25 év hosszú idő és egyben egy első komolyabb mérföldkő is. Legyen szó akár saját életünkről, akár pedig egy adott korszak kulturális terméséről. Szinte belegondolni is fura, hogy már túl vagyunk a 21. század első 25 évén, és ezalatt az idő alatt bizony sok dolog történt, és rengeteg változás megesett a film világában is. Jelen esetünkben a horror műfaja az, ami ismét egy érdekes időszakon ment keresztül ezekben az években. Az én szemszögemből különösen érdekes volt figyelni ezt a folyamatot, hiszen elmondhatom, hogy én ebben az időben cseperedtem fel, mert ennek a ciklusnak az elején, 2000-ben, még csak ötödik életévemet töltöttem be. És bár ekkor azért még bőven nem ugrottam fejest a horror műfajába, a korszak filmes termése és annak alakulása végig érezhető volt és végig kísérte felnövésemet. A horror műfajának az elmúlt száz évben is több korszaka volt. Volt amelyik erősebb, volt amelyik gyengébb. 2000 után egyértelműen egy új korszak kezdődött, és bár eléggé sarkított lenne mind a 25 évet összevonni, azért így is láthatjuk, hogy egy folyamatos fejlődés és útkeresés zajlott. Ahogy a legelején utaltam erre, az első 25 év mindig egy komoly mérföldkő, és új modern korszakunk horrorjainak is volt miből levizsgázni. Rengeteg érdekes és ígéretes darab született ebben az időben, épp ezért iszonyat nehéz volt csak a jelképes 25 jelöltet kiválasztani. Simán lett volna még legalább öt vagy nyolc film, amiért fáj a szívem, hogy ki kellett hagynom a szórásból, és az ilyen személyes listáknál is nehéz objektívnek maradni, de igyekeztem a lehető legjobb ízléssel és odafigyeléssel összeszedni azt a 25 horrort, amik a számomra legjelentősebbek voltak ezekben az években. Aztán ha még 2025 termésével is számolnom kellett volna, na akkor lettem volna még bajban.

Amerikai pszicho / Amerikai pszichó (2000)
Egy tökéletes látlelet a modern fogyasztói társadalom és a státusszimbólumok hajszolásának legsötétebb oldaláról, mindezt a valaha volt egyik legjobb filmes pszichopata, Patrick Bateman szemein keresztül. Egy végtelenül szórakoztató és félelmetesen igaz pszichológiai thriller, maximumra járatott stílusossággal.

The Others / Más világ (2001)
Ami kezdetben még csak egy klasszikus kísértettörténetnek tűnik, arról rövidesen bebizonyosodik, hogy egy sokkal rétegeltebb és sokkal mélyebb gyomrosokat tartogató film. A hangulat és az atmoszféra végtelenül nyomasztó, a színészek és a karakterek remekek, a dráma pedig végig erőteljes és a végére olyan szinten csavarja meg az addig látottakat, amire nem számítunk.

28 days later / 28 nappal később (2002)
A zombi műfajban már a kétezres évek elején nehéz volt újat mutatni, ám Danny Boyle filmje egy életre megreformálta a zsánert. Az általa bemutatott fertőzöttek és az általuk okozott terror és apokaliptikus világ teljesen meghatározták a zombikról alkotott 21. századi képünket. Ezen jelentősége mellett pedig egy nagyon feszült és eszeveszett adrenalin bombáról beszélhetünk, ami egy igazi időtálló műnek bizonyult.

The Ring / A kör (2002)
Az eredeti Japán Kör vitán felül egy mestermű, ám Gore Verbinski amerikai remakeje azon esetek közé tartozik, amikor az újrafeldolgozás méltónak bizonyul az alapműhöz. Verbinski remekül sűrítette bele filmjébe az eredeti mű esszenciáját, amitől az működött, és releváns módon fordította át amerikai nyelvre. Ez a film a mai napig képes hátborzongató lenni, a képei örökre belénk égnek, és az is biztos, hogy a megtekintése után egy jó darabig irtózni fogunk, ha megcsörren a telefon.

