Folytatódik Jegroth-ess novellája (köszönjük ezt a fejezetet is!). A szerző az előző rész után azt ígérte, "az igazi csemegék csak most következnek". Nos, nem túlzott, a mai epizódban ugyanis kiderül, hogy Martin pontosan milyen munkára is jelentkezne.

A batár egy lerobbant épület előtt állt meg, egy nem túl bizalomgerjesztő palota előtt. A két férfi kinyújtogatta elgémberedett végtagjait, miután kiszálltak a kocsiból, magukhoz vették csomagjaikat, és indultak volna, de a hajtó leüvöltött a bakról.

• A kocsit meg a huzat hajtja?!

Mr. Leech Martinra számított, de az már rég beviharzott a kovácsoltvas kapun. Így kénytelen volt ő fizetni, s megjegyzendő, úgy káromkodott a maszk alatt, hogy még a mosdatlan szájú hajtót is lenyűgözte...

A pestismaszkos lihegve nyargalt Martin után, s épp meg akarta fenyegetni, de a férfi a szavába vágott.

• Ez lesz az. Én valami impozánsabbra számítottam. Maga mit gondol, doki?

Mr. Leech körbetekintett. A ház a Parlament közelében épült, a többi nemesi otthontól kicsit távolabb. Tekintélyes méretű volt, díszes ablakokkal, rokokó stílusú szobrokkal. Ocsmány vízköpők álltak őrt az oszlopokon, gúnyos tekintettel bámulva a két vendéget. Az elkerített udvaron egy kopott dohányzóasztal állt, felborult székekkel körülvéve. Nem messze tőle egy kopár diófa állt, melynek egyik ágára egy hintát kötöttek föl. A fa törzsére vastagon ült a moha, égbe nyúló ágai karmokként meredtek a mocskos város irányába.

Martin a főbejárat fölötti pajzsra tekintett. A rá festett címer kétszínű volt, a közepén valami gyíkféle foglalt helyet. A maga részéről nem tudta hova tenni a gyík fajtáját, Mr. Leech azonban jól ismerte. Egy barlangi vakgőte volt, amit emberhalnak, illetve barlangi változánynak is hívnak. Felfoghatatlan volt, hogy miért pont erről a csupasz állatkáról vesznek példát az itt lakók olyannyira, hogy címerre tegyék.

• Csöngess be, és intézzük el gyorsan - sürgette Martint.

Amaz a csengő felé nyúlt, de nagyon lassan. A beidegződött félelem a csöngetéstől szinte megbénította a diliházban átélt rossz emlékektől. Igaz, nincsenek itt a Koponyataposók, akiket hívni lehet egy kiadós verésre, de egyszerűen nem bírta leküzdeni félelmét...

Az ajtó hirtelen megnyílt, s egy kreolbőrű, duci szobalány jelent meg előttük. Nagy szemei pingponglabdaként ugrottak ki az üregükből, midőn a kezében tartott mordállyal a két idegenre célzott. A döbbenetet tovább fokozta a nő kemény hangneme, mely tokája mélyéből szakadt fel gyűrött ajkain keresztül.

• Takarodjatok innen, szarházi mocskok!

Martin és a doktor ledobták a cókmókjukat, s felemelt kézzel tiltakoztak. De a nő egy oroszlános morranással teremtett csendet, fegyvere tölcsérével piszkálva a mellényüket.

• Nincs rajtatok kokárda - állapította meg. - Elő a kokárdákkal!
• Minek a kokárda? - érdeklődött Mr. Leech remegő hangon.
• Hát hogy tudjam, melyik pártot támogatjátok, miért! - felelte ingerülten a nő, de lassan kezdett enyhülni. - Vagy nem idevalósiak vagytok?
• Nem - mondta Martin. - Mi nem itt lakunk. Értesültem arról, hogy van itt egy álláslehetőség, és szeretném megtudni a részleteket. Nincs semmi hátsó szándékunk.

A fehér kötényes amazon leeresztette fegyverét, kilépett, s a két férfi háta mögé nézett. Jól megnézte az udvart, és még a kapun kívül is megvizsgálta a környezetet.

• Jöjjenek be - mondta végül.

A két vendég sietve vették fel csomagjaikat, s betoppantak a hallba. Martin még sosem járt gazdag házakban, s ha még nem tartott volna az előbb okozott ijedelme, vígan legeltette volna szemét a díszes bútorok, szobrok esztétikus elhelyezkedésén.

A nő becsapta az ajtót, bezárta, s a mordályt a sarokba dobta. Testalkatát meghazudtolva fürgén a két vendég előtt termett, enyhén meghajolva.

