A horror már az idők kezdete óta egy nagyon szerteágazó és számtalan különböző témával rendelkező műfaj volt. Ezen változatossága miatt is szeretjük részben annyira, és valóban, ahány kultúra létezett és létezik a világon, annyiféle különböző módon írták le az akár mitológiai, akár vallási, népi, vagy társadalmi rémhistóriákat és borzalmakat, melyek az emberiség, a világ, és az általunk felfoghatatlan, túlontúli rejtelmek sötét oldalát mutatták be. Ez megvolt már az ősi legendákban és a földrészenként váltakozó népi folklór alakjaiban is, de akár az eredeti Grimm meséket is idevehetjük. Ez a globalitás a mozgókép beköszöntével is fennmaradt, és a huszadik század filmművészete tovább örökítette a különböző kultúrák sajátos világképeinek bemutatását. Ugyan ez igaz a horror műfajára is, aminek színes palettájához több különböző ország is hozzájárult saját borzalmaival, sőt, bizonyos időkben egy-egy nemzet még horror nagyhatalommá is vált. Amerika és Nagy-Britannia mellett a japán, a spanyol, a francia, a koreai és az ausztrál horror is nagy hírnévre tett szert, de talán egyik sem játszott akkora szerepet a műfaj történetében, mint Olaszország.

Napjainkra az olasz horror már legendássá vált, ami számtalan ikonikus műalkotással és neves rendezővel ajándékozta meg a műfajt, és erőteljesen formálta annak képét a huszadik század második felében. Bár napjainkra az olasz horror szinte teljesen eltűnt, és maga az olasz filmgyártás sem tündököl már régi pompájában, dicsőséges múltja és híres alkotásai örök időkre meghatározóak maradnak. Az olasz horror hatalmas szerepet tudhat magának a műfaj történelmében, és hírneve és népszerűsége a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években végig töretlen maradt. A horror rajongók körében már kultikus státuszokba emelkedett ennek az országnak a filmes termése, ami a megszokott, amerikai és angol felhozataltól lényegesen eltért. Egyedi stílusa és sajátosságai hosszú éveken át fejlődtek és nemesedtek, ami sok tekintetben meg is osztja a nézők többségét. Ezt a jellegzetes világot jellemzik az erőteljes, színpompás képek, a néha illogikus cselekményvezetés és az álomlogika alkalmazása, a horror ötvözete az európai művészfilmekkel, és többek között az erősen sokkoló és megbotránkoztató erőszak és szexuális tartalom. És a későbbiekben számtalan híres film látványos koppintása. De persze, mint minden esetben, az olasz horror is sokat elmond arról a társadalomról, ami létrehozta, és fejlődése párhuzamba állítható annak társadalmi és politikai változásaival.

Mint a legtöbb ország esetében, Olaszország is már elég korán, a mozgókép hajnalán elkezdte kipróbálni magát a korai horror zsánerében, és vászonra adaptálta a korábban csak könyvekben olvasott vagy szájról szájra tovább adott borzalmakat. Persze ahogyan azt már megszokhattuk, ebből a korszakból rengeteg film elveszett, vagy megsemmisült, de így is fennmaradt néhány, amik tökéletes előképként szolgáltak a modern olasz horrornak. Az egyik ilyen az 1911-es L'Inferno (A pokol), ami Dante Alighieri híres Pokol című művének egy korai némafilmes adaptációja. A filmet az alapmű mellett Gustave Doré illusztrációi inspirálták, és némelyik kép valóban egy az egyben át lett ültetve a vászonra. A készítők igyekeztek kihasználni a kor különleges speciális effektusait, ezzel még életszerűbbé téve azokat a rémálomszerű képeket, amit az akkori közönség minden bizonnyal iszonyodva és hitetlenkedve fogadott. Hasonló jelentőséggel bír az 1917-es Rapsodia satanica és az 1925-ös Maciste all'inferno. Az előbbi egy fausti történet egy idős asszonyról, aki alkut köt Mephistoval, hogy megőrizhesse örök fiatalságát, de cserébe távol kell maradnia a szerelemtől. Nem sokkal ez után a nő megismerkedik két fivérrel, akik halálosan beleszeretnek. A Maciste all'inferno pedig egy újabb rémálomszerű pokoljárás, ahol a főszereplőt, Macistet magával viszi az ördög a pokolra, hogy tönkretegye annak moralitását és megrontsa a lelkét. 1920-ban készült még egy Frankenstein feldolgozás is Eugenio Testa rendezésében, az  Il mostro di Frankenstein, de ez a produkció sajnos teljesen elveszett.  Ezeknek a filmeknek a nyomán Olaszország, ahogy más országok is abban az időben, szép úton haladt a film és azon belül is a horror felvirágzásához, de sajnos ezt a világot szép fokozatosan beárnyékolta a sötét fellegekként magasodó fasizmus.