Saw / Fűrész (2004)
A franchise, ami napjainkra már egy túltolt és agyonhasznált torture porn maraton lett, amiben a brazil szappanoperáknál is megrendítőbb leleplezések és kapcsolatrendszerek vannak, kezdetben nem volt más, mint egy nagyon okosan megírt és érdekes morális kérdéseket boncolgató thriller. A csapdák és a kínzások itt csak eszközként szolgálnak az igazi tartalom prezentálásához és itt még John Cramer karaktere sincs a középpontban. A valódi lényeg itt az emberi természet sötét oldalán van és döntéseink súlyán, valamint erkölcsi iránytűnk megkérdőjelezésén. Egy minden ízében kiváló krimi-thriller ez.

Dawn of the Dead / Holtak Hajnala (2004)
Általában finoman szólva sem vagyok híve a remake-eknek vagy rebootoknak, ám az kétségtelen, hogy a 2004-es Holtak Hajnala az egyik legjobb remake, ami valaha készült. Tökéletesen ülteti át Romero klasszikusának a történetét a modern időkbe, és bizonyos dolgokban még túl is szárnyalja a forrásanyagot. Emellett a modern 21. századi zombi kép formálásában folytatja azt az utat, amit előtte a 28 nappal később elkezdett, de sokkal nagyobb és vérgőzösebb fordulatszámon. Emellett azt is kijelenthetjük, hogy ez lett az egyik legjobb zombifilm is valaha.

Descent / A barlang (2005)
Egy nagyon intim és egyben nagyon nyomasztó és felkavaró horror ez, ami tökéletesen operál a bezártság, a magunkra utaltság és a reménytelenség témáival. A barlanglakó emberevő trogloditák lényegében itt is csak eszközként szolgálnak a valódi emberi dráma feltárásához, ami viszont iszonyatosan húsbavágó formában tárul elénk.

(REC) (2007)
A zombifilmek modernkori reformja tovább folytatódott ebben a francia found-footage horrorfilmben, ami ezen alzsáner egyik legkiemelkedőbb darabjává vált az Ideglelés után. Ennek a filmnek sikerült teljesen élethűen és testközelből bemutatnia azt a terrort, ami egy ilyen horrorisztikus szituációban előfordulhat. A rettegés és a kétségbeesés teljesen kézzelfogható és a szereplőink és a kezdeti szituáció is annyira hétköznapiak és annyira könnyen bele tudunk helyezkedni a történetbe, hogy a később bekövetkező borzalmak csak még erőteljesebbé válnak.

The Mist / A köd (2007)
Ha Frank Darabount egy Stephen King történet adaptálásába fog, abból általában valami fantasztikus dolog születik meg és ez itt sincs másként. A köd felvobónultatja a legtöbb olyan elemet, ami miatt King történeteit szeretjük, és az egyik legjobb és legerőteljesebb kamara horrort tárja elénk, ahol a szereplőinkre leselkedő szörnyetegek mellett ismét csak az emberi természet és a félelem okozta elkeseredett döntések jelentik a legnagyobb veszélyt. Tovább vitán felül ez a film rendelkezik az elmúlt huszonöt év egyik legmegrázóbb és legfájdalmasabb befejezésével, ami már önmagában helyet biztosítana a legjobb horrorok között.

Let the Right One In / Engedj be! (2008)
Az egyik legeredetibb és egyben legemberibb vámpírtörténet ez, amivel csak találkozhatunk, és amellett, hogy egy sötét coming of age sztoriról beszélhetünk, egyben egy nagyon nyomasztó konklúziót is felvázol nekünk. Egy nagyon erős és csontig hatoló dráma ez a magányról és a kitaszítottságról. Az a fajta horror ez, ahol valamennyire megérthetjük a szörnyet, de ettől még biztosan nem fogunk kevésbé iszonyodni tőle.

