Fogadjátok szeretettel új vendégszerzőnk, Stephen Judge bemutatkozó könyvkritikáját.

Neil Gaiman szerint a regény legfontosabb része a frappáns kezdés. Stephen King esküszik az erős lezárásra, míg George R.R. Martin – ha befejezi valaha történetfolyamát – a világépítésre helyezi a hangsúlyt.

Véleményem szerint, ami a történet legnehezebb része az az a pont, mely valahol hőseink első összeomlása és a végkifejlet között helyezkedik el. Mikor a szereplők, már látják az igazi ellenséget, erőt gyűjtenek, összeszedik a szövetségeseiket, letörlik arcukról a vért és dacosan kiállnak a végső küzdelem arénaharcára….

…vagy valami ilyen elcsépelt szirupos sablonmegoldás lenne a Fecsketorony is, ha nem egy Sapkowski regényt tartanánk a kezünkben.

A lengyel szerző, hasonlóan a sorozat előző részeihez, nem tartja magát a fantasztikus irodalom bejáratott angolszász sémarendszeréhez. Nem hagyja magára az olvasót, igényli annak munkáját is a mű befogadása közben. Ez világosan kitűnik a regény idő- és történetszál kezelésében. A Fecske-torony egyfajta ellenpontja az ezt megelőző Tűzkeresztségnek. Itt Geralt után ismét Ciri kerül a középpontba, az ő megpróbáltatásait kísérhetjük figyelemmel. A mű itt is több rétegben hat. Egyrészt egy klasszikus fejlődésregény, mely bemutatja egy fiatal lány kivételes belső és külső utazását önmaga megismerése felé. De örökli a középkori pikareszk történetek elevenségét és báját is, mindazzal együtt, hogy néhol kegyetlen, sőt brutális. Ciri esetében a magára hagyatottság miatti reakciói érdekesek, hiszen abban a hitben él, hogy mind Geralt mint Yennefer halott. Az erre adott válasz részéről szervesen következik a neveltetéséből. Geralt beszédstílusa és válaszai jóval nyersebbek, durvábbak mint ahogy megszokhattuk. Már nem tekinthet magára kívülállóként, hiszen már van kiért felelősséget vallania, és ez teherként nehezedik rá.

Az, hogy mindez nem fordul önmaga paródiájába szükség van az író biztos kezére is, mely értőn adagolja a hangulati elemeket. Itt bukkan fel még Sapkowski egyik kevésbé ismert oldala, mely ad egyfajta metanarratívát is a regénynek. Ugyanis, a regénysorozat kezdetekor nem volt határozott elképzelése a világ egészéről – ha hihetünk neki nem is akart világot építeni – ezért az olvasó, a szereplők, és az író együtt csodálkozik rá a Jaruga partjára vagy druidák ligetére. Ami változatlan az az apró dolgok örömének meglátása, és a szláv hiedelemvilág finom megvillantása, melytől egy magyar vagy kelet-európai olvasó közelebb érzi magához Geraltot mint nyugati rokonait.

Sapkowski írástechnikája viszont változott a Tűzkeresztség és hangsúlyosabban az első két novelláskötet óta: mondatai szikárabbak, fő- és mellékszálak szabdalják a fő történeti ívet; az egyes fejezetek mindig egy, a történet adott pontján kulcsfontosságú szereplő szemszögéből íródnak, így az olvasó is mindig csak annyit tud az eseményekből, amennyit az illető karakter. A regény világának háttérben egészséges mértékben keveredik a fantasztikum és a valós politikai áthallás: az emberiség egy része — mint annyiszor, egy nagyobb fenyegetés hatására — összefog ugyan, de együttműködésüket gyanakvás és machiavellizmus árnyékolja be. Szerencsére Sapkowski történetének elsősorban nem politikai, hanem erkölcsi tanulsága van, és a végén az ember nem úgy teszi le, hogy jaj, micsoda fantasy köntösbe bújtatott antikommunista kiáltvány, hanem hogy az emberi hősiesség és önfeláldozás egyetemes értékek, melyek a legelképesztőbb helyzetben is győzelemre segíthetnek.

A második magyar kiadás megtartotta Hermann Péter fordítását, mely nélkülözi ugyan Kellermann Viktória játékos nyelvi leleményeit, de így is magas szintű és kiváló munka. Tikos Péternek a borítóképpel nehéz dolga volt, hiszen egyaránt meg kellett szólítania a regények korábbi olvasóit, a játékosokat, és a Netflix sorozat nézőit is, de profi módon varázsolt elénk ismét egy emblematikus pillanatot.

8/10

A könyvet megtaláljátok a GABO kiadónál.