakorlatilag ledönti az egyik legáltalánosabb modern társadalmi tabut, mely szerint a várandós kismamák elleni erőszak minden formája tiltott. Itt pedig szó szerint minden megtörténik. A „home invasion” alapok és a kezdetekben érzékeltetett fenyegetettség végül olyan kegyetlen „splatter”-be csap át, hogy azt sokan egyszerűen túl soknak fogják érezni. Teszi mindezt egy rendkívül feszült pszichológia thriller keretein belül, hogy az utolsó képsorok láttán elérjünk az újhullámos horror szörnyűségében is varázslatosan tündöklő csúcspontjához. Ezt nem lehet leírni szavakkal. Egyszerűen látni kell. Legalább egyszer. Utána már soha többé nem lehet elfelejteni.

Eden Lake / Eden Lake: Gyilkos kilátások (2008)
A Kelly Reilly és Michael Fassbender főszereplésével forgatott mozi az a film, aminek megtekintése közben minden jóérzésű embernek „kinyílik a bicska a zsebében”. Ez a film ugyanis az öncélú erőszak és a tinédzser kori kegyetlenség celluloidszalagra vésett mementója. A fiatal pár és a vidéki banda párharca ugyanis semmi feloldozást nem kínál. Nem kínálhat. Végtelenül pesszimista film, aminek során érezzük, hogy főhőseink küzdelmében kezdetekben még fellelhető némi megsértett igazságérzet, hogy aztán a konfliktus gyorsan visszafordíthatatlanná váljon. Magasztos eszmék nélkül. Addig a pontig, amikor csak a puszta túlélése az egyetlen – egyre inkább semmivé foszló – cél. A mozi legnagyobb erőssége azonban az, hogy képes rámutatni arra, bármennyire is hisszük magunkat civilizáltnak, valahol mélyen nem vagyunk többek puszta vadaknál. Hiszen mennyire lehetünk azok, ha elégtételt, vagy csak szimpla közönyt érzünk akkor, ha gyermekek halálával szembesít minket nappalink fekete tükre? Érdekes kérdés. Vajon fel vagyunk-e készülve a válaszra…?

Martyrs / Mártírok (2008)
És itt érkeztünk el a listám talán legbrutálisabb alkotásához. A „szentháromság” második tagja ugyanis a legtöbb néző számára gyakorlatilag feldolgozhatatlan szenvedést tud csak nyújtani – azt, ami a lényege. Pascal Laugier munkája két jól elkülöníthető részre bontható. A film első felében Lucie bosszúhadjáratát kísérhetjük figyelemmel, majd egy családirtás expicit képeit követően megérkezik a lány egyetlen barátja, Anna is. A lányokra a tett helyszínén valamiféle szekta tagjai csapnak le és ezek után a mozi fókuszába már Anna kerül. A vallási közösség ugyanis embereket rabol el majd kínoz meg. Egyetlen céllal, hogy olyan állapotba juttassák áldozataikat, hogy azok élet és halál közt lebegve választ adjanak az emberiség évezredek óta visszhangzó kérdéseire. A film második fele felfogható egzisztencialista drámaként éppúgy, mint kegyetlen „torture porn”-ként. Itt azonban meg kell említenem, hogy a műben bemutatott fizikai erőszak nem válik öncélú vérengzéssé. Szinte patikamérlegen adagolt halál, a tökéletes hírnök teremtésének véres, de – a szekta szerint – szükséges állomásain kísérhetjük végig a lányt, aki végül mindent elveszítve válik azzá a transzcendens lénnyé, akihez hasonlókról egykoron könyveket írtak. Szent szövegeket, amik napjainkban is több milliárd ember életét befolyásolják közvetett vagy közvetlen formában. BORZONGATÓAN ERŐS FILM. Szigorúan felnőtteknek szóló mű, amihez kevés a nyitottság és a műfaj iránti elkötelezettség, ahogy kevésnek bizonyul az erős gyomor és az évek alatt megszerzett rémfilmes rutin is. Ezek ugyanis a valamivel több mint másfél órás játékidő alatt elenyésznek majd, mint lenyúzott bőrdarabok egy mocskos boncterem vériszamos padlóján…

