
A tavalyi év filmes felhozatalának egyik legnagyobb meglepetése egyértelműen a 28 évvel később volt, amivel Danny Boyle visszatért egyik leghíresebb filmjének világához. A film nem éppen olyan volt, mint amire a legtöbb rajongó számított, sőt, szinte egy merőben más megközelítést kaptunk, ám így is egy érdekes és figyelemreméltó darabról beszélhetünk. A főszereplő, Spike felnövéstörténete, küzdelmes útja, hogy gyógyírt találjon anyja betegségére, valamint a Ralph Fiennes által játszott Dr. Kelson karaktere és az ő kis birodalma, mind remek alapot biztosítottak egy jó és érdemi történet elmeséléséhez, és mindezt a düh-kórral fertőzött Anglia területén. A folytatás bejelentésére nem is kellett sokat várni, ráadásul azt is elhintették nekünk, hogy a 28 évvel később csak egy trilógia első darabja. Bármennyire is volt érdekes, azért még egy önmagában megálló filmhez képest is megvoltak a maga hiányosságai, nemhogy még egy trilógiaindító darabnak. Ám most megérkezett a történet folytatása, a Csonttemplom. A forgatókönyvet ezúttal is Alex Garland jegyzi, ám a rendezői feladatokat ezúttal Danny Boyle helyett Nia DaCosta látta el. Az előző rész után, főleg annak befejezését figyelembe véve, eléggé bizonytalanul álltam hozzá ehhez a filmhez, de a végeredmény ismét csak igazán érdekesre sikerült. Sőt, még túl is szárnyalta elődjét.

A Skócia belső területén való vándorlása során Spike (Alfie Williams) a Sir Jimmy Crystal (Jack O’Connell) által vezetett vándor sátánista szekta bűvkörébe került. A kis csoport tagjai vándorútjuk során egy sajátos hitrendszer által vezérelt küldetést is teljesítenek, melynek lényege, hogy minél több embert, akivel találkoznak, átvezessenek uruknak, a Sátánnak. Ennek módja pedig az, hogy szinte válogatás nélkül ölnek meg és kínoznak meg minden ártatlan embert, akivel csak összeakadnak. Spike kezdetben még csak félelemből maradt a Jimmy bandával, ám azok kegyetlenkedéseit egyre kevésbé képes elviselni, és elkeseredetten próbál menekülni közülük. Ezalatt Dr. Kelson (Ralph Fiennes), a csonttemplom mélyén, az általa csak Sámsonnak nevezett fertőzött alfa (Chi Lewis-Parry) tanulmányozásába és vizsgálatába kezd, hogy megtalálja a gyógymódot a düh-kórra. Ez a kis kísérlet pedig nem várt fejleményekhez vezet. Rövidesen pedig a Jimmy banda is megérkezik a csonttemplomhoz, amit a Sátán otthonának hisznek.

Nia DaCosta elsőre nem tűnt éppen a legjobb választásnak a rendezői szerepre, hiszen a rendezőnő korábban olyan produkciókat jegyzett, mint a 2021-es új Kampókéz, valamint a Marvelek, amik nem sikerültek épp valami jól. Ám szerencsére a rendezőnő ezúttal rá tudott cáfolni ezekre az aggodalmakra. Rendezés tekintetében a Csonttemplom teljesen méltó a 28 évvel későbbhöz, ám ahhoz képest egy jóval kísérletezőbb műfajkavalkádot kapunk itt. Emellett a történet és annak vezetése az, ami egy kicsit érdekesebb darabbá teszi a Csonttemplomot elődjénél. A cselekmény lényegében két szálon fut, és ez a két szál két eléggé eltérő hangnemet képvisel, amik aztán szép lassan egymásba fonódnak. Egyrészt ott van nekünk Spike és a Jimmy-banda szála, valamint Dr. Kelson és Sámson különös kapcsolata. Ezek közül az első szál az, ami a legkegyetlenebb, és leginkább felelős a horror faktorért. Ám itt már szó sincs zombi-horrorról. Ahogy az a legtöbb zombis vagy fertőzöttes sztori esetében lenni szokott, egy idő után az élőhalott szörnyetegek teljesen háttérbe szorulnak, és már csak alap díszletként szolgálnak az apokalipszis utáni világhoz. Helyettük pedig sokkal veszélyesebbnek bizonyulnak a civilizációból kivetkőzött, elállatiasodott embertársaink. A The Walking Dead is anno teljesen erre az útra tért rá, és ez itt sincs másként. Ebben a filmben már jóformán alig szerepelnek a fertőzöttek és tényleg csak annyi jelentőségük van, mint amikor az ember a vadonban túrázás során bármilyen vadállattal összefuthat. Ez alól