Benito Mussolini rendszere alaposan átformálta az olasz filmipart, ami főként a propaganda filmek készítését helyezte előtérbe, amik a nagyszerű fasizmust, vagy a régi Római Birodalom szépségét mutatták be. Könnyedebb vígjátékoknak is jutott hely, de ezek a szabályozások teljes mértékben kizárták a fantasztikum, vagy a horrorisztikus elemek alkalmazását. Mussolini rezsimjének bukása után a társadalommal együtt a filmművészet is szép lassan kezdett magához térni a világháborús hangulatból, és igyekezett új utakat keresni a világban. Új műfaji irányzatok jöttek létre, és számos nagy olasz filmesnek kezdődött el a nagy ívű karrierje, de a horror még mindig mostoha műfajként volt kezelve. Amikor évekkel később néhányan felvetették a modernebb, igazi olasz horrorfilm elkészítését, sokan elutasították ezt az elképzelést, mondván, hogy a horror túlságosan távol áll az olasz film kultúrájától és egyáltalán nincs is rá szükség. Az emberek abszolút elutasítóak voltak, lehetetlen és felháborító vállalkozásnak tartották pusztán a felvetését is, hogy Olaszországban horrorfilmeket készítsenek. Kicsit talán hasonló lehetett akkoriban a helyzet, mint nálunk Magyarországon. Ám 1957-ben megtört a jég, és két filmes, Riccardo Freda és Mario Bava bebizonyították ennek ellenkezőjét. Ez volt az első komolyabb olasz próbálkozás a horror zsánerében, a vámpírmítoszt egy nagyon sajátos módon feldolgozó I Vampiri. Freda ebben a filmjében teljesen újraértelmezi a klasszikus vámpírmítoszt, áthelyezve a régmúltból a modern jelenbe, de megtartva a gótikus elemeket. Ebben a filmben egy újságíró kezd el nyomozni a Párizst rettegésben tartó rejtélyes gyilkos után, akit egyszerűen csak a Vámpírnak neveznek, miután megölt négy fiatal lányt, akiknek a vérüket le is csapolta. Az újságíró rövidesen összeakad a különös Du Grand családdal, akik egy ősi kastélyban élnek, és talán valahogyan kapcsolatba hozhatóak a gyilkosságokkal. Freda közösen vágott bele a projektbe operatőr barátjával, az olasz horror későbbi keresztapjával, Mario Bavaval. Természetesen a forgalmazók sem nagyon lelkesedtek egy horrorfilm ötletéért, de Freda egyezséget kötött a Titanus-al, hogy készít nekik egy kisköltségvetésű horrorfilmet, aminek egy nap alatt írják meg a sztoriját, és két hét alatt leforgatják. A stúdió bele is ment, és Fredaék azonnal hozzáláttak a munkálatokhoz. Bava a szakmában szerzett tapasztalatainak köszönhetően sikeresen tudott olyan látványt, és olyan effekteket alkotni, amik még bőven a költségvetésen belül tartották a produkciót, ám Freda végül nem tudta tartani magát az egyezséghez, és a forgatás 12.-ik napján otthagyta a produkciót. Így Bavara várt a feladat, hogy befejezze barátja munkáját, így néhány dolgot át is variálva a kész filmen.

