Metált bírod? Mert, ha igen és olyan vagy, mint én, akkor nyilván odáig vagy attól, ha a zenét és a horrorisztikus, thrilleres vonalat vegyítik egymással. A The Devil's Candy az egyik legtökéletesebb példája, hogyan lehet jól összepasszintani ezeket, mint ahogyan a Mayhem zenekar történetét feldolgozó Lords of Chaos is kiemelkedő élményt nyújtott. 2017-ben Ash Avildsen is megalkotta a maga filmjét a témában. Az American Satan mégsem szólt akkorát, a mi látómezőnkbe se került be eddig. Én is azért akadtam rá, mert felbuzdultam az említett filmeken, plusz már nyolcszor láttam a Mötley Crüe zenekar ámokfutását bemutató The Dirt filmet (hmm, lehet meg kellene megint nézni...), így nekiláttam kutakodni egy kicsit. Ekkor akadtam össze a cikk témáját képező alkotással.

A történetünk angol és amerikai fiatalok által összeverbuvált, The Relentless névre hallgató zenekar sikerre éhes útjáról szól. A fiatalok nekiindulnak, hogy meghódítsák a Sunset Stripet, ahonnan megannyi nagyszerű zenekar elindult világhódító útjára. Akarják az áttörést, tehetségesek, jó a zenéjük és lelkesek, ám ez korántsem elég a sikerhez. Ők azonban kitartóak és küzdenek az álmaikért...vagy, hát talán mégsem és inkább a könnyebb utat választják, elérve a hírnevet hatalmas áldozatok árán, hogy aztán elmerüljenek a kínban.

Nyilván nem túl egyedi, amit itt most felvázoltam, hiszen szinten minden zenekarról, zenészről szóló film nagyjából hasonlóan épül fel. Itt pedig még csak nem is létező zenekarról beszélünk, hanem egy fiktív bandáról akkor mégis miért lehet érdekes ez a film? Nos, a kérdés tök jogos, ugyanakkor ha azt mondom, hogy a zenekar frontemberének teljes neve Johnny Faust, akkor azért már izgalmas a dolog nem? És ha azt mondom, hogy a zenekar azért tud betörni a metálzene nagyszínpadára, mert alkut kötnek a Sátánnal? Mindjárt más nem igaz? Én is így voltam vele. Arra számítottam, hogy iszonyat jó zenék közepette kirajzolódik majd egy modernkori Faust-feldolgozás, emberi drámákkal, sok-sok erőszakkal, rombolással, megállíthatatlan, ön- és közveszélyes folyamatok bemutatásával. Minden adott is volt ahhoz, hogy egy ilyen filmet kapjunk, de sajnos nem sikerült megcsinálnia a készítőknek.

Ne szaladjunk azért ennyire előre, hiszen maga a film igen élvezetesre sikerült köszönhetően a kiváló zenéjének, a baromi jó színészeinek és az izgalmas koncepciójának. Az, hogy a film elején és végén olyan nagyságoktól raktak be idézeteket, mint Jimmy Page, Ozzy Osbourne, David Bowie, Neil Young, a The Rolling Stones vagy az AC/DC még izgalmasabbá tették az elgondolást és a kérdést. A kérdést miszerint miért van az, hogy egyesek világhírnévre tesznek szert, míg mások hasonló kvalitásokkal eltűnnek a süllyesztőben. Nyilván a rock és metál világa alkalmas ennek bemutatására, hiszen itt vannak olyan szélsőségek, extremitások, amik megadják a kellő alapot. Ezek a bandák énekelnek a legtöbbet az ördögről és a gonoszról és az ő esetükben kiáltanak sátánizmust nagyjából kétpercenként... Ez pedig a kezdetektől így van, hiszen még Elvis Presleyt is a gonosz és a bűnre csábítás megtestesülésének tartották. Mindez csak durvult az idő előrehaladtával és ennek a zenei műfajnak a keményedésével, a különböző irányzatok megszületésével. Éppen ezért is volt annyira izgalmas a film témája. A legjobb jeleneteket pedig nem más, mint Malcolm McDowell, vagyis Mr. Capricorn (már a neve is árulkodó) szolgáltatta. Az ő monológjaiban volt benne a lényeg, amin járhatott az agyunk. Vallás, sátánizmus, kísértés, Faust, Ádám és Éva, önpusztítás... mind-mind olyan történet, ami kellően figyelemfelkeltő és izgalmas téma, főleg ha nyakon öntik erőszakkal és tomboló zenékkel.

A filozófián túl a színészek mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Nagyon jók voltak, a játékukra egy rossz szavunk sem lehetett. Hitelesek voltak egytől egyig. Andy Biersack, John Bradley és Mark Boone Junior igazán kiemelkedőt alakítottak. Malcolm McDowell sem nyomta fullba a kretént, most nagyon jól hozta a karakterét, megvillantva azt a tehetséget, amiért annyira imádjuk.

Azonban a film készítői nem tartották magukat az általuk választott zenei irányzat alaptételéhez, a kegyetlen őszinteséghez. Nem ástak le a mélybe, nem nyúltak hozzá kellő bátorsággal a témához és ezért épp csak a felszínt kapargatták meg egy kicsit. Sok, izgalmas témába belekaptak és nem kezdtek velük aztán semmit. Még azt sem tudták eldönteni, hogy a frontemberen vagy az egész zenekaron keresztül mutassák be a rombolást. Nem merültek bele az okkultizmusba, a lélek eladásába, a felemelkedés és pusztulás témájába, abba, mire vagyunk képesek egymással és önmagunkkal a vágyott hírnévért. Nem mutatták meg a kegyetlenséget, az önpusztítás mélységeit. Nem szedték ízekre a karaktereket, nem állítottak kegyetlenül őszinte, fájdalmas tükröt az emberiségnek. Nem robbantották fel a világunkat, nem tépték szét a lelkünket és hagytak minket a kétségbeesés mocsarában. Pedig annyi úton elindulhattak volna és még a színészeik is megvoltak hozzá, hogy maradandót alkossanak!

Az American Satan pontosan úgy végezte, mint az a sok reménnyel és tehetséggel teli fiatal zenész, akik meg akarják váltani a világot, de elbuknak. Hiába a nagyszerű koncepció, a jó színészek és a baromi jó zenéje, hiába volt benne hatalmas lehetőség és tehetség, mégis el fog tűnni. Nem sikerült az áttörés és ez nagyon szomorú. Pedig, ahogy Mick Jagger is megfogalmazta: Mindent, amit érdemes csinálni, túlzásba vinni is érdemes. Na erre a filmre és a műfajra ez nagyon igaz. Ez a merészség, kitartás és hit választja el a tehetséges, de az áttörést nem elérő zenészeket a Led Zeppelintől és ezt a filmet is ez a gyávaság és felszínesség tartja a középszerűségbe ragadva örökre. Egyszer érdemes tenni vele egy próbát, el fog minket szórakoztatni a film és a felszínen még tetszeni is fog. Az ordító hiányosság akkor érkezik, amikor nekilátunk elmélyedni a látottakban, ezt követően dühítő lesz a kihagyott lehetőség, majd el fogjuk felejteni a filmet. Kivétel ez alól a zenéje, mert azt még most is hallgatom.

Pontszámom: 5,5/10.

IMDb | mafab