The Divide / Hasadás (2011)
Xavier Gens a már említett Frontière(s) után négy esztendővel megalkotta élete legjobb és legmeghatározóbb filmjét. A filmet, ami egy igazi remekmű. Aranytömb, aminek fénye áthatol a nukleáris hamu hullásának halálos nyugalmán. Tündöklő gyémánt, aminek tisztaságát a csatornában kavargó fekália sem képes beszennyezni. Fájdalmas tükör ez a darab. Tükör, amiben mindannyian megláthatjuk magunkat. Azt a lényt, amivé akkor válhatunk, ha levetjük hétköznapjaink viseltes álarcait. A tükörben az az entitás néz vissza ránk, amik mindig is voltunk csak létezését megpróbáltuk takargatni – még önmagunk előtt is. A maszk leválása azonban fájdalmas folyamat, a fizikai test dekonstrukciójával jár, hogy végül az felfedje valódi lényegét. Többek között ezt a folyamatot is briliánsan jeleníti meg a francia rendező alkotása. Az atomháború elől egy óvóhelyre menekült csoport története lélekromboló mozi, egy megterhelő alkotás, amit kevesen fognak igazán értékelni. A legtöbben értetlenül állnak majd fel a megtekintése után azt kívánva bárcsak elkerülték volna. Egy dolgot azonban elfelejtenek. A tükör nem ítélkezik. Annak képmását mutatja meg, aki előtte áll. Teljes valójában, torzítások, fénytörések és hazugságok nélkül. Ha pedig nem tetszik, amit látunk, akkor azért vajon ki a felelős? Az élettelen tárgy vagy az, aki elé állt, és valójában soha nem volt több annál a reflexiónál, akinek arca épp groteszk vigyorba torzulva lelke legmélyébe tekint…?

Oculus (2013)
Mike Flanagan filmje egy igazán érdekes darab. A testvérpár kálváriájának bemutatása során a direktor jól játszik az idősíkok összemosásával, így a nézők megismerik Kaylei és Tim gyermekkori traumáit és zavaros jelenüket is. Az átkozott tükör körül bonyolódó cselekmény fokozatosan válik egyre zaklatottabbá, hogy végül teljesen eltűnjenek a határok az őrület és a normalitás, az illúziók és a valóság között. Határozottan erős darab, ami Lovecraft öröksége előtti tisztelgésként is megállja a helyét. Nem tökéletes mozi, de a megvalósítás és a rendező sajátos kézjegye miatt mindenképp ajánlott kategória.

Evil Dead / Gonosz halott (2013)
Sokan úgy vélték a megjelenés előtt, hogy Sam Raimi ’81-es klasszikusát nem szabad és nem is lehet újrázni. Nos, erre cáfolt rá Fede Alvarez, amikor elkészítette a Necronomicon erőinek féktelen tombolását bemutató modern prezentációját. Már a kezdő képkockák láttán érezhető, hogy itt nem lesz sötét humor, nem lesz kiút, aminek elérésében reménykedhetünk. A tiltott szavakat újra megformálják és jelentésük kérlelhetetlenül visszhangzik. Túl a kunyhón, túl az erdőn, túl az ismert világon, át a dimenziókon. Remek. Akárcsak az, ami a játékidő fennmaradó részében vár a nézőkre. Színtiszta káosz és pusztulás. Felsorolni is nehéz lenne azokat a tabukat, amiket játszi könnyedséggel orkánként söpör el a mozi, olyan gore társaságában, amit igazán csak az ínyencek fognak értékelni. Ők viszont nagyon. Ez a film a bizonyíték arra, hogy jó kezekben egy újraértelmezés is felnőhet a klasszikus elődhöz. Brutálisan kegyetlen és félelmetesen szórakoztató. Kíváncsian várom a nyáron érkező új részt, ami az Evil Dead Burn címet viseli majd.

Contracted (2013)
A listám utolsó zombi tematikájú darabja, ami véleményem szerint, az egyik legjobb film a szubzsáner alkotásai között. A kulcs ebben az esetben a perspektíva. Itt ugyanis nem az apokalipszist túlélő archetípusok küzdelmeit láthatjuk, hanem a „zéró páciens” végnapjait, közvetlenül a kataklizma kirobbanása előtt. Zsigeri body horror, ami joggal követel figyelmet magának. Samantha betegsége a rothadás, a Halál érintése, egyfajta isteni büntetés, ami kezdetben őt, majd pedig a környezetét is elragadja. Elég sokat elárul a műről, hogy a történetet egy nekrofil aktus indítja be… A zsáner kedvelőinek és erős gyomorral rendelkező nézőknek kötelező, a többiek valószínűleg a vége előtt ki fogják kapcsolni…ezt pedig nagyon rosszul teszik. Ugyanis a metamorfózis utolsó pillanatai a zsáner legerősebb jeleneti közé tartoznak. 10/10.

The VVitch / A boszorkány (2015)
A boszorkányság hitvilágát évszázadokon át félreértették. Az ösvény követőit megszégyenítették, kiátkozták, kínzásoknak vetették alá és kivégezték őket. Hogy miért? Mert nem azt gondolták, nem azt hitték, mint az elvárható volt. Mert olyan életmódot követtek, ami eltért az átlagostól. Mert meg merték kérdőjelezni a vallási dogmák létjogosultságát. Ez a film azt az utat mutatja be, hogy válik egy istenfélő család lánygyermeke a környezeti impulzusok és a kétely hatására végül boszorkánnyá. Egy folyamatot prezentál, egy fejlődési ívet, ami a szemérmetlenül fiatal és már ekkor is bámulatos, Anya Taylor-Joy játékának köszönhetően szinte leolvad a vászonról. A záró szekvencia paktuma és az azt követő szabbat bemutatása pedig igazán hidegrázósra sikerült – többször is újranéztem. Robert Eggers első nagyjátékfilmje örökérvényű darab. Ott a helye a legjobbak között.