• Elnézést az iménti fogadtatásért, de az elmúlt napokban rengeteg huligán próbál beférkőzni Salamander úr házába. A komornyikot pár hete lőtték le itt az ajtónál, mikor fogadta őket. Még az volt a szerencse, hogy a Rendfenntartók itt teáztak az Úrral, így azok elkergették őket. Dobják le a táskáikat, és kövessenek.
• Miért nem fogadnak föl Koponyataposókat a hívatlan vendégek számára? - kérdezte Mr. Leech. A társaság hallatán Martin összerezzent.
• Azok a pohárfejűek nem szerződnek le semmilyen párttal, csak céhekkel. Győzködtük mi azokat, nem hajlandóak nekünk dolgozni.
• Hát kutyák? Néhány vad kutya is képes arra, amire egy tucat izompacsirta - próbálkozott Martin a maga tapasztalataira hivatkozva.
• Még ezt sem tudja? A város valamennyi kutyáját lefoglalták a Rendfenntartók, hogy kiképezzék. Erre jöjjenek.

A két férfi szótlanul engedelmeskedett. Felmentek a lépcsőn, s egy jobb oldali folyosó felé indultak. A falon megannyi remekül készített festmény virított, melyen nemcsak nemzeti hősök, egyenruhás felmenők, de szeretkező állatok is voltak. Mr. Leech csak a fejét vakarta a szürreális képek láttán, míg Martin magában gondolkodva bámulta a hímzett szőnyeget menet közben. Próbálta a fejében összerakni az eddigieket. Valami bűzlik itt, és akármi is van a háttérben, nem hagyhatja figyelmen kívül, ha bosszúját itt akarja végrehajtani. Ezt is bele kell foglalnia a számításaiba.

A szobalány megálljt intett, mikor egy sötétvörös ajtó elé értek. Bekopogott, hallgatódzott, majd belépett. A két vendég ildomosan megvárta, amíg az engedélyt megkapják a belépésre, amit a nő kezének intésével adott meg.

A szobában tornyokban álltak a hivatali papírok, mappák, iratok. Egy díszes asztal előtt egy fiatal nő ült, aki szolgálatkészen körmölte Salamander úr szavait. A nemes öreg volt, s tolókocsiban ült. Saját combján könyökölve pipázott, réveteg tekintete a padlóra meredt. Szakálla a fehér és szürke szín közt imbolygott, kopasz tojásfeje alig moccant állkapcsa mozgásától.

• Új bekezdés - diktálta a körmölőnek. - "És ezért nem hagyhatom, hogy a maga elképzelései gátat szabjanak a tésztagyár működésének. Ne akarja nekem bemagyarázni, hogy a rossz munkakörülmények negatív morált teremtenek, és ez rövid távon elégedetlenségből fakadó lázadást szül. Én, Sir William Sandman, akinek családja nemcsak a csatatéren képes helytállni, hanem még a gazdaságban és a politikában is, ugyanúgy megoldom a helyzetet, mint anno a tömeges zavargásokat, mely majdnem pártunk dezintegrációját okozta. Ha kell, saját zsebből emelem fel az ott dolgozók fizetését. Kérem komolyan venni levelemet. Üdvözlettel ecetera, ecetera..."

Salamander úr a két jövevényre meredt, majd a szobalányra.

• Hát ezek?
• Nagyság, ez a két férfi önt keresi. Az állás ügyében jöttek.

A vénség szemei nagyra kerekedtek, majd egy intéssel kivarázsolta a szolgálókat. Előbb még suttogott valami a körmölőnek, s mikor már csak hárman maradtak, kényelmesen hátradőlt, kezeit összekulcsolta, s nagyot sóhajtott.

• Senki nem akar dolgozni, de azért a fizetést elvárják - mondta a vendégeknek csak úgy. - Az egész város bűzlik a mocsoktól, mintha visszasüllyedtünk volna a XIII. századba. Ráadásul ezek a belviszályok is az agyamra mennek, nem igaz, hogy a Gyászkirály nem rak rendet a miniszterek közt. De hát mit várhatunk attól a vén bolondtól?
• A nevem Martin Sawworthy - lépett elő a fiatalember. - Ő pedig Leech úr. Orvos, és a kísérőm. Értesültem, hogy van itt álláslehetőség, amiről érdeklődni szeretnék.
• Először is mutassák be nekem a kokárdáikat.
• Már megint ez a rohadt kokárda - mondta Mr. Leech ingerülten. - Nincs kokárdánk, most jöttünk a diliházból, messze innen, gőzünk sincs arról, mi folyik itt, világos?
• Honnan jöttek?

Mielőtt Mr. Leech elismételte volna, Martin a szavába vágott, közben tenyerével takarta el az intézmény jelét a sétapálcáján.

• Blackwoodból. Az egy falu, északra innen. Ott születtem.
• Ahhh, ahonnan a fát rendeljük. Értem. Elnézést, uraim, de meglehetősen rossz idők járnak ránk, az ominózus problémák a gazdaságban, politikában... kérnek egy teát?

Választ sem várva Salamander úr az asztalhoz gurult, s elővett a fiókból két másik csészét. Mr. Leech halkan Martin fülébe suttogott.

