Jody Dwyer 2008-as horrorja, a Dying Breed rögtön egy kis történelemhamisítással kezd. A 19.század elején járunk, a Tasmaniába deportált ír fegyenc, Alexander Pearce megszökik a fogolytáborból. A brit hatóságok utánaerednek, hogy jobb belátásra bírják az úriembert. Egy rendőr már éppen el is kapná, csakhogy Pearce rátámad: leharapja a fél arcát, majd a húscafatokat szépen el is fogyasztja. Igen, Alex kannibáléletmódra váltott az ausztrál vadonban. És itt jön a turpisság: a valóságban végül elkapták és felakasztották, a filmben viszont a lakmározást követően eltűnt a dzsungelban, felszívodótt, többet senki sem látta.

Ugrunk egy nagyot az időben, a következő jelenetben már napjainkban követjük az eseményeket. Főhősnőnk, Nina (Mirrah Foulkes) elindul a tasmán őserdőbe, hogy megtalálja a már réges régen kihaltnak vélt tasmán tigrist, amelynek lábnyomait a nővére lefotózta, mielőtt rejtélyes körülmények között kilehelte a lelkét - a testét 9 éve halászták ki a helyi folyóból. A lány természetesen nem egyedül indul útnak: vele tart a pasija, Matt (Leigh Whannell), és a barátaik, Jack (Nathan Phillips) és Rebecca (Melanie Vallejo) is, akik némi pénzösszeggel is beszálltak a buliba. Eleinte jól alakul a túra, egészen egy kompon való utazásig, amikor is Matt észrevesz egy helybéli kislányt, aki fogakat szorongat a kezében, és egy különös dalt kántál. Megkérdezi, hogy mégis mi a fenét dúdolgat, és ő cserébe egy jó nagyot harap az ujjából - a srác felszisszen, nyilván meglepődik, de nem, nem teszi fel a kérdést, hogy "gyerekek, hogy is volt ez a kannibálos legenda, nem kéne inkább azzal foglalkozni, és elhúzni a rákba?" Mire hőseink feleszmélnek, és rájönnek, hogy mi a helyzet, addigra már késő...

A Tasmania két legnagyobb ikonját, a tasmán tigrist és a kannibálhistóriák állandó szereplőjének számító Alexander "The Pieman" Pearcet egy filmbe terelő Dying Breed az egyik legszebb főhajtás az ozploitation műfaja előtt: a fiatalok egy vadállatot keresnek, nemsokára meg is találják, de közben egy másik, jóval veszélyesebb vaddal (sőt vadakkal) is szembetalálkoznak - bent, mélyen az ausztrál dzsumbujban, ahonnét nincs menekvés, és ahol - az Alien űr-nihillje után szabadon - senki sem hallja a sikolyod.

A Dying Breed elgondolkodtat azon, hogy miféle szörnyűségek lapulhatnak meg a civilizáció oltalmazó ölelésétől távól eső rengetegekben, itt és most ugye az ausztrál erdőségekben. Az embernek jól esik néha visszatérni a természetbe, de mégis van ebben valami hátborzongató, és erre a film is rájátszik: a táj gyönyörűen fényképezett (egyébként eredeti, tasmán helyszíneken forgattak), csalogató látvány tárul a szemünk elé - aztán minden egyre sötétebb és szűkebb lesz, és csúnyábbnál csúnyább (és véresebb, undorítóbb) dolgok történnek az eleinte gyanútlan, majd aztán erőteljesen pánikoló, a kannibálokban gazdag pokolba tévedt szerencsétlen túrázóinkkal.

A film azért (is) hatásos, mert a hátizsákos karakterek jól eljátszottak, szimpatikusak, együtt lehet érezni velük, ott szorítjuk a kezüket képzeletben - kivéve talán a Leigh Whannell által megformált Matt kezét. Whannell tehetséges rendező és forgatókönyvíró, de színésznek pocsék (bár az kétségtelen, hogy a Fűrész óta rengeteget fejlődött). Azonban még ő sem tudja elbarmolni ezt az önmagáról minden civilizált réteget kíméletlenül, üvöltve letépő, a '70-es évek ausztrál exploitationjeihez intézett szerelmeslevelet, amely nem szenved hiányt feszültségből és belső szervekből.

7/10

IMDb | mafab