Az én szememben a vámpírok manapság nagyon ellangyosodtak. Vagy nyálasszájú, kockahasú szépfiúk, vagy már-már olyan mély és sötét művészi gondolatokkal rendelkező darkos, gótos illetők, akik mögött Edgar Allan Poe borongós gondolatai elbújhatnak. Arról meg aztán nem is beszélve, mikor olyan fokú harcművészeti tudással rendelkeznek, hogy azt még az egykori Bruce Lee is megirigyelhetné. Egy szóval tehát, a vámpírok nagyon mélyre ásták magukat előttem, épp ezért nem kevés előítélettel ültem le A sötétség 30 napja elé. Ha nincs az érdekesnek tűnő alapkoncepció, valószínűleg el sem kezdtem volna a film megnézését. Szerencsére azonban így tettem, és cserébe visszanyertem a vámpírokba vetett hitem.

Az alapfelállás a következő: Alaszkára minden évben 30 napra sötétség borul. Egy itteni kis város, Barrow lakosai közül sokan elutaznak erre az 1 hónapra, épp ezért az utolsó napon hatalmas a kavarodás, mindenki igyekszik elintézni a dolgait és sietni a reptérre, nehogy lekésse az utolsó gépet, ami megmentheti őt a harmincnapos éjszakától. Az amúgy is nagy felfordulást azonban aggasztó rongálások teszik még nagyobbá: a telefonvezetékek nem működnek, a város egyetlen helikopterét tönkretették, sőt az összes szánhúzó kutyát meggyilkolták. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy mindössze két rendőr felügyel a rendre, Eben és Billy, ráadásul Ebennek még magánügyei is bonyolítják életét, tekintve, hogy feleségével nem éppen rózsás a kapcsolatuk.

Az éjszaka lassan a félig kiürült Barrowra borul, és ekkor elszabadul a pokol. Nekem pedig leesett az állam. Mert amit itt kapunk, az az, ahogy én a vámpírokat mindig is látni akartam. Kegyetlen vadállatok, majdhogynem ösztönlények, nincs felesleges pofázás, szerelembe pedig végképp nem esnek, csak a nyakakat tépik sorra. Félreértés ne essék, nincs bajom a például Lugosi Béla által megformált Drakula gróffal, ő is illedelmes, kimért "úriember" volt, de amerre mostanában elvitték ezt az egész vérszívó vonalat, nem származott semmi jó. Épp ezért volt számomra annyira meglepő, hogy ezúttal végre elszakadtak a nyáltengertől, helyette viszont valóban félelmetes és legyőzhetetlen ellenfeleket adtak, akik láttán nem alszunk el egy ültő helyünkben, a Twillighton nevelkedett hölgyeknek pedig nem csillan fel a szeme, hogy milyen jóképűek ezek a vámpírsrácok.

Merthogy a város lakossága egy éjszaka alatt körübelül 10-re csökken, ezt pedig látványos jeleneteken keresztül tekinthetjük meg. Tetszett, hogy látványilag nem vitték túlzásba (mint például A betolakodóban, ahol több volt a vér, mint az összes többi díszlet együttvéve), viszont unalomba se süllyedt az egész. Ha pedig látvány, akkor érdemes megemlíteni a vámpírok kinézetét is. Nem csak a fogaik különböztetik meg őket élő embertársaiktól, hanem hullafehér bőrszínük és eltorzult arcuk is. Nem sokat törődnek a tisztálkodással sem, szájuk környékét mindig vér színezi. Beszélni nem sokat beszélnek, ha meg is szólalnak, általában egy-két szóval letudják mondandójukat, aztán átharapják valaki torkát. Összegezve tehát: ezeket nevezem én vámpíroknak!

De, hogy a történettel is haladjunk, Eben és még néhány társa elrejtőznek egy viszonylag eldugott padláson, ahol is megkezdik átvészelni az elkövetkező 30 napot. Persze mindez nem megy gond nélkül, hol ezért, hol azért ki kell merészkedniük az utcákra, ahol aztán nem meglepő módon szépen sorban el is kezdik levadászni a megmaradtak eme kicsiny csoportját.

Eddig csak pozitívumokat említettem, ám sajnos van néhány negatívum is, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Az első rögtön az, hogy minden teljesen biztonságosnak ítélt hely egyszer csak "veszélyessé" válik hőseink szemében. Miért? Ha egyszer kihúztak fél hónapot a padláson, akkor egy nap múlva miért ne lenne az már biztonságos? Mert erre senki nem ad magyarázatot, egyszerűen csak "mennünk kell innen". És hiába térnek át egy újabb menedékbe - természetesen már megfogyatkozott létszámban -, minden előzetes bevezetés nélkül az sem lesz már biztonságos. Pedig az égvilágon semmi nem történt, szóval tényleg nem értem. A színészi játékot is itt-ott néha laposabbnak éreztem. Persze nem azt mondom, hogy rossz, de semmi kiemelkedő. Az Eben feleségét, Stellát alakító Melissa George meg néha olyan bamba fejet vág, hogy az már figyelemre méltó. Én a közel kétórás játékidőt is kicsit soknak éreztem, de ez már tényleg csak az én bajom.

A sötétség 30 napja tehát kellemes csalódás volt számomra. A mostanság nevetségessé vált vámpírok talán visszanyerik egykor elvesztett ragyogásukat, és ismét meg tudják majd fagyasztani a vért az ereinkben. Mindenesetre ez a film már egy lépés volt a helyes úton.

7.5/10

IMDb | mafab