Sámson az egyedüli kivétel, de róla még később lesz szó. Az igazi horrort itt nem a fertőzöttek jelentik, hanem Jimmy és a bandája. Az emberi gonoszság, gátlástalanság, és szektás fanatizmus legsötétebb formája. A Jimmy banda tökéletesen bemutatja, hogy mire is képes az ember, ha már nincs semmi társadalmi gát, ami visszafogja, és milyen az, ha egy karizmatikus, de beteg elméjű vezető a bűvkörébe tud vonni pár hasonlóan torz lelkű embert, akik minden utasításának engedelmeskednek. A banda tettei kegyetlenek és gyomorforgatóak, és ami a legdühítőbb, hogy teljesen értelmetlennek tűnnek. Hiába van meg nekik a saját kis vallási fanatikus hitrendszerük, ami alapján cselekszenek, mert ez a hit teljesen abszurd és légből kapott. Sir Jimmy Crystal egy modern Charles Manson módjára vezeti híveit, akinek karizmája elég erős ahhoz, hogy senki ne merje megkérdőjelezni hatalmát. Jack O’Connell fantasztikus alakítást nyújt a szerepben, és egy valóban emblematikus főgonoszt sikerül megformálnia. Ténylegesen lehet tőle tartani, amit mi nézők főleg Spike karakterével együtt tudunk megélni. Spike az előző részhez képest itt most lényegesen kisebb és lefokozottabb szerepet kapott. Ő itt most inkább rettegő áldozat, aki a teljes játékidő alatt keresi a lehetőséget, hogy elszabaduljon a bandától, ám a helyzete egyre kilátástalanabb. Lehet pont emiatt a szerepkör miatt, de Alfie Williams most ezért nem is tudott annyira brillírozni, mint az előző részben. A rettegését és a félelmét teljesen át tudjuk élni, de mivel itt már nem annyira aktív karakter, így most tényleg csak azért tudunk izgulni, hogy túléli e az eseményeket. Ám az összképet nézve ez valahol érthető, hiszen ez most lényegében nem is az ő filmje. Itt ő a mi nézői szerepünket tölti be, és azt a tiszta lelket, akinek a megszerzéséért igazából a sztori két igazi szereplője küzd.

És itt kanyarodunk át a másik történetszálhoz, ahol nem a sátáni Jimmy van a középpontban, hanem a sokkal inkább krisztusibb Dr. Kelson, aki viszont egy ponton még is kénytelen az ördög szerepében tetszelegni. Ezen a vonalon viszont, ha csak önmagában nézzük, semmi horror nincsen. Sőt, ami azt illeti, ez a szál egy csomó ponton nagyon is vicces. Sámson a fertőzött alfa is még csak az elején félelmetes, aztán egyre inkább elkezdünk szimpatizálni vele is. Dr. Kelson ugyanis a maga módján elkezd kísérletezni a félelmetes behemóton, amikor a birtokára lépve bedrogozza őt, és ebben az állapotában egy kis békét nyújt neki, kizárva elmélyéből a haragot és dühöt. Kelson próbálja megérteni Sámson működését, de egyben az emberi, józan elmeállapotba is megpróbálja visszahozni őt, gyógyírt találva a kórra. Ez pedig nagyon sok kedves, de főleg nagyon vicces jelenetet eredményez. Például amikor Kelson és Sámson együtt táncolnak a dombon, vagy amikor együtt ücsörögnek a folyó partján, és Kelson valami fura történetet mesél. Ezek a jelenetek megteremtik azt a békét és nyugalmat, amit a jó doktor is el akar érni Sámsonnál, viszont egyben teljesen kidobnak a horror élményből is. A szinte már röhejesbe hajló képsorokat nézve nem egyszer elbizonytalanodtam, hogy mit is nézek éppen. Ralph Fiennes továbbra is fantasztikusan alakítja Dr. Kelsont, sőt, itt még sokkal jobban ki is tudott teljesedni. Egy végtelenül kedvelhető és szerethető figura, akivel mind szívesen leülnénk beszélgetni és lazulni kicsit. Tökéletes ellenpólusa Jimmynek. Viszont mellette Chi Lewis-Parry is említést érdemel Sámson megformálásáért. A színész jóformán nulla szövegkönyvvel, de maximális érzelmi beleéléssel keltette életre a behemót alfát, aki a sztori végére már nem is egy szörnyeteg, hanem egy teljesen megérthető és szimpátiát kiváltó karakter. Kicsit Csöpphöz tudnám hasonlítani az ő karakterfejlődését a Holtak Napjából. Kelson és Sámson kettőse a film fénypontja, és valami groteszk módon az egyik legjobb bromance, amit valaha láttam.

Ám eljön a pont, ahol ez a két szál találkozik, és itt már az emberi kegyetlenség borzalmai lassan ledominálják a bohókás béke szigetének világát. Itt ér csak igazán csúcsra a vallási fanatizmus és a hit általi befolyásoltság kendőzetlen bemutatása, ám a groteszk és vicces pillanatoktól itt sem kell búcsúznunk. A film a fináléra tartogatja az egyik legváratlanabb, legviccesebb és egyben legelvontabb jelenetét, amiben az Iron Maiden is érintett. Ez a jelenet önmagában is egy csoda, ám vicces groteszktségével pont, hogy hozzájárul ahhoz a szürrealitáshoz, amit ott éppen bemutat. A korábbi humoros pillanatok inkább kidobtak engem az összképből, de ez itt csak még inkább aláhúzza a Jimmy banda őrületét. És minden erényük ellenére pont ez a kettősség az, ami miatt a végeredmény kicsit felemásra sikerült. Egyáltalán nem rossz, amit kapunk, de még is olyan, mintha két külön filmet néznék, amiknek az összefésülése sem sikerült maradéktalanul hibátlanra. A rettegést és a borzalmakat hamar agyoncsapják a váratlan humoros bevágások, és utána már nehezebb visszarázódni ebbe a sötétebb tónusba, bár Jimmy mindent megtesz azért, hogy ez sikerüljön. Karaktereiben és történetében, de főleg fináléjában, a Csonttemplom így is erősebbnek bizonyul elődjénél. Nia DaCosta még ezeket a markánsan különálló szálakat is képes volt valahogy összefogni, és a végére megszületett egy jobbára kielégítő konklúzió is. Egyáltalán nem hibátlan mű a Csonttemplom, de van egy sajátos víziója és koncepciója, ami kellően emlékezetessé teszi. Egyértelműen egy olyan folytatás, ami jobb az elődjénél, az abban bedobott ötleteket sikeresen viszi tovább és szintet is lép velük. A történeti és hangulati kettőssége, és néholi inkoherenciája viszont nem teszi egyszerűvé a befogadását. Kérdéses, hogy mennyire lesz belőle maradandó darab, de a trilógia jövőbeni záródarabja még ezen is alakíthat. Mert bizony van itt még bőven, ami kibontásra szorul.
Pro- Sir Jimmy Crystal kiváló főgonosz
- Dr. Kelson és Sámson párosa
- Sámson karakterfejlődése
- A Jimmy banda
- „The Number Of The Beast”
Kontra- A humor sokszor agyoncsapja a horrort
- A két történetszál sokáig eléggé széttart
- Spike szerepének lecsökkenése
- A fertőzöttek teljesen háttérbe szorulnak
Pro | Kontra | 78% |
| Sir Jimmy Crystal kiváló főgonosz | A humor sokszor agyoncsapja a horrort | |
| Dr. Kelson és Sámson párosa | A két történetszál sokáig eléggé széttart | |
| Sámson karakterfejlődése | Spike szerepének lecsökkenése | |
| A Jimmy banda | A fertőzöttek teljesen háttérbe szorulnak | |
| „The Number Of The Beast” |

