Őszintén szólva egyre nehezebben találok kedvemre valót a horror/thriller kínálatban. Pedig rengeteg alkotás van, a streaming felületek aztán bőven ontják magukból az alkotásokat. Lehet csak én vagyok már egy kicsit túltöltekezve ezekből és ezért is esik nehezemre végigülni a kínálatban szereplő filmeket, sorozatokat, miniszériákat. Mindenesetre azért még mindig vannak olyan témák és alkotók, amik és akik megérik az időt. A sorozatgyilkosos téma továbbra is a szívem csücske, így amikor felbukkant a láthatáron a Black Bird nem is volt kérdés, hogy megnézem.

Jimmy Keene igazán megnyerő, sármos fiatalember, akiről azt hihetnénk, hogy éli a sikeres emberek gondtalan világát. Jimmy azonban hiába rendelkezik kiváló adottságokkal, valamiért mégis drogot árul és bizony, ahogyan lenni szokott szépen le is bukik, így hamarosan a börtönben találja magát. Ráadásul át is verik, így sokkal nagyobb büntetést kapott, mint amire számított. A férfi nagyjából feltalálja magát, ám hamarosan érkezik egy hihetetlen ajánlat: ha ki tud csikarni egy vallomást a gyilkossággal vádolt Larry Hallból, akkor szabad emberként távozhat. Jimmy végül elvállalja a feladatot és hamarosan szemtől-szemben találja magát ezzel a fura szakállat viselő, kövér kis fickóval, akinek állítólag több nő meggyilkolása szárad a lelkén. Ez a találkozás pedig végleg megváltoztatja Jimmy Keene életét.

Az Apple egy hatrészes miniszériában dolgozta fel Keene és Hall történetét. A forgatókönyvet pedig nem akárki, hanem Dennis Lehane író (Titokzatos folyó, Hideg nyomon, Viharsziget, Megszentelt életek) szolgáltatta, méghozzá James Keene és Hillel Levin önéletrajzi, megtörtént eseményeken alapuló könyvéből. Azért már igen csak kecsegtető, különösen ha még azt is hozzátesszük, hogy Taron Egerton és Paul Walter Hauser kapták a két főszerepet, mellettük pedig olyan fantasztikus színészek is feltűnnek, mint Ray Liotta és Greg Kinnear. Azért ez már bőven elég a sikerhez és szerencsére nem is estek bele abba a hiába az alkotók, hogy valami tök átlagos, ezerszer látott ujjgyakorlattal rukkoljanak elő.

Ha a hangulatot és a műfajt kellene meghatározni, akkor olyan, mintha a Drót, a Mindhunter, a True Detective és a Des ügyes vegyítését látnánk. Hat epizódban mesélik el a sztorit, éppen ezért nem eresztették bő lére a mellékvágányokat. Ennek én kifejezetten örülök, mert baromira szokott zavarni, amikor érezhetően azért raknak egy-egy történetszálat a cselekménybe, hogy kitöltsék a játékidőt. Sosem érdekelnek a plusz érzelmi szálak és a szereplők drámai kínlódásai, mivel nem ezért kezdek neki egy-egy krimi-thriller szériának. Nyilván engem a hajsza érdekel, a szereplők közötti interakciók, a gyilkosság és a nyomozás. A Black Bird pedig pontosan ezekre koncentrál. A lélektani szálak mind-mind szerves részét képezik a történetnek és azt szolgálják, hogy jobban megértsük a két főszereplő motivációját, személyiségét és tetteit. Elvégre nem csak azt kell megértenünk, hogyan jutottak idáig a szereplőink, hanem meg kell értenünk a közöttük kialakuló kapcsolatot is. Ebben a szériában nincsen egyetlen egy olyan szál sem, aminek ne lenne meg a helye a nagy egészben.

A cselekmény tehát nagyon feszes tempóban halad előre, ennek megfelelően kevés mellékszereplőt mozgatnak. Akik tényleg nem csak úgy oda vannak dobálva, hanem megkapják a kellő figyelmet is. Sokszor párhuzamosan futnak a szálak, de figyeltek arra, hogy ez ne zökkentse ki a nézőt, hanem tényleg a mélyebb megértést és beleérzést szolgálják. Kezdetben ezek a szálak és szereplők egymás mellett futnak, majd szépen lassan összeállnak egy nagy egésszé. Tehát a történetre és annak megvalósítására nem lehet semmi panasz. De mi van a színészekkel?

Ez a sztori nem tudna működni, ha a két főszereplő félresiklana. Rájuk, a beszélgetéseikre, a személyiségükre épül minden. Itt tényleg rajtuk áll vagy bukik minden. Taron Egerton és Paul Walter Hauser párosa viszont egészen zseniális. Mind a két színész játékáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Egerton nagyon nehéz feladatot kapott, hiszen Jimmy karaktere rengeteg apró részletből tevődik össze és kaméleonnak kellett lennie ahhoz, hogy ezt a szerepet tényleg hitelesen el tudja játszani. Mellette Paul Walter Hauser se kapott éppen könnyű feladatot, hiszen Larry Hall első ránézésre egy szerencsétlen balek, aki sorozatbevalló, tehát pusztán azért vállal magára dolgokat, hogy figyeljenek rá. Iszonyat magas hangon kellett beszélnie és el kellett velünk hitetni, hogy nem csak szánalmas alak, hanem bizony veszélyes is. Az alkotók ugyanis nem akarják, hogy azt higgyük, Hall ártatlan. Dehogy! Éppen ezért Hausernek ártatlannak kellett csupán látszani, aki mesterien adja a gyengeelméjűt, hogy a következő pillanatban mondjon vagy tegyen valami olyat, amitől tényleg kirázza a nézőt a hideg. Nem egy ilyen pillanat van a hat rész alatt.

Az alkotók bemutatják a két főszereplő közötti hasonlóságokat és különbségeket is. Az érzelmi szálak nagyon erősek és ez igaz a két nyomozóra, valamint Jimmy apjára és Hall testvérére is. Ez a széria lelkileg nagyon megterhelő, ráadásul az áldozatok is hangsúlyosan vannak jelen a cselekményben olyannyira, hogy végig érezzük a jelenlétüket, ezáltal mi is igazságot akarunk szolgáltatni nekik. Ám nem könnyítik meg a dolgunkat, mert Hall karakterét nem úgy mutatják be, mint valami sima szörnyeteget. Ebben nagyon hasonlít a széria a Mindhunterre.

A Black Bird egy sötét, kegyetlen széria, ami nem nyújt megnyugvást a nézőnek. Feszes, pontos, realista, hús-vér karakterekkel. Semmi akció, üldözés, csak a rideg valóság. Nem adja meg számunkra az elégtételt, miközben súlyos erkölcsi kérdésekkel szembesít. A hangulata nagyon sivár és hideg. Az elkeseredett keresés, a kétségbeesés pedig részről-részre jobban szorítja a mellkasunkat.