Az éhezők viadala szinte robbanásszerűen indította útjára a hozzá hasonló, jó vagy kevésbé jó young adult adaptációkat, s mára már olyannyira el vagyunk árasztva a kamaszokról, kamaszoknak szóló történetekkel, ahol a lehetőleg sanyarú sorsú főhős megdönti az utópisztikus társadalmat, hogy az lehet az érzése a nézőnek, hogyha egyet látott, akkor az összeset ismeri. Viszont azt el szokták felejteni, hogy maga Az éhezők viadala sem tekinthető teljes mértékben újszerű, önálló ötletnek, hisz a kegyetlen gyerekek, felnőtt felügyelet nélkül, egymásra és magukra utalva alapkoncepcióját William Golding már 1954-ben megírta A legyek ura címmel. Ha nem is akarunk ennyire visszamenni az időben, akkor is szembejön egy nagyon hasonló, ötletében szerintem jobb alkotás is, egyenesen Japánból Takami Kósun tollából, Battle Royale (Batoru rowaiaru) címen, melyből manga és 2000-ben mozifilm is készült. A könyv kultstátusznak örvend, jómagam eddig csak a filmet láttam, de a regény is mihamarabb pótlásra fog kerülni.

Egy fiktív jövőben, vagy akár jelenben, egy Japánra utaló nagyváros a csőd szélére került, társadalma összeomlott, az új, diktatórikus rendszerben pedig megszületett az a bizonyos Battle Royale törvény, mely a nevelhetetlen gyerekek ellen találtak ki. A kamasz diákok önmagukra, társaikra, de legfőképpen a felnőttekre veszélyesek, szemtelenek, gonoszak, kezelhetetlenek és agresszívak. A törvény értelmében bizonyos osztályokat kiválasztanak, hogy egy szigetre vigyék őket, és három nap alatt megvívják élet-halál harcukat. Ezúttal 21 fiú és 21 lány kerül a szigetre, mindegyikőjük kap egy-egy csomagot, melyben arra a kis időre elegendő ivóvíz, élelem, zseblámpa és egy véletlenszerűen kiválasztott fegyver található; kinek balta, kinek gépfegyver, de van, aki csak legyezőt kap. A feladat egyszerű, csak egyvalaki maradhat életben, a győztes pedig visszakerülhet a társadalomba, hogy új esélyt kapjon.

Egyszerűen fantasztikus az alapszituáció, A legyek urától eltérően itt nem véletlenül sodródnak egy helyre a gyerekek, nem saját akaratukon kívül maradnak felnőtt felügyelet nélkül, hanem, mint egy sajátos, kegyetlen nevelési módszer eredményeként, saját tetteik miatt. Nagyon sok erkölcsi kérdést vet fel már maga a film is, köszönhetően annak, hogy bemutatja azt, hogy rövid idő alatt, már az első percben megmutatkozik mindenki valós énje, kiderül, ki az erősebb, ki az igazi barát, ki az, aki inkább kioltja saját életét, mint társáét, vagy ki az, aki élvezi a vérfürdőt. A gore, a halálok kellően brutálisak, kreatívak és változatosak, szerencsére a rendező, Kinji Fukasaku nem szemérmeskedett.

Mégsem lett tökéletes az alkotás, a zenei aláfestés egyszerűen borzalmas, abszolút nem illik az atmoszférához és úgy általában véve az ázsiai mivolthoz. Klisés, túl epikus, tipikusan amerikai filmekben hallható zene. Szerencsére akad kivétel, mint a főcím, és a néhány jelenet alatt hallható klasszikusok. A színészi teljesítmény kifogásolható, a legtöbb esetben túljátsszák szerepüket, de kivétel itt is akad, a két negatív karakter képében, akik kellően ijesztőek és érdekesek. A szerelmi szálat, ahogyan a legtöbb young adult alkotásban, itt is feleslegesnek és kissé irritálónak találtam, de az összképen nem sokat rontott. A könyv ismerete nélkül néztem a filmet, biztos vagyok benne, hogy az eredeti mű sokkal jobb, de az adaptációt is tudom ajánlani, a jövőbeli remake-től pedig én abszolút nem zárkózom el.

2003-ban készült egy folytatás, Battle Royale 2: A megtorlás címen, melyre majd külön cikkben kerítek sort.

Szerintem: 7/10

IMDb | mafab