The Autopsy of Jane Doe / A boncolás (2016)
A tíz éve megjelent film, ami óriási meglepetést okozott egykoron. A titokzatos holttest boncolását bemutató film egy rutineljárásból válik kezdetben nyomozássá majd pedig földön túli iszonyattá. Hiszen Jane teste nem lehetne ilyen állapotban, a nyomozás során felszínre kerülő információk pedig egy végtelenül baljós történetet vázolnak fel nemcsak a boncolást végző apa és fia páros, hanem a nézők előtt is. Az okkult szál bevezetésénél már érződik, hogy itt valami rendkívülit fogunk látni. És ez így is van. A halottak csak modern, nyugati társadalmunkban képviselnek múlt időt. Bár emléküket megpróbáljuk megőrizni, azonban ez a részünkről csupán vallási vagy éppen lelki igyekezet, nem organikus kapcsolat. Annak csupán egyre halványuló lenyomata. Jane azonban nem hagyja, hogy elfelejtsék. Az elmúlt 25 év egyik legjobban sikerült misztikus horrorfilmje, ami után máshogy fogunk tekinteni a csengettyűkre. Megérdemli a megtekintést. Újra és újra.

The House That Jack Built / A ház, amit Jack épített (2018)
Lars von Trier híres – és hírhedt – sorozatgyilkos portréja. A művészfilmbe oltott őrület, egy zseniális Matt Dillon-val a főszerepben és olyan erős és letaglózó képekkel, amik képesek minden tabut ledönteni a témában. Remek film, de csak abban az esetben, ha a néző képes együtt élni a direktor egyedi stílusával és képes befogadni rendhagyó vízióit. (Erősen gondolkoztam rajta, hogy Jack ámokfutása helyett a rendező 2009-es remekművét, az Antichrist című darabot fogom szerepeltetni a listán, de annak nehezebben befogadható mivolta a ’18-as mű felé billentette a mérleg nyelvét – ennek ellenére Dafoe pokoljárása is kötelező mozi.)

IT: Chapter 1 / AZ (2018)
Stephen King klasszikusát a ’95-ös magyar nyelvű megjelenés után több, mint két évtizeddel olvastam el. Minden lapját imádtam és nagyon bántam, hogy tinédzser koromban elkerült ez a klasszikus mű, hiszen akkoriban faltam a Mester könyveit. Pennywise alakjával azonban találkoztam a hazánkban filmként tékákba került ’90-es televíziós minisorozat képében, amiben Tim Curry személyesítette meg a gyilkos bohócot. Bár a film nem hagyott mély nyomokat bennem, már akkor éreztem, hogy a történetben valószínűleg több van, mint amit harminc évvel ezelőtt képesek voltak megmutatni az alkotók. Nem tévedtem. A könyv elolvasása után nemsokkal betáncolt a mozikba a félelmetes bohóc és azt a KING ELMÉNYT szállította le, amiért annyian rajonganak az író munkájáért. Az elfeledett gyermekkor emlékeit idézte fel. Azt, amit már magunk mögött hagytunk és ahová mindig visszavágyunk. Azt a kort, amikor még számítottak a barátok, az adott szó, a támogatás és az egység ereje. Azt, amikor még nem nyomorította meg a lelkünket a világ mocska és szürkesége. Azt, amikor még egy nem evilági entitással is képesek lettünk volna felvenni a harcot. Még akkor is, ha Bill Skarsgård szadista bohóca olykor túl is mutat a befogadhatóság határain. Ez az a Pennywise, amire vártunk. Az illúziói, a félelem utáni epekedése és azok a vörös léggömbök…Páratlan. Akárcsak a gyerekszínészek, akik méltó társai az ifjú Skarsgård-nak. Az IT nem csak egy remek adaptáció, hanem egy remek film is, ami az alapanyagtól függetlenül is képes megállni a helyét – ez pedig jelentős fegyvertény.