• Blackwood az a falu volt, ahonnan elhoztak, ugye?
• Persze.
• Azt a falut már öt éve felperzselték az Országtemetők. Nagy Eldricht nem mondta?
• Nem. De mindegy, attól még ugyanúgy ott születtem.

***

A társaság egy taggal bővült, méghozzá egy rendkívül szemrevaló leánnyal. Díszes öltözéke árulkodott nemesi származásáról, ízlésesen mázolt arca, arany fülönfüggői pedig rátettek egy lapáttal szépségére. Martin észrevette, hogy olyan az orra, mint Salamander úrnak.

• Ő itt az én feleségem - mutatta be őt Salamander úr. - Gingiva.

A lány kicsit felemelte szoknyáját, s olyan pukedlit ejtett meg, hogy a két vendég a zsigereiben érezte a gesztus viszonzását egy meghajolásban. Mr. Leech még el is érzékenyült; meg akarta csókolni Gingiva kezét, aminek az lett a vége, hogy megszúrta azt csőrös maszkjával. Mert annak a rohadt maszknak még ilyenkor is az arcán kell lennie - gondolta Martin.

• Nos, Mr. Sawworthy - kezdte Salamander. - Most részletesen beszámolok az állásról. De előbb ünnepélyes esküt kell tennie, hogy az itt elhangzottakat maximális diszkrécióval kezeli, még akkor is, ha elvállalja a munkát. Valamint ha igent mond, attól fogva viselnie kell a pártunk kokárdáját, hogy minket támogasson. Egyetért?
• Meghallgatom a részleteket - mondta Martin.
• Egy igennel is beértem volna. Na de mindegy. Mondd el nekik, szívem.
• Kisbabát akarunk - mondta kissé elpirulva Gingiva. - De ehhez szükségünk van egy bérapára, aki elvégzi a... megtermékenyítést.
• Öreg bakter sorompója nem áll úgy, mint régen? - tett egy csípős megjegyzést Mr. Leech.
• Nincs semmi baj a szerszámommal, doktor úr. - felelte nyugodtan Salamander. - Hiába ülök kerekesszékben, ugyanúgy tudom csinálni. A baj a hemoglobinokkal van, ugyanis Gingiva az édes lányom.

Martin a földre ejtette a teáját. A csésze ripityára tört. Mr. Leech azonban sztoikus nyugalommal nyugtázta a hallottakat.

• És mivel nem akarnak vérfertőzés által elkorcsosult utódot, hát hívnak egy idegent, aki majd csinál egyet maguknak. Észszerű. Bár kötelességem elárulni, hogy Martin jelleme nem igazán családszerető fajta, s ha ilyen genetika keveredik eme szűz bájjal... fene tudja, milyen gyerek lesz abból.
• Azt bízza rám, ha majd anya leszek - mondta Gingiva. - Farkasból lehet bárányt nevelni. Ezt én tanúsíthatom, ugyanis rengeteget foglalkoztam gyerekekkel.

Martin még mindig nem tért magához a döbbenetéből. Bár a diliházban látott egyet s mást, ez azért mégiscsak undorító, főleg a "diliházon kívül". Lehet, hogy Nagy Eldrichtnek volt igaza: a világon senki nem normális.

• Nos, Martin? - nézett rá Salamander úr. - Sok, magával egyívású fiatal habozás nélkül igent mondana egy ilyen alkalomra, főleg ha addig is a házamban maradhat, kap szállást és ételt, amíg meg nem bizonyosodunk arról, hogy a lányom teherbe esett. De vannak kötelességei is: támogassa a pártomat, bármi áron, és ha megszületik a gyerek, tudomásul kell vennie, hogy ő az enyém. Hiába maga az apja, hiába maga nemzette, amint világra jön, magának semmi köze nem lesz hozzá. Megértette?

Martin elméje túltette magát a sokkon, s inkább a lehetőségeket kereste az ajánlatban. Egy gyermek... egy remek csali. Az Ollókirály majdnem végzett vele, de csak majdnem. Jóllakott a húgával. Talán azt hitte, neki ajánlja föl, s ezért kerülte el a halált. Ha egyszer működött, újra működni fog a dolog! Teherbe ejti Gingivát, s újra felajánlja neki. Hadd jöjjön, s akkor befejezheti keresztes hadjáratát a lidérc ellen...

• Minden feltételt elfogadok, és elvállalom a dolgot - mondta magabiztosan, de aki szemfüles volt, észrevehette, valahol egészen máshol jár gondolatban.
• Ennek örülünk - mosolyodott el Salamander úr, majd az ölébe invitálta a lányát, s szenvedélyesen megcsókolta. - Szülők leszünk, szívem.

Martin undorodva fordította el a fejét a csókolózó apától és lányától, s a további lépéseket tervezte. Mr. Leech megpróbált inni a teájából, de a maszk miatt elejtette a csészét, s a forró lé a nyakába zúdult. Majdnem leharapta a saját ajkát kínjában...