Viszonylag későn, a Palackposta által ismerkedtem meg a Q-Ügyosztály eseteit feldolgozó filmekkel (Nyomtalanul, Fácángyilkosok). Emlékszem miután láttam a harmadik Jussi Adler-Olsen bestseller alapján készült adaptációt, már másnap megnéztem a korábbi részeket. Manapság a horror műfaja egyre nagyobb népszerűségnek örvend, azonban keményvonalas krimi-thrillerekből egyre kevesebb készül. Éppen ezért volt nagy öröm számomra, hogy idén a mozikba kerül a filmsorozat negyedik része és végre kapunk egy igazi skandináv thrillert.

A történet szerint három befalazott holttestre bukkannak egy lakás lebontása során. A hullákat egy asztal köré ültették, amire a már korábban eltávolított szerveiket helyezték. Az áldozatok lassan 12 éve halottak, így a döglött ügyekkel foglalkozó Q-Ügyosztályhoz kerül az eset. Mivel az igazolványok ott hevertek a mumifikálódott testek mellett, ezért Carl Morck és Assad az ügyosztály két nyomozója könnyen azonosítani tudta őket.

Igazából a korábbi filmek ismerete csak annyiban tesz hozzá az élményhez, hogy kicsit jobban árnyalja kettejük kapcsolatát. Carl továbbra is ugyanolyan zsémbes és mizantróp, mint eddig, illetve Assad is megmaradt ugyanolyan segítőkésznek és barátságosnak, mint a korábbi részekben. A két karakter ellentétes személyisége tökéletesen kiegészíti egymást. Azonban Assad éppen készül elhagyni a Q-Ügyosztályt, hogy a -karrierje szempontjából kedvezőbb- gazdasági bűnügyekkel foglalkozó részlegen dolgozhasson.

Utolsó közös ügyük Sprogø szigetén lévő, 60-as években működő leányintézetbe vezeti a nyomozókat. Ahol mint kiderül, „morálisan sérült” lányokat átnevelés céljából erőszakoltak, kínoztak, sterilizáltak, illetve esetenként abortuszt is végeztek rajtuk. Ezt az intézetet a dán állam évekkel ezelőtt bezáratta, de Carl és Assad rájöttek, hogy a korábban ott dolgozó személyek közül vannak, akik jelenleg is folytatják ezt a tevékenységet és továbbra is a tudtuk nélkül tesznek meddővé nőket. Azonban nem a több idősíkon zajló elbeszélés az, ami miatt kiemelkedő ez a film, hanem azért, mert példát mutat.

A 64-es betegnapló ugyanis megtörtént eseteket vesz alapul hiszen Dániában a 60-as években több ezer nőt sterilizáltak a beleegyezésük nélkül. Mindezt pedig párhuzamba helyezik a jelenkor problémáival a bevándorlókkal való bánásmóddal, valamint a rasszizmussal. Maga a tény, hogy egy ízig-vérig dán produkcióban megjelenítik a múltjuk egyik legsötétebb időszakát és ezzel reflektálnak a jelenlegi problémáikra egy olyasfajta önvizsgálatról tanúskodik, ami ritka a mai világban. Bár az kétségtelenül meglepő, hogy pont egy dán alkotásban jelennek meg ezek a problémák, hiszen köztudottan az egyik legbefogadóbb és legliberálisabb nemzet.

A színészek továbbra is kiválóak, nem csoda, hogy Fares Fares-t is egyre több alkotásban látjuk viszont. Azonban a főszereplőkön kívül érdemes kiemelni Andres Hove-ot és Elliott Crosset Hove-ot akik nagyszerűen játszották mindkét idősíkban a szadista pszichopata orvost, Curt Wad-ot. A film egyedüli negatívuma számomra a lezárás. Egyszerűen elmaradt a katarzis. Másfél órán keresztül fokozatosan növelték a feszültséget majd az utolsó fél órában, egy olyan egyszerű megoldást kapunk, hogy a stáblistáig csak a csavarra vártam.

Összességében A 64-es betegnapló egy nagyon sötét, feszültséggel teli, ugyanakkor elgondolkodtató thriller, aminek az üzenete a mozitermet elhagyva is magával kíséri a nézőt. Mindenképpen érdemes megnézni, és aki esetleg még nem látta a korábbi részeket az, ha teheti mihamarabb pótolja, mert nem fog csalódni.

8/10

IMDb | mafab

A 64-es betegnapló a Vertigo Média forgalmazásában jelent meg és január 10-től látható a magyar mozikban.