Apostle / Az apostol (2018)
Gareth Evans streamingre készült folk horrorfilmje egy igazi rejtett gyöngyszem. A testvérét kereső Thomas nyomokat keresve érkezik a walesi kis szigetre, azonban sokkal többet talál annál, mint amit remélt vagy amit keresztény misszionáriusként egykor megtanult. Világát módszeresen fonja körbe a helyi szekta istennőjének jelentléte, hogy végül a férfi azzá váljon, amivé válnia kell. Küldötté. A hit lényegét megértő és azt hirdető apostollá. Remek film, ami nem riad vissza a naturalista ábrázolásmódtól sem. Mégis, ami számomra igazán fontossá teszi az a mély jelentéstartalom és a kelta mitológia iránti elköteleződés. Mindenképp meg kell említenem a film végén felcsendülő Mother of Mine című dalt is, Neil Reid előadásában, ami a mozi kontextusában letaglózó erőt képvisel. Kihagyhatatlan.

Ghostland / A rettegés háza (2018)
Az utóbbi években ez volt az a film, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Ugyanis ez maga a PSZICHOLÓGIA HORROR. A másfél órás játékidőben Pascal Laugier gyakorlatilag újraértelmezi a „home invasion” zsáner jellegzetességeit. A vidéki ház történéseinek „idősíkjai”, a fiatal lányok szenvedései és a traumák feldolgozásának egyedi módozatai mind egy olyan alkotás körvonalait vázolták a vásznakra, ami különleges, egyedi és – véleményem szerint – megismételhetetlen. És akkor még nem is beszéltem a történet fordulatairól vagy éppen a támadók személyéről… az „anya és fia” páros ugyanis rendkívül akkurátusan mutatja be a pszichopatológia esettanulmányok, a különböző devianciák és a parafíliás zavarok vérrel és egyéb testnedvekkel írt krónikáinak lázálmokba illő fejezeteit. Ez a mozi magával ragad, és ha egyszer megérintett, soha többé nem ereszt el. Ez a film az az alagút, amiben bolyongva keressük a fényt, a remény pislákoló sugarát. Utunk során azonban sokszor megbotlunk és meglehet, hogy el is tévedünk a mélységesen mély sötétségben – lehet, hogy örökre. Ami talán még ennél is borzasztóbb, az az, hogy a sötétben mindig lesz valaki, aki készen áll arra, hogy visszarántson minket. Vissza az őrület groteszk játszóterére, ahol nagy eséllyel kellékekké formálódunk és lassan elfogadjuk a sorsunkat. Várva a véget, ami, ha feloldozást nem is hoz, örök végtelen éjszakát és csendet viszont igen. Ez a sokkoló film pedig megmutatja, hogy bizonyos helyzetekben ez épp elég...

The Black Phone / Fekete telefon (2021)
A ‘21-es év legerősebb darabja, remek színészekkel és hamisítatlan Joe Hill-i hangulattal. Ethan Hawke Portyázója igazán baljós és nyugtalanító antagonista, aki a film teljes játékideje alatt megtartja titokzatosságát. Nincs magyarázat, nincs eredettörténet, csak a tény, hogy egy olyan gyerekekre vadászó ragadozó, aki tetteinek minden percét igyekszik maradéktalanul kiélvezni. A címadó tárgy – maga a pincében található működésképtelen telefon – pedig az író egyik legjobb ötlete, talán csak a NOS4A2 autója múlja fölül. A tárgy által lehetővé tett túlvilági kommunikáció remekül megvalósított és nagyon erős hangulatot kölcsönöz a mozinak. A műfaji filmek rajongóinak kötelező darab.

The Substance / A szer (2024)
A 2024-es év legjobb alkotása – és egyáltalán nem véletlenül. Coralie Fargeat rendezése nem csak egy újabb "francia újhullámos" mozi, egyszerre szatirikus dráma és zsigeri testhorror, ami a zsáner jellegzetességeit felhasználva vet fel kényelmetlenül aktuális egzisztenciális kérdéseket. Remek film arról, hogy mi az, amik valójában vagyunk és mi az, amit mindenáron láttatni akarunk. Határozott művészi vízió, ami mellé remek színészi alakítások párosulnak, a show sztárja pedig az élete legjobbját nyújtó Demi Moore – aki minden elismerést megérdemelt volna, köztük a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat is. Erősen ajánlott darab, aminek ott a helye a legjobbak között.

Heretic / Eretnek (2024)
Scott Beck és Bryan Woods alkotópárosa egy igazán rendkívüli alkotással lepte meg a filmvilágot valamivel több mint egy évvel ezelőtt. Az intellektus és a hit szó szerinti harcát bemutató kamaradarabjuk mély kérdéseket tesz fel a nézőinek, hogy aztán olyan válaszokat szolgáltasson, amikre nem igazán lehet felkészülni. Hugh Grant anatgonistája egyszerűen zseniális, a mormon hittérítőket megformáló Sophie Thatcher és Cloe East pedig tökéletes partnerei a színészóriásnak. Izgalmas és elgondolkodtató történet, tehetséges színészek, remek zenei betétek – köztük a kultikus Radiohead dallal, a Creep-vel. Ennél többet kívánni sem lehet. Igazi filmcsemege, vétek kihagyni.