Be kell vallanom, hogy az olasz horror sosem tudott igazán megérinteni. Láttam pár alkotást – például a Cannibal Holocaust című filmet, ami a maga idejében rendkívül súlyos alkotásnak számított, sőt még az elkövetkező években/évtizedben is – mégis a kívánt hatás elmaradt. Próbálkoztam újabb művekkel is, mint például a Dellamorte Dellamore /1994/, de nekem ezekből a filmekből mindig hiányzott valami. Egy megfoghatatlan többlet, aminek jelenléte szinte észrevehetetlen, hiánya viszont mardosó kínt képes maga után hagyni. Ezért is keltette fel az érdeklődésemet a július közepén a Netflix kínálatban debütáló, Közönséges horrorsztori című mozi. A trailer megtekintése közben a hiányérzet elmaradt, tetszettek a képek, a szekta jellegű felütés és a naturalista ábrázolás. Ezek alapján egy kellemes esti borzongásra számítottam, de azt kell, hogy mondjam a rövidke ízelítő ezúttal tényleg nem hazudott. Közelebbről kell megvizsgálnunk a filmet, mert tartogat meglepetéseket a műfaj szerelmeseinek is.

Elisa (Matilda Anna Ingrid Lutz) szüleihez igyekszik Calabriába, az utat pedig „teleautó” szolgáltatás keretin belül tervezi megtenni, Fabrizio-val (Francesco Russo), a sofőrrel és három utastársával, Riccardo-val (Peppino Mazzotta) valamint a fiatal szerelmespárral, Mark-val (William Charles Merrick) és Sofia-val (Yuliia Sobol). Egy szerencsétlen balesetet követően a társaság egy tisztáson tér magához, ahol csak egy baljós ház és a végeláthatatlan erdő veszi őket körül. A kis csapat behatol a házba, ahol egy ősi szekta nyomaira bukkannak. A fanatikus hívőkre nem is kell sokáig várniuk, ugyanis az éjszaka beköszöntével kilépnek az árnyak közül és vadászni kezdenek Elisa-ra és társaira…

A leginkább rövidfilmjeikről ismert rendezőpáros – Roberto De Feo és Paolo Strippoli – filmje, a fenti rövid összefoglaló alapján nem tartogat sem valódi újdonságokat, sem pedig meglepetéseket, ez azonban tévedés, ugyanis sikeresen vezetik félre nézőiket egészen a film utolsó harmadáig. Ehhez pedig minden klasszikus eszközt jól használnak fel és építenek be alkotásukba. A képi világ, a hangok és a zenék, a kultusz eredete és legendája, a felvállalt brutalitás. Mind-mind tökéletesen asszisztál egy unalomig ismert, de szórakoztató filmélményhez. Aztán, egy óra játékidő után, kifordítják a jól bevált receptet. A helyzet, a környezet és a támadók sem azok, aminek addig hittük őket. Ezt a bizonyos csavart jó érzékkel építik fel és tökéletesen is sikerül kihangsúlyozniuk a rendezéssel, a színészi játékkal és az operatőri munkával is, hogy végül egy olyan végkifejletnek lehessünk tanúi, ami talán sokkal inkább szól a jelenkor társadalmának – és az őket alkotó egyéneknek –, mint a film hőseinek.

Ajánlható-e jó szívvel a Közönséges horrorsztori? Mindenképpen. Szórakoztató mozi lett, aminek legnagyobb erénye mélyebben keresendő, mint azt elsőre gondolnánk. Miért ültünk le a képernyő elé? Mi keltette fel az érdeklődésünket? Miért néztük végig? A válaszokat magunkban kell keresnünk. Azonban mikor megtaláljuk őket, szembe is kell velük néznünk. A hasonló alkotások értünk jönnek létre. Minket szolgálnak ki és velünk együtt azt a sötétséget is, ami mindannyiunkban ott szunnyad és arra vár, hogy valami felébressze. Boldogan megfizetjük az árát a borzongató szórakoztatásnak. Fizetünk érte, hiszen tudjuk, hogy megéri. Az ár alacsony, de meglehet, hogy csak számunkra az…

IMDb| mafab