Nem hiszem, hogy bárhol bele tudnék kötni Sopsits Árpád legújabb filmjébe. Pedig szerettem volna.

Először is leszögezném, hogy nagyon sok csodálatos film készül még ma is, rengeteg igényes magyar alkotás jut el a közönséghez, számos emlékezetes és fontos darab születik most is – ennek ellenére sajnos a hazai néző hajlamos nem a legjobbat elvárni, és marad az a téves és hamis kép, hogy a magyar film nem jó. Szeretnék újra rácáfolni erre a rossz hírnévre.

A plakáttal kezdeném, mert hiába, az ember sokszor a borító alapján ítéli meg még a könyvet is. Egy mozifilmnél sincs lehetőség egy második első benyomásra: a poszter tökéletes, lenyűgöző, inspiráló. Egyszerre utal egy slasherre, egy korra, és képes arra, hogy minden tekintetben kíváncsivá tegye a potenciális nézőt. Így történt velem is, aki már hónapok óta izgatottan vártam, hogy láthassam a hírhedt martfűi rém tetteit a vásznon.

A történetet nem boncolnám, nem is összegezném, könnyen hozzáférhető minden érdeklődőnek. Helyette szorítkoznék a módszerre, a technikára és természetesen az elérni kívánt hatás elemzésére.

A nyitó képsor kellőképpen megalapozza az 50-es évek iparos mindennapjait a maga szürke és betonkemény valóságával. Más filmeknél gyakran tapasztalható, hogy az érzelmi érintettséget azzal igyekszik az alkotó elérni, hogy a kockán minden szürke, majdhogynem fekete-fehér, és sajnos az igényes, eltervezett és kivitelezett bevilágítást digitális eszközökkel segítik elő – mely nagyon hamis és sokszor nevetséges is tud lenni. De nem A martfűi rém esetében. Az egész filmből sugárzik az a koncepció, hogy itt minden valódi, amit látunk. Gyönyörűen bevilágított jelenetek, helikopteres képek és steadycames vesszőfutások jelennek meg előttünk. Csodálatos és igényes a filmezés, az utómunka és a díszlet. És én ennyire élethű bábokat, sminket, maszkot régen láttam akár nemzetközi, akár hazai filmekben.

És ez a mozi bátor, nem is akármennyire. Itthon eddig sem idegenkednek a test és a hús mutatásától, elég csak a Taxidermia című műre gondolnunk, de ilyen nyers, brutális és véres képeket nem szoktunk meg magyar filmben. Látjuk a gyilkos művét, értjük és érezzük, miért olyan bestiális, nem szégyellős sem a forgatókönyv, sem az operatőr. A vér és a kín is élethű, ahogy a színészek játéka is. A forgatókönyv kellemesen izgalmas ütemű, egyetlen percre nem engedi el a nézőjét. Szerencsére ódzkodik kínosan mindentől, ami olcsó és közhelyes, így a műfajtól nem idegen jump scare-eket sem éljük át – nem vonhatjuk ki magunkat a hangulat alól. Nem engedi.

A film felnőttként kezeli a nézőjét, hagyja, hogy együtt gondolkodjanak, nem szájbarágós, nem akar minden részletet beleverni a szemlélődő fejébe – sok apró felismerésre a szereplőkkel együtt jövünk rá mi is, nincs szükség arra, hogy ki is mondják őket.

Nagy előnye az alkotásnak, hogy egyszerre képes műfajokat úgy keverni, hogy az mégis egységes legyen mindvégig. Találkozunk itt kőkemény horrorral egy olyan környezetben, aminek minden szálát átszövi a politika és a párthűség, valamint az üzenet, ami az egész Szovjetunióban mantraként hangzott: a szocialista-kommunista országokban nincs bűnözés. Az autokrata, diktatórikus rendszerek nem tűrik a felismerést, és tagadják a tényt, hogy nem mentesek az olyan emberektől, mint Andrij Csikatilo, a nekrofil szovjet gyerekgyilkos, akinek története kísértetiesen hasonlít Kovács Péterére, vagy akár a német Bruno Lüdke tevékenysége, aki korlátolt szellemi képességei ellenére a hatóság látókörétől nem messze vált hírhedt és brutális gyilkossá.

Egyszerre politikai krimi és bestiális horror A martfűi rém mindamellett, hogy csodálatos érzékenységgel mutatja be a kor emberei közötti gyakran kényszerű és kiszolgáltatott kapcsolatot, melyben párhuzamosan jelent meg a félelem, a szégyen és a mérhetetlen jövőtlenség érzése – melyet a kommunista ideológiájának hamis üdvözülési ígérete sem tudott feledtetni.

Külön elismerés illeti a zeneszerzőt és a vágót a film feszült dinamikája és mérhetetlen stílusérzéke miatt – e kettő közös munkája miatt én magam is szó szerint a szék peremének feszültem a közel két óra alatt számtalanszor.

A téma iránt érdeklődőknek javasolható művek között megemlítendő az Éjszaka jött a sátán című könyv és film Lüdkéről, az X polgártárs, melyet szintén hazánkban forgattak, vagy akár az Alleluia című film.

És mindenki jegyezze meg és higgye el, hogy a magyar film könnyen tud lenyűgöző lenni. És persze nézze meg A martfűi rémet, amíg moziban van.

A film magyarországi forgalmazója a Big Bang Media.

10/10

IMDb | mafab