Idén sajnos nem tudtam annyi miniszériát és sorozatot nézni, mint szerettem volna, de a végére csak sikerült pótolni egyet-kettőt. Mivel kifejezetten szeretem Matthew Rhys-t, így a választásom erre a nyolcrészes szériára esett. Nem mondom, hogy hibátlan darab, de egész kellemes szórakozásnak bizonyult A bennem lakozó fenevad.

A sztori szerint kisfia tragikus halála óta az elismert írónő, Aggie Wiggs visszavonult a közéletből, képtelen írni, korábbi önmagának csak árnyéka csupán. Ám új könyvéhez valószínűtlen témát talál, amikor a szomszédos házat megvásárolja Nile Sheldon, a híres és félelmetes ingatlanmogul, akit azzal gyanúsítottak, hogy megölte az első feleségét, akinek azóta se sikerült a nyomára akadni.

Alapvetően arról szól a történet, hogy milyen sötétség lakozhat az emberben és mi történik akkor, ha teret engedünk ennek és kiengedjük magunkból a fenevadat. Jelen esetben szinte mindegyik szereplő valamilyen démonnal küzd. Wiggs és Sheldon azért talál egymásra, mert van bennük valami közös. Kettejük kapcsolatának alakulása és bemutatása egyértelműen a legnagyobb erőssége a szériának. Kár, hogy a végére túl sok mindenkire figyeltek és elvesztették a fókuszt. Pedig akkor működik a legjobban a sztori, amikor ez a két ember áll a középpontban. Ehhez persze kell, hogy működjön a színészek közötti kémia és ez többé-kevésbé teljesül is. Matthew Rhys baromi jó Nile szerepében, Claire Danesnek is jól áll a szerep, de néhol azért túltolja az arcjátékot. Az viszont tagadhatatlan, hogy mind a ketten nagyon jól működnek együtt.

A többi karakter is rendben van, bár néha egy-két történetszálat túlságosan előtérbe hoznak, miközben a kutyát nem érdekli. Legalábbis ennyire nem. Alapvetően Nile a lényeg, az hogy kicsoda ő? Valóban gyilkos, vagy egyszerűen a helyzete miatt szeretnék bűnösnek látni? Mi a helyzet a családjával? Az apjával? Akit egyébként Jonathan Banks kiválóan alakít. Kellően félelmetes, ugyanakkor egy ponton képes olyan váltásra, amire nem gondolnánk. Igaz ez a testvérét alakító Tim Guinee-re is. Mellettük még érdemes megemlíteni Brittany Snow-t, aki Nile második feleségét alakítja. Kifejezetten izgalmas a karaktere, belőle jobb lett volna többet kapni, különösen a végjáték miatt. Illetve ott van még Aggie drámája. A gyásszal, fájdalommal, bánattal, bűntudattal és haraggal való viaskodása. Mi történt vele? Mi történt a kisfiával? Ki volt a vétkes? Milyen utat választ majd? Roppant érdekes kérdések, melyekre nem lehet gyors és egyértelmű választ adni. Karakterek és színészi alakítások terén tehát nagyon erős a széria, de mi a helyzet a történettel?

Mostanában azzal szembesülük, hogy ezeket a miniszériákat elhúzzák. Sokkal hatékonyabb lenne, ha nyolc helyett inkább hat részben gondolkodnának és egy kicsit sűrítenék a cselekményt, mert általában az ötödik rész után ellaposodik az egész. A bennem lakozó fenevad esetében, ha nem is beszélhetünk teljes leülésről, de az biztos, hogy akadtak döccenők és üresjáratok benne, amit egy kis odafigyeléssel, vagy kevesebb résszel elkerülhettek volna. A hatodik rész kínlódás volt és nem készítették rendesen elő a „csavart”, illetve túl korán lövik le a misztikumát az egésznek. Addig nagyon jól működik minden, amíg a klasszikus 'whodunnit' zsánerben mozognak. Csak aztán kapkodóssá válik a történetvezetés. Nem baj, ha nyolc részes a sztori, de akkor a karakterek közötti feszkókat, a bennük lakozó kétségeket, sötétséget, az egymásba kapcsolódásukat kellett volna jobban megmutatni. A flashback rész üdítő volt, de Aggie drámáját nem mutatta be eléggé. Pedig ez nagyon fontos lett volna. A végső beszélgetést se ütöttem volna el ennyivel. Ott hiányoltam azt a feszültséget és egymásra találást, ami előtte annyira jól működött Nile és Aggie esetében.

Az az igazság, hogy az ötödik részig bitang erős volt a széria. Beszippantott, nagyon megfogott. Feszültséggel, sötétséggel teli volt. Rengeteg kérdés zakatolt bennünk, izgalmasak voltak a karakterek és roppant összetett jellemeket kaptunk. Nagyon tetszett a környezet, nagyon jó érzékkel használták a képeket, a színeket és a zenét. Oh a zene! Na az egészen pazar, imádtam a számokat, nagyon jól illeszkedett a hangulathoz és a történetszál alakulásához. A misztikum erőteljes volt, többet és többet akartunk megtudni, miközben bennünk is ott voltak a kétségek, mint Aggieben. Nile ugyanis nem volt taszító, sőt néha kifejezetten szimpatikusnak mondhattuk. Addig működött jól a sztori, amíg a kettősséget és a kétségeket fenn tudták tartani. Utána se esett szét a dolog, csak a varázs elveszett. Villanások voltak, de kissé leült a hangulat. Ugyanakkor azt nagyon a javára írom, hogy mernek brutálisak lenni és ez a képekben is megjelenik.

Mindenképpen érdemes rászánni az időt, mert egy roppant hangulatos, a lelket sokszor meggyötrő, töprengésre ösztönző sztorit kapunk, kiváló szereplőkkel, amit egy határozottabb, feszesebb cselekményvezetéssel tudtak volna felejthetetlenné tenni. Ehhez viszont az kellett volna, hogy végig bizonytalanságban tartsanak minket abban a kérdésben, hogy ki gyilkolt. Ez azonban sajnos nem sikerült, így a nagyon erős kezdés és sztori ellenére bőven maradt hiányérzetünk.

IMDb