Az I Vampiri végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Annak ellenére, hogy ez volt az első igazi horrorfilm az olasz hangosfilmek között, nem honosította meg a műfajt az országban. A mozikban egyáltalán nem robbantott kasszát, és a közönség sem érdeklődött iránta annyira. Freda szerint talán az is probléma lehetett, hogy a nézők előítéletesen nem igazán érdeklődtek az olyan horror produkciókért, amiket teljesen olaszok készítettek, mintha ez már előre jelezne valami negatív minőséget. Ezután Freda egy másik forgalmazónál, a Galatea Filmnél készítette el következő filmjét, amivel továbbra is a horroron belül, de egy kicsit másabb stílusban is ki akarta próbálni magát, a stúdió pedig vevő volt az ötletére, hiszen ők is igyekeztek több műfaj felé nyitni. Ez volt az 1959-es Caltiki il mostro immortale, ami zsánerileg egy óriásszörnyes sci-fi horrornak nevezhető. Ebben a filmben egy archeológus csapat ősi Maya romokat vizsgál, és véletlenül felélesztenek egy veszélyes lényt, ami külsejében egy amorf massza benyomását kelti. Végül Freda ennek a filmnek a forgatását is otthagyta útközben, és ismét Mario Bavara várt a feladat, hogy befejezze a munkát. A Caltiki még az I Vampiri-hez képest is alulmaradt a kasszáknál, és a külföldi forgalmazása sem segített sokat a helyzeten. Ha ezek a filmek nem is tették egyből népszerűvé a horror műfaját Olaszországban, az viszont egyértelmű, hogy valamit sikerült elindítaniuk. Egyre több olasz filmes kezdett rákapni a horror ízére, és az elkövetkező években olyan produkciók láttak napvilágot, mint a Tempi duri per i vampiri, vagy a L'amante del vampiro. Túlzott népszerűséget ezek a filmek sem arattak, de már előre jelezték azt a nagy változást, ami az olasz filmiparban be fog következni. És csak ezután jött az igazi áttörés.

1960-ban Mario Bava lehetőséget kapott, hogy megrendezze első saját filmjét. Ez volt a mára már kultikussá vált A démon maszkja (La maschera del demonio). Bava Gogol Víj című rövid elbeszélését vette alapul, ám eléggé szabadon is kezelte ezt a művet, amiből szinte csak a boszorkány alakját, és a szláv környezetet emelte át. A rendező ezen művében egy kétszáz éve kivégzett (vámpír tulajdonságokkal rendelkező) boszorkány támad fel, hogy beteljesítse a családjára és leszármazottaira szórt átkát. Bava viszont nem csak egy sima horrorfilmet alkotott, hanem ezzel megteremtette a kulcsmomentumokat is az olasz horror igazi megszületéséhez. Bár nem keveset merített a nagy elődökből, igyekezett egyben egyedi is maradni és a saját útját járni. Igaz, még kezdetlegesen, de már itt is megjelenik az a későbbi fő toposz, hogy a történetet és a logikát alárendeljék a képeknek és a hangulatnak. Bava fantasztikus képekkel dolgozik, és varázslatos díszleteket alkalmaz, ami operatőri múltjának köszönhetően nem is bizonyult nehéz feladatnak számára. Illetve már itt is jelen van a korhoz képest erősebb és látványosabb erőszak ábrázolás. A film nyitánya, amiben a szögekkel kivert maszkot rászegezik a boszorkány arcára, és a kalapácscsapás kíséretében még vér is előbuggyan mögüle, örökre beleégett a filmtörténelembe, és tökéletes kezdés volt az olasz horror születésének. De vannak itt még rothadó hullák, és látványosan kitartott tűzhalál is. És itt már az a módszer is megszületett, hogy egy jól ismert és népszerű zsánert vesznek alapul a filmesek, de azt továbbgondolják és feltöltik a saját ötleteikkel és stílusukkal. Bava jelen esetben a klasszikus gótikus horror világát ragadta meg, és fűszerezte meg sajátos olasz ízekkel. Olyan nagy elődöktől merített, mint a Universal klasszikusai, vagy az akkoriban népszerű Hammer horrorok, de stílusa teljesen megkülönböztette tőlük. A fekete fehér filmen ráadásul még a német expresszionizmus fény-árnyék hatásait is mesterien eleveníti fel.

Bava filmjének hatására az olasz filmesek lelkesen nyitottak a horror irányába, és az elkövetkező években egyre több, főleg gótikus horror készült az országban. Amellett, hogy sokat merítettek az akkoriban népszerű Hammer filmek receptjeiből, az olasz gótikus horror remek táptalajul szolgált a régi népi hitvilágban és rémmesékben fellelhető rémségek új médiumra ültetésében, és a spirituálisabb, szellemibb témák bemutatására is alkalmas volt. Ám szép lassan a jól ismert toposzok és rémmesék fejlődésnek indultak, és egyre markánsabb tulajdonjegyeket fejlesztettek ki.  Bavahoz hasonlóan más rendezők is a saját stílusukban frissítették fel a műfajt, a gótikus történeteket többször a jelen korba helyezve, és megspékelve látványos és véres erőszakos, valamint szexuális tartalommal. Továbbá bátran kísérleteztek a stílusok vegyítésével, és hoztak be a filmjeikbe égető vagy kínos társadalmi témákat. Az olyan filmek, mint a  L'ultima preda del vampiro, a Lycanthropus, vagy a Danza macabra tovább nemesítették és fejlesztették az olasz horrort. Még Riccardo Freda is visszatért a műfajhoz L'orribile segreto del Dr. Hichcock című produkciójával. A gótikus horror vonal főképp a kora hatvanas évekre volt jellemző, és már ekkor meg is kezdte világhódító útját az olasz horror. Ennek érdekében viszont, főleg Amerikában, a filmek többsége teljesen új címeket kapott, és a rendezőket és a producereket is angolszász nevekkel tüntették fel, hogy még eladhatóbbá váljanak a tengerentúlon. Ezek a filmek hamar nagy népszerűségre tettek szert, köszönhetően annak, hogy stílusukban és tartalmukban lényegesen elütöttek a megszokott horroroktól. Az olasz horror viszont reagálva a közönség igényeire, szép lassan elkezdett átformálódni, és bár továbbra is készítettek remek gótikus horrorokat (La frusta e il corpo / A hús és a test), már a hatvanas évek közepétől jól észrevehető volt, hogy egy teljesen új irányvonal kezd megszületni a zsáneren belül.

Ez az új irány pedig a látványosan erőszakos és erotikus bűnügyi thrillerek zsánere volt, amit manapság úgy is ismerünk, mint Giallo. A giallo szó olaszul sárgát jelent, és ez is egy utalás a régi sárgafedeles olcsó krimikre, amik megjelentek Olaszországban. Annak idején ebben a formátumban láttak napvilágot a híresebb külföldi krimik és bűnügyi történetek is, és az olasz írok is ebben találták meg az alkalmas megjelenési felületet saját hasonszőrű írásaiknak. Persze a ma ismert értelmezésben nem minden krimi giallo, és nem minden giallo krimi. A Raymond Chandler féle noir nyomozós történetek például egyáltalán nem tartoznak a giallo kategóriájába. Maga Dario Argento például Agatha Christie, S.S. van Dine, John Dickson Carr, és Cornell Woolrich írásaival példázza a giallo műfaját. Ez a meghatározás pedig a klasszikus krimik világát jelöli, ahol van egy (vagy több) gyilkos, aki a történet elején elkövet egy gyilkosságot, esetenként a cselekmény előrehaladtával egyre többet is, és ezt a bűntényt, illetve a gyilkos személyét feltáró nyomozás adja a történet gerincét. Az olasz horror megszületése előtt mind a fasiszta kormány, mind pedig a katolikus egyház is erősen támadta a giallo regényeket, ezért egy ilyen témát feldolgozó film elkészítése is sokáig lehetetlennek számított. Persze a horror meghonosodásával kitárultak a lehetőségek kapui, és rövidesen a giallo műfaja is utat talált a mozivásznak felé.

Érdekes módon ugyan az az ember bővítette tovább ezeket a műfaji határokat, aki megteremtette a horrort Olaszországban. Mario Bava 1963-ban elkészítette a La ragazza che sapeva troppo (A lány, aki túl sokat tudott) című filmjét, ami egy tipikusan klasszikus krimi történet. Egy amerikai turista lány, aki egyébként nagy krimi rajongó, Rómában szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, és akarva akaratlanul belekeveredik az ügybe, aminek megoldásában erősen érdekeltté válik. Ugyanis időközben a gyilkos őt is kiszemelte célpontjának. A film már címében is utal Alfred Hitchcock munkásságára, és a kész művet megnézve is egyértelműek a mester hatásai. Még ha itt még nem is annyira jelennek meg erősen a műfaj sajátosságai, mint a későbbi produkciókban, abban mindenki egyet ért, hogy ez volt az első giallo film, és Bava ezzel le is fektette a zsáner alapjait. Míg a legtöbb krimi és thriller a bűntényre és a nyomozásra koncentrál, a giallo ezeket teljesen mellékesen kezeli, és a hangsúly inkább az erőszakos gyilkosságokon, az erotikus tartalmakon és a gyilkos aberrált lelki és mentális állapotának bemutatásán van. A lány, aki túl sokat tudott esetében ezek a vonások még csak kezdetleges formában vannak jelen, de később ezek váltak a zsáner meghatározó motívumaivá.

Ez után a filmje után, még ugyanebben az évben Bava jelentkezett egy igencsak sajátos alkotással, ami tökéletesen megjelenítette a 60-as évek filmes stílusjegyeit, a műfajban végbemenő változásokat, és egyben az olasz horror egyik legkiemelkedőbb zászlóshajójává is vált, mind a mai napig. Ez volt az I tre volti della paura (A félelem három arca / Black Sabbath). Egy antológia horrorról van itt szó, ami három rövid történetből áll össze, és mindegyikük különböző horror zsánereket sorakoztat fel. Az első egy szintén kezdetleges giallo történet, ami a telefonos zaklató gyilkos toposzát dolgozza fel. A második egy klasszikus és hangulatos vámpír horror Boris Karloffal, a harmadik pedig egy modern kísértet történet. Mind a három szegmens tökéletesen megállná a helyét önmagában is, de így együtt egy frenetikus rémálom kavalkádot alkotnak, amik közül főleg a második és a harmadik történet még napjainkban is kellően hátborzongató. Bava itt is megcsillogtatta zsenialitását, hangulati és technikai szempontokból egyaránt, és hibátlan képet adott az olasz horror akkori állásáról. Ez után a kis kitérő után viszont ideje volt visszatérnie a korábban megkezdett úthoz az új alzsáner megteremtésében.

Miután Bava lefektette a giallo alapjait, 1964-ben tovább finomította annak műfaji sajátosságait, megteremtve a fő stílusjegyeket a Sei donne per l'assassino (Hat nő és a gyilkos / Hat halott modell / Blood and Black Lace) című filmjében. Ez már színesben készült, és bár tökéletesen elegyíti magában a gótikus horrorok és a krimik, thrillerek világát, érezhetően ez már egy újfajta műfaji irány. A történet alapjaiban egyszerű. Egy neves divatház életét bolygatja meg, amikor egyik modellükkel kegyetlenül végez egy maszkos gyilkos. Ám az eset után nem sokkal előkerül az áldozat naplója, amiben sokakról szerepelhetnek kényes információk, és a rejtélyes gyilkos ismét ölni kezd. A fókusz itt már egyre jobban eltávolodik a cselekmény felől a látványra és a hangulatra. Bava hihetetlenül mesteri és hipnotikus színeket alkalmaz, főleg a vörös különböző árnyalatait, amik már Argento későbbi munkáit is előre vetítik. Szinte már egy álomszerű, eufórikus világot teremtenek, amiben a történet tényleg csak egy ürügy az esztétikus szépségű képek és látványos gyilkosságok bemutatására. Egyértelműen ebben a filmben szilárdult meg a két másik alapelv is, név szerint az extravagáns brutalitás és a szexualitás ábrázolása. A korhoz képest látványos és kifejezetten brutális gyilkosságok jelennek meg, amiknek az elszenvedői minden egyes alkalommal fiatal és gyönyörű nők. Ezek a nőket pedig nagyon kirívóan ábrázolják, felerősítve szexuális kisugárzásukat. Az erotika és a halál groteszk elegyet alkot ebben a filmben, ami nem kicsit számított akkoriban tabudöntögetőnek. Bava ezen munkája hatalmas sikernek is örvendett Olaszországban, de még külföldön is egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy a Sei donne per l'assassino-ban ábrázolt maszkos gyilkos tökéletes egyenes ági előfutárának is tekinthető az évekkel későbbi amerikai slasher horrorok álarcos sorozatgyilkosainak.

Ezek a giallo filmek talán azért is válhattak olyannyira népszerűvé hazájukban, mert tökéletesen reflektáltak az olasz nézők akkori félelmeire. Ez pedig a valódi világban jelenlévő bűnözés és erőszak volt, aminek szellemisége és az attól való félelem teljesen áthatotta Olaszországot. A háború utáni traumákat elszenvedett ország, ahol a szervezett bűnözés is szépen elterjedt, tökéletes terepet szolgáltatott az emberi kegyetlenség különböző formáinak. A bűnözéstől, és gyilkosoktól való félelem valódi volt az olasz népben. Bár a továbbiakban is készült megannyi remek gótikus és misztikus horror (Operazione paura / Kill, Baby, Kill), és olyan kísérletező darabok is, mint a Terrore nello spazio (Vámpírok bolygója) – amiből többek között Ridley Scott Alien-je is táplálkozott – egyre több giallo készült és rövidesen ezek váltak az olasz horror főáramú képviselőivé. Az olyan filmek, mint Umberto Lenzi Orgasmo-ja, vagy Lucio Fulci Una sull'altra-ja tovább nemesítették a zsáner hírnevét és egyre magasabb szintre helyezték azt. Ám az igazi áttörés és siker 1970-ben következett be Dario Argento debütáló rendezésével, a Kristálytollú madárral (L'uccello dalle piume di cristallo). Talán az egyik legerősebb rendezői debütálásról is beszélhetünk és egyben az egyik legjobb gialloról. A Kristálytollú madár egy valódi modern krimi thriller, amiben megjelenik a modern társadalom mindkét oldala, és a gyilkos elborult elméjébe is kapunk egy kis bepillantást. Argento későbbi toposzai már itt is megjelennek, mint a véletlen folytán az ügybe keveredett szemtanú, aki látott valamit a bűntény helyszínén, ami segíthetne az ügy megfejtésében, de képtelen visszaidézni azt. Ezzel a filmmel a giallo végérvényesen is közismertté és közkedveltté vált, valamint az olasz film egyik meghatározó alzsánerévé is vált világszerte. Argento később elkészítette még a Kilencfarkú macska, és a Négy légy a szürke bársonyon című filmeket, kiegészítve az állattrilógiát. Ezeknek az alkotásoknak köszönhetően hamar ráaggatták az olasz Hitchcock becenevet, ám a sok hasonlóság ellenére, Argento stílusa nem is állhatna távolabb Hitchcockétól. A nyílt színi brutalitás és a gyilkos bomlott elméjébe való betekintés lényegesen elkülönül az amerikai mester munkáitól, megfűszerezve a sajátos európai kultúrával is.

Több filmes is megtalálta számításait a giallo berkein belül, ahol szabadon alkothattak és megvalósíthatták saját vad ötleteiket. Az új korszak szabályai nagyobb szabadságot engedtek meg a rendezőknek és íróknak, akik ki is használták ezt, nem egyszer újraértelmezve és továbbfejlesztve a zsánert. A La corta notte delle bambole di vetro (Short night of glass dolls) már eltávolodik az alapkliséktől, és egy sokkal magasabb szinten értelmezhető paranoia-thriller-ré válik. És ebben az időben készült el egymás után Lucio Fulci két legendás filmje is, az Egy gyík a nő bőrében (Una lucertola con la pelle di donna), és a Ne zaklasd a kiskacsát! (Non si sevizia un paperino). Mindkét film roppant provokatív és polgárpukkasztó témákkal foglalkozik, nem kevés brutalitással körítve ezeket a témákat; a Gyík a nő bőrében esetében szintén a szexualitás kerül előtérbe, azon belül is főleg a leszbikus szerelem, és a szexuális vággyal vegyített erőszak. A Ne zaklasd a kiskacsát történetében pedig egy gyerekgyilkos szedi áldozatait egy kis településen, így már alapból a cselekmény gerincét képezi ez a hatalmas tabutéma, de emellé kerül még egy csipetnyi egyházellenesség, és az önbíráskodás témája is helyet kap. Fulci ezzel a két munkájával hamar nevet szerzett a zsáneren belül, és másoknak is irányt mutatott. A 70-es években egyértelműen virágkorát élte a giallo, amit olyan produkciók fémjeleztek még, mint a La coda dello scorpione (The Case of the Scorpion's Tail), Lo strano vizio della signora Wardh (Szerelmi vérszomj), Il tuo vizio è una stanza chiusa e solo io ne ho la chiave (Your Vice Is a Locked Room and Only I Have the Key), vagy a Cosa avete fatto a Solange? (Mi történt Solenge-zsel?). Akárcsak a korábbi darabok esetében, a nyílt erőszaqk  mellett ezeknél a filmeknél is egyre nagyobb szerepet játszott a szexualitás és a különböző szexuális aberrációk, valamint a gyilkos minél elvontabb lelki világának bemutatása. A nemi erőszak és más tiltott témák is előkerültek, amikről az emberek nem szívesen beszéltek, de ezek a mozik a lehető legnyersebben tárták eléjük, néha talán tényleg csak öncélúan, de némely darabnál nem kizárt, hogy így akarták rögzíteni az emberek köztudatában a kínos, vagy kellemetlen témákat. Emellett az olyan filmek, mint a I corpi presentano tracce di violenza carnale (Torso), vagy Mario Bava-tól a Vér öble (Ecologia del delitto / A Bay of Blood) jóval egyszerűbb receptet követnek, inkább a látványos és ötletes gyilkosságokra helyezve a hangsúlyt. Részben ezek a produkciók előre vetítik az amerikai slasher horrorok megszületését is. A Torso esetében már megvan a maszkos gyilkos, aki fiatalokra vadászik, a Vér öble pedig már a jól ismert vidéki tónál játszódik, erdővel körülvéve, és néhány itt tartózkodóval, köztük néhány tinivel is, akiket egy rejtélyes gyilkos (vagy gyilkosok) kezd el tizedelni. A Vér öblének a receptjét, és néhány jelenetét konkrétan lelopta az évekkel későbbi Péntek 13. is. Ebből is látszik, hogy az amerikai horror is mennyi mindent köszönhet a műfaj olasz ágának.

A giallo a hetvenes évek közepére már a csúcson volt, és ekkor, pontosabban 1975-ben született meg egyik legfényesebb ékköve, Dario Argento Mélyvöröse (Profondo Rosso / Deep Red). Ebben a filmjében Argento a műfaj, és az általa használt stílusjegyeket a végletekig fokozza, és közben szép lassan már át is vezeti azt egy másik irányba. Itt is megvannak a jól ismert toposzok, a külföldről származó főszereplő, aki szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, de látott valamit a helyszínen, amit sokáig nem képes visszaidézni, és közben persze a gyilkos őt is kiszemeli magának. Ám ekkorra Argento stílusa is érezhetően kiforrottá vált, így ezeket a jól ismert toposzokat egy sokkal egyedibb és jellegzetesebb tálalásban jeleníti meg nekünk. Thrillerként és krimiként is remekül funkcionál, sok mai produkciót is lazán maga mögé utasít. Argento viszont ezt a filmjét is átszövi egy zavarba ejtően rémálomszerű atmoszférával, ami már majdhogynem a valóság és a fantázia határát kezdi feszegetni, de a rendező ebben a munkájában még visszafogja magát. A természetfeletti is itt jelenik meg nála először, persze csak érintőlegesen. Argento bevallottan nagy rajongója Edgar Allan Poe-nak, és ennek hatásai már a Mélyvörösben is erősen tetten érhetőek. A film hatalmas sikernek örvendett, és egy életre megjegyeztette Argento nevét a nagyérdeművel, és a giallo műfajának is egy örökérvényű klasszikust ajándékozott.

Legalább ennyire jelentős volt Pupi Avati 1976-os filmje, A nevető ablakos ház (La casa dalle finestre che ridono). Ez a film már teljesen kilép a giallo kereteiből, és egy igazán nyomasztó és húsbavágó lélektani pszicho-horrorrá válik. Avati filmjének a zsenialitása abban rejlik, hogy tökéletesen jeleníti meg a tudat alatt rejtőző irracionális félelmeket, és azokank világformáló, diabolikus hatásait a környezetre. Ezzel összefüggésben a művészet sötét oldala is megjelenik, ahol ezek a szavakkal értelmezhetetlen borzalmak saját képi valójukban tudnak megjelenni, visszatükrözve az emberi elme és lélek legsötétebb és elborultabb aberrációit és gonoszságait. A szürrealizmus és a rémálomszerűség itt is előkerül, de nem annyira indirekt módon, hiszen a groteszkség pont abban nyilvánul meg, hogy ezek a rémségek finoman, a hétköznapi idilli világ álarcát magukra öltve szivárognak be életünkbe, és szaggatják azt darabokra. Egy igazi mestermű Avatitól, amit a mai napig képtelen volt felülmúlni, és méltó helyet követelhet magának a Mélyvörös, és Argento egy másik mesterműve mellett a hetvenes évek olasz horrorjainak panteonjában.

Ám 1977-ben Argento ismét visszatért egy olyan produkcióval, ami nem csak Olaszországban, de világszinten is az egyik legfontosabb horrorfilmmé vált már egyből a bemutatása idején. Ez volt a Sóhajok (Suspiria). A Sóhajok egyszerre örökíti tovább a giallo vonalát, és nyúl vissza a horror gyökereihez, amik a mesékben és népi mondákban keresendőek. Argento együtt írta meg a film forgatókönyvét akkori élettársával, Daria Nicolodival, ami bevallottan tündérmesei alapokra, és rémálmokra épít. Főhősnője, a fiatal amerikai lány Freiburgba érkezik, hogy egy neves táncakadémián tanulhasson tovább. Az intézményben zajló furcsa események, és gyilkosságok viszont hamar egyértelművé teszik, hogy itt valami nincs rendben, és ki is derül, hogy az iskolát egy boszorkány kör vezeti, élükön Mater Suspiriorummal, a mitikus Három anyák egyikével. Mivel szigorúan véve egy horror meséről van szó, Argento nyugodtan megszabadulhatott mindenféle logikai és realisztikus kötöttségtől, és fejest ugorhatott a tudatalatti rémálmok birodalmában, szabadjára engedve a legsötétebb fantáziáit. A filmben jól ismert mesei toposzok és archetípusok elevenednek meg, de ugyanakkor a rendező még nem tudott maximálisan elszakadni a giallok világától sem. A látvány, a hangulat és az atmoszféra teljesen háttérbe szorítja a történetet, és teret enged egy sokkal pszichológiai jellegűbb rettegésnek. Fantasztikusan abszurd és színpompás díszletekkel dolgozik a film, az összképet pedig a Goblin együttes dallami teszik igazán emlékezetessé. Részben giallo, részben misztikus horror, de minden ízében egy modern Grimm mese, és örök horror klasszikus.

Argento ezzel a művével már jól érezhetően kijelölt egy új irányt az olasz horrornak, ami fokozatosan kezdte átvenni a giallo helyét. Az ez után következő darabokat egyre inkább jellemzi a természetfeletti jelenléte, és az egyre álomszerűbb, szürreális cselekmény alkalmazása. Ezt az átmeneti szakaszt erősítette még Lucio Fulci filmje, a Sette note in nero (Seven Notes in Black / The Psychic), amiben egy médium nő keveredik bele egy gyilkossági ügybe, és saját látomásai révén próbál a rejtély végére járni. Ez a film is sokat merít részben Poe műveiből, és az álomszerűség is egyre nagyobb szerepet játszik benne. Az ekkor készült alkotások szép folyamatosan kezdtek átvezetni az új korszakot jelentő nyolcvanas évekbe, amikor is a műfaj már egy jelentősebb arculatváltáson esett át. De a nyolcvanas évek előtt, még bőven a hetvenes években, más érdekesebb változások és újabb alműfajok jöttek létre az olasz horroron belül.