Számomra nem kérdés, hogy a Fekete Telefon az utóbbi évek egyik legjobb horrorfilmje volt. Scott Derrickson rendező egy szinte kiváló filmet készített Joe Hill novellájából, amin bőven megérződött Stephen King öröksége is. Maga a történet és az egész rendezés is a horrorfilmek történetének egyik legjobb időszakát idézte meg, egy szerethető főszereplővel, és egy ikonikus főgonosszal, akinek a bőrében Ethan Hawke valami fantasztikus alakítást nyújtott. Ha valami, akkor ez semmiképpen sem volt egy futószalagon gyártott pláza horror, hanem egy igazi kult klasszikus, ami a műfaj rajongóinak szólt. És bár a folytatás gondolata ilyenkor mindig ott lebeg az éterben, még is kicsit meglepetéssel töltött el, amikor bejelentették a folytatást, hiszen nem feltétlen éreztem, hogy ennek a történetnek kéne folytatás, illetve az a kérdés is felmerült bennem, hogy ezt a történetet hogyan lehetne folytatni? Persze erre is megvolt már a magam válasza, amivel úgy néz ki Scott Derrickson gondolatai is eléggé összhangban voltak.

Három év telt el azóta, hogy Finn (Mason Thames) megölte a Portyázót (Ethan Hawke), a környéket rettegésben tartós gyerekgyilkost. Finn most már 17 éves, de a múlt árnyai továbbra is kísértik. Ezzel egy időben húgának, Gwennek (Madeleine McGraw) ismét különös álmai támadnak, amikben halott anyjukkal veszi fel a kapcsolatot, és ezekben az álmokban egy hófödte tájon lévő tábort lát, és halott gyerekek képei villannak fel neki. Gwen kideríti, hogy ez a tábor egy valódi hely, az Alpine Lake-i téli keresztény tábor, ahol régen az anyjuk is dolgozott. Hogy fényt derítsenek a rejtélyre, Finn és Gwen, kiegészülve a lány udvarlójával, Ernesto-val (Miguel Mora) jelentkeznek a táborba felügyelőknek. Ám ahogy nagy nehezen megérkeznek a táborhoz, azzal kell szembesülniük, hogy a hóvihar miatt a hely vezetője (Demián Bichir) lefújta a tábori szezont, és amíg nem enyhül az időjárás, addig itt kell maradniuk, összezárva a tábor vezetőjével és még három felvigyázóval. Rövidesen viszont Gwen álmai egyre élénkebbé válnak, és a helyi működésképtelen telefonfülke elkezd csörögni. És ami a legrosszabb, minden jel kezd arra mutatni, hogy a Portyázó nagyon nem tud békében nyugodni.

Sok horror folytatás (meg úgy általában bármilyen folytatás) gyakran abba a csapdába esik, hogy megpróbálja újra előadni ugyan azt, amit az első részben már láthattunk, csak kicsit másképp. Ez részben fantáziátlanság, részben pedig biztonsági játék, de arányaiban nézve valóban kevesebb az olyan folytatás, ami mer húzni egy merészet és egy teljesen új irányba elvinni a sztorit. A Fekete Telefon 2. szerencsére az utóbbiak közé tartozik. Scott Dericksonnak esze ágában nem volt még egyszer megcsinálni ugyanazt, ami már egyszer jól működött. Tudta, hogy nem lehet még egyszer ugyanúgy eladni azt, hogy egy gyerek megpróbál életben maradni egy sorozatgyilkos pincéjében, és meg sem próbálta pótolni a Portyázót, helyette inkább ténylegesen tovább gondolta az első film történetét, és szintet lépett vele. A természetfölötti már az első részben is jelen volt, és itt a második részben ez szolgáltatja a tökéletes táptalajt a továbblépéshez. Itt már maximálisan átmegyünk a természetfölötti világába, és a Portyázó, Freddy Krueger útját követve, a halálból tér vissza, hogy egy démoni szellem sorozatgyilkossá váljon. A Rémálom az Elm utcában allegória így is szépen végigvezethető a két filmen, de jelen esetünkben nem ötlettelen lopásról van szó, hanem Derrickson ténylegesen inspirálódott ezen nