Ismét érkezett hozzánk egy rendkívül színvonalas vendégírás, melynek szerzője Thasaidon. Nagyon köszönjük neki!

A réges-rég letűnt Atlantisz magazin egyik számában megjelent egy érdekes, ám helyenként bosszantóan szervilis hangvételű fiktív interjú Lovecrafttal. Ennek egy számomra emlékezetes mozzanata volt, amikor a fiktív Lovecraft meglehetősen negatív éllel beszélt a Herbert West, az újjáélesztő (Herbert West - Reanimator) című novellát feldolgozó Reanimátor (Re-animator) című filmről, ugyanis tökéletesen igaza van: előfordulhat, hogy az a film élvezetes horrorfilm, de hogy a Lovecraft-örökség fényében egy rakás szar, az egyértelmű. Lovecraft műveinek filmes feldolgozásával általában ez a helyzet, és jól sikerült alkotásokkal csak elvétve találkozhatunk. Ebben a posztban a Dan O’Bannon rendezte, 1992-es The Resurrected című filmet veszem górcső alá.

A film - mint az egyébként gyanítható a címéből - Lovecraft Charles Dexter Ward esete (The Case of Charles Dexter Ward) című kisregényének feldolgozása. A bonyodalom forrása - a kisregényé és a filmé egyaránt - dióhéjban az, hogy a címszereplő rájön: ősei között található egy titokzatos XVIII. századi férfi, Joseph Curwen, aki a maga korában feketemágus hírében állott, ezért eltették láb alól. Kutakodásainak hála Charles felleli Curwen emlékiratait, melyek nyomán egyre rejtélyesebb dolgokba ártja bele magát, és közben egyre látványosabb személyiségváltozáson megy keresztül. A filmben Charles (Chris Sarandon) felesége, Claire (Jane Sibbett) felfogadja John March magánnyomozót (John Terry), hogy járjon utána e különös átalakulásnak. Csak emlékeztetőül: Lovecraft művében szó sincs feleségről, a detektíveket Charles apja béreli fel a mű meglehetősen kései szakaszában, és futó megjelenésük alig mozdítja elő a rejtély felgöngyölítését. A cselekmény pedig átkerült 1928-ból az 1980-as évekbe.

Mint film, a Resurrected nagyjából egy középszintű B kategóriás horrorfilmnek megy el, gyanúm szerint a tapasztaltabb rajongóknak a szempillája sem rezdülne nézés közben. A film inkább a rejtélyes hangulat felépítésére koncentrál, semmint a nyers borzalmak ábrázolására és az ijesztgetésre; ez a törekvés részben sikeres is. Eszközeire - vad kóbor kutyák a környéken, titokzatos földmélyi katakombarendszer - lehet azt mondani, hogy közhelyesek, de tartsuk szem előtt, hogy egy 1927-es mű feldolgozásáról beszélünk. Ugyanakkor néhány rejtélyes eseményt követően meglehetősen hirtelen érkezünk el a történet egyik tetőpontját jelentő katakombajelenethez, holott az eredeti műben azt lassú, fokozatos, alapos építkezés előzi meg. Azért a „félkész” kezdemények a maguk torzságában kifejezetten rémisztőre sikeredtek, ámbátor a filmben teljes valójukban mutatták őket, míg Lovecraftnál csak homályos sejtetést kapunk, mely utóbbi fogás jóval erősebb és maradandóbb hatást kelt. Ez a motívum azonban mindenképpen a film erős pontjai közé tartozik. Az operatőri munkával nekem nem volt problémám, rendben voltak a beállítások, de ez erősen szubjektív vélemény, az ilyen technikai részletek vonatkozásában nem vagyok valami perceptív. A képi világ a forgatás idejének megfelelő színvonalú, egyébként elég hangulatos, amit tovább színesítenek olyan finom kis elemek, mint pl. Goya Szaturnusz felfalja gyermekét című festménye, de nagyon tetszik az is, ahogyan Curwen XVIII. századi portréját rekonstruálták a filmesek.

Sajnos azért blődliből is akad bőven, mind a színészi játék, mind a szereplők viselkedése terén. Meglehetősen amatőr húzás egy állítólag profi magándetektívtől, hogy a Charlesszal való első találkozás után kb. a harmadik mondatban nyíltan rákérdez a koporsókkal és emberi maradványokkal való állítólagos üzelmeire. Wardné, amikor a „főgonosz” iszonyú tevékenységének valóságáról megbizonyosodnak a katakombákban, körülbelül olyan átéléssel jelenti ki (!), hogy „oh, no”, mint a pornószínésznők azt, hogy „oh, yes”. March szárnysegédjének csak gratulálhatunk, amikor vérprofi módon cigarettára gyújt egy olyan szobában, ami dugig van tömve száraz, évszázados könyvekkel, papírokkal - és ahol mellesleg bárki-bármi leselkedhet rájuk. A kötelező lámpaelejtésen hároméves kor fölött bárki csak bosszankodni tud. A végkifejlet pedig sajnos komikusra, életszerűtlenre és logikátlanra sikeredett, Charles viselkedésének ábrázolása itt zavaróan leegyszerűsítő, és a kísérő fényhatások is meglehetősen olcsó, fölösleges trükközésnek tűnnek.

A filmet nézve az a benyomása támad az embernek, hogy valaki nagyon szerette Lovecraftot és ezt a kisregényét, és mindenképpen vászonra akarta vinni. Az tényleg vitathatatlan, hogy a szerzők jól ismerték a történetet; ezt a film legelején kiírt idézettől az egyes (fő- és mellék)szereplők nevein át a szó szerinti szövegátemelésekig sok minden tanúsítja. Ugyanakkor bő 100 oldal egy és háromnegyed órába sűrítése menthetetlenül az írott mű kilúgozásához vezet; a cselekményvázlaton kívül gyakorlatilag semmit nem sikerült a filmművészet segítségével visszaadni az eredeti kisregény szellemiségéből, pedig aki ismeri ezt a művet és Lovecraftot, tudja, hogy a Charles Dexter Ward esete több szempontból is jelentős: nemcsak azért, mert tényleg zseniális, hanem azért is, mert megjelenik benne Lovecraftnak a szülővárosa, Providence iránti imádata (ugyebár a művet 1927-ben írta, egy évvel a gyűlölt New Yorkból való hazaérkezése után, amitől képzelete óriási lökést kapott), valamint az a szemlélete, hogy a múlt a jelennel elválaszthatatlan egységet alkot. Filmes szempontból érthető, sőt, helyénvaló húzás volt lényegében kihagyni - egy-két bejátszástól eltekintve - a Joseph Curwen történetét taglaló szakaszt - ami az írott mű öt fejezetéből egyet teljesen kitölt -, csakúgy, mint Charles kutatómunkájának nyomon követését – ami bizony a képernyő előtt ülve merő dögunalomként hatna –, ám ez menthetetlenül elszegényítette a történetet, ami ezáltal súlyos atmoszférával, sejtelmes utalásokkal terhes mesterműből nézhető, de közepes horrorrá alacsonyította Lovecraft művét. Emellett sok mindent csak akkor értünk meg igazán, ha ismerjük Lovecraft alapsztoriját, ahol az írónak bőven volt tere kifejteni - vagy megsejtetni - az összefüggéseket. Ebben a filmben ezeknek menthetetlenül csak töredékét kaphatjuk meg.

Mindezek mellett a film lényegét tekintve hűséges feldolgozása Lovecraft kisregényének, és ezáltal vitathatatlanul a sikerültebb Lovecraft-adaptációk körébe tartozik; a készítők érzékelhető tisztelettel nyúltak a Mester hagyatékához. Önmagában mint horrorfilm nem egy nagy dobás, maximum az „egynek elmegy” kategóriába sorolható. Nem okoz maradandó mentális károsodást, de akkor sem veszít semmit az ember, ha kihagyja. Lovecraft rajongóinak azért egyszeri megtekintésre mindenképpen ajánlom.

6/10

IMDb | mafab