Sinister (2012)
Egy egyszerű, nem is annyira harsány történet ez, de cserépe nagyon sötét, nagyon nyomasztó és nagyon felkavaró. A házi videófelvételek kellően felkavaróak és remekül építik a suspenst. Végig érezzük a fenyegetést, és hogy valami elkerülhetetlen borzalom felé tartanak az események, és mindezt a kilátástalanságot Ethan Hawke játéka teszi még átélhetőbbé.

Evil Dead / Gonosz halott (2013)
Sose gondoltam volna, hogy a Gonosz Halottból jó ötlet remake-et készíteni, de Fede Alvarez megcsinálta a lehetetlent. A 2013-as Gonosz Halott nemcsak, hogy méltó Sam Raimi eredeti filmjéhez, de még fel is ér annak minőségéhez, néhol akár még túl is szárnyalva azt. Ahol kibővítette a történetet, ott érdemi módon tette ezt, és szerencsére nem vált meg a franchise védjegyének számító gore-tól és vizuális abszurd brutalitástól, sőt, ha lehetséges, ezt még magasabb szintre is vitte. Egy igazi vérgőzös őrület lett a végeredmény, a finálé pedig a széria legjobbjai közé sorolható.

The VVitch / A boszorkány (2015)
Robert Eggers első filmje jött, látott, és elragadta a lelkünk nyugalmát. Egy igazi éjfekete mese ez, ami egyben egy tökéletes korrajz a tizenhetedik századi amerikai telepesek világáról. A mítoszok és babonák világa itt még elevenen és húsbavágóan van jelen a mindennapokban, és mindez egy lelkileg felkavaró utazásra invitál minket az emberi természet legsötétebb zugaiba.

The Autopshy of Jane Doe / A boncolás (2015)
Egy egyszerű premisszával és kevés szereplővel operáló kis kamara-horror ez, de cserébe végig feszült és pattanásig feszíti az idegeinket. A központi rejtély nagyon jól fel van építve, tényleg meg tudja ragadni a kíváncsiságunkat, és minél többet tudunk meg, a félelmünk csak annál jobban növekszik. A két főszereplőnk közti dinamika hibátlan, és végig együtt tudunk érezni velük. Az összkép pedig egy igazán félelmetes rémálom, ami jó darabig velünk marad még.

IT:Chapter 1 / AZ chapter 1 (2017)
Stephen King mesterműve hosszú évek után és a kilencvenes évek eleji tévés bemutatkozását követően végre megkapta elő nagyköltségvetésű mozis bemutatkozását, a végeredmény pedig egy generációs élménnyé vált. Nem volt egyszerű felnőni Tim Curry örökségéhez, de Bill Skarsgard hihetetlen beleéléssel meghaladta ezt a hatalmas elvárást, és mindezt úgy, hogy képes volt megteremteni a saját, egyedi Pennywise verzióját, aki egyértelműen az új generáció egyik legmeghatározóbb horror ikonja lett. És ha kedvenc bohócunk nem lenne elég, mellette még a gyerekszereplők is egytől egyig mind kiválóak és szerethetőek, a coming of age vonal a horrorral kiegészülve is tökéletesen releváns, és a nyolcvanas évek múltidézés is hibátlanra sikerült.

The House That Jack Built / A ház, amit Jack épített (2018)
Talán a lehető legjobb belső látleletről beszélhetünk, ami tökéletes bepillantást enged egy pszichopata sorozatgyilkos lelkébe és elméjébe. A film nagyon nyomasztó és kényelmetlen, és nem csak azért, mert a legkendőzetlenebb módon látjuk Jack brutális tetteit, hanem mert tényleg belehelyezkedünk az ő nézőpontjába, szinte már teljesen megértve őt, hogy mi mozgatja tetteit. És ez az, ami igazán kényelmetlen. Matt Dillion élete alakítását nyújtja Jack szerepében, Lars Von Trier pedig munkássága egyik legnagyobb mesterművével borzaszthatta el a nagyérdeműt.

Suspiria / Sóhajok (2018)
Dario Argento 1977-es filmje egy mestermű és a horror műfaj egyik legnagyobb és legfontosabb ékköve. Ennek a filmnek jóformán értelmetlen vállalkozásnak tűnt remake-et készíteni, de Luca Guadagnino megcsinálta a lehetetlent. Szerencsére esze ágában sem volt lemásolni Argento klasszikusát és annak manírjait, hanem az ismert történetet egy teljesen új megközelítésből ragadta meg, egy sajátos stílussal, így egy teljesen megkülönböztethető és önálló filmet kaptunk. A hangulat remekül teremti meg a hetvenes évek Berlinjének világát és a sajátos európai atmoszférát is hibátlanul sikerült érzékeltetni. Nem csak a film világában, hanem a filmkészítés módjában. Egy nagyon rémálomszerű utazás ez a boszorkányság, okkult miszticizmus, a gyász és a veszteség mélységeibe, mindez egy sajátosan sötét önfelfedezés történetbe ágyazva.

Hereditary / Örökség (2018)
Ari Aster első rendezése egy végtelenül nyomasztó és lélekölő családi dráma lett, ami az utolsó morzsáig felőrli a lelkünket. Sokáig nem is marad nekünk semmi más, csak az a bizonytalan érzés, hogy itt valami nincs rendben és valami nagyon rossz fog történni, és ennek érzése az, ami igazán kikészít minket. A családi dráma és feszültség már önmagában is elég lenne, de az ehhez hozzáadott horror szép lassan még nagyobb szintre emeli a borzalmakat.

Midsommar / Fehér éjszakák (2019)
Talán az egyik legjobb modern darabja ez a folk-horror alzsánernek, ami bevallottan sokat merített az 1973-as The Wicker Man-ből, de így is egy teljesen önálló darabként képes funkcionálni, aminek megvan a maga identitása és tartalmi mondanivalója. Ez is az a fajta horror, ami azzal az ambivalens érzéssel játszik, hogy a végtelenül felkavaró nyitójelenet után sokáig egy idilli és nyugodtnak tűnő környezetben vagyunk, ám a felszín alatt egyértelmű, hogy itt valami nincs rendben. Egyrészt főszereplőnk teljesen megérthető lelki állapota is árnyalja ezt a képet, ám a kis idilli közösség felszíne alól is rövidesen előbukkannak az aggasztó jelek, amik egy igazi őrült fináléban csúcsosodnak ki.

The Black Phone / Fekete telefon (2021)
Egy nagyon hangulatos és nagyon kellemes kis múltidéző horrorfilm lett ez. És bár nem egy Stephen King sztoriról beszélünk, de a film alapjául szolgáló novellát a mester fia, Joe Hill követett el, és a végeredményben jelen van minden olyan elem, ami miatt King műveit szeretjük. A kisvárosi miliő, az érdekes karakterek és azok mindennapi problémái, egy gyermek felnövéssel és a való világ kegyetlen akadályaival való szembesülés, és egy igazán kegyetlen, emblematikus gonosz figura. Egyrészről egy nagyon feszült kamara-thriller ez, ami remekül ábrázolja a bezártság és a kilátástalanság helyzetét, ráadásul egy gyerek szemszögén keresztül, akiért tényleg tudunk izgulni. Aztán ott van még a film főgonosza, a Portyázó, aki szinte azonnal egy új horror ikonná avanzsálódott, Ethan Hawke pedig fantasztikusan keltette életre ezt a karaktert, a legminimálisabb arcjátékkal.

X (2022)
Egy igazi szerelmeslevél ez a hetvenes évek proto slasherjei előtt, és nyíltan idéz meg olyan klasszikusokat, mint a Texasi Láncfűrészes Mészárlás. Ám szó sincs másolatról, hanem egy nagyon is egyedi darabról beszélhetünk, ami egy hibátlan stílusgyakorlat lett, ami méltó módon idézi meg egy letűnt kor szellemiségét.

Pearl (2022)
Az X egy tökéletes hetvenes évek slasher stílusgyakorlat volt, ám annak előzményfilmje, a Pearl, meglepő módon nem ezt a vonalat folytatja, hanem egy merőben más, sokkal komolyabb pszicho-thrillert nyújt, ami hibátlanul mutatja be egy nő megőrülését és a hírnévre és elismertségre kiéhezett megszállottságát, ami az egész X trilógia mozgatórugója, és talán itt van jelen a legerőteljesebben. Mia Goth élete talán legjobb alakítását nyújtja Pearl szerepében. Egy kiváló pszichológiai esettanulmány ez, aminek hatása még biztos jó darabig ott motoszkál majd bennünk.

Late Night with the Devil / Ördögi különkiadás (2023)
Ha valami, akkor ez egy igazi instant kultklasszikus mű. Egy valódi lélektani rémálom, ami a lényünk mélyére hatol, és nem ereszt. Egyrészt egy kiváló múltidézés ez a film is, ami remekül megidézi a hetvenes évek Late Night műsorainak világát, mindezt egy hiteles áltévéműsor keretein belül. Ezen belül pedig egy fokozatosan építkező, idegborzoló feszültséggel operál, ami szép lassan hozza be a képbe a természetfeletti borzalmat, aminek eredménye egy színtiszta spirituális és erkölcsi pokoljárás. A főszerepben pedig az ez idáig főként mellékszerepekben láthatott David Dastmalchian remekel egy igazán hiteles és érzelmes alakítással.

The Substance / A szer (2024)
Egy tökéletes és groteszk szatíra ez az emberi hiúságról és a modern társadalom egészségtelen szépségkultuszáról, ami elsősorban a modern szórakoztatóiparról állít elég kemény igazságokat. Az egyértelmű szimbólumok a lehető legelvontabb és leggyomorforgatóbb formában jelennek meg, ezzel biztosítva, hogy a látottak egy életre beleégjenek a tudatalattinkba. A történet középpontjában pedig a fantasztikus Demi Moore remekel élete legjobb és legerőteljesebb alakításában, és ha valami, akkor ez tényleg az oscar bizottság szégyenévé vált, hogy Moore ezért a szerepéért nem kapta meg végül az aranyszobrot. Ami a film egészét és az abban betöltött szerepét nézve több mint ironikus.

Nosferatu (2024)
Ha van örökérvényű klasszikus, akkor az biztosan Murnau eredeti 1922-es Nosferatuja. Egy film, ami még száz év után is képes borzongást kiváltani a nézőkből, és ami rengeteg ponton befolyásolta a horror műfaj fejlődését. Ebből a filmből Werner Herzog már 1979-ben forgatott egy kiváló remake-et, de most Robert Eggersen volt a sor, hogy ismét elmesélje Orlok gróf históriáját, és az eredmény a rendezőhöz méltó remekmű lett. A hangulat és a korszak hiteles ábrázolása kifogástalan, az atmoszféra lélekszorongatóan nyomasztó, és a horror is szép lassan kúszik be és uralja le a terepet. A színészek egytől egyig kiválóak, de a legjobb közülük itt is természetesen Bill Skarsgard, aki az AZ után ismét bebizonyíthatta, hogy mekkora átváltozó művész is ő. Az általa megformált Orlok gróf félelmetes és viszolygást keltő, akiből valódi fenyegetés árad. Egy igazi éjfekete gótikus rémmese ez, ami méltó örököse Murnau 1922-es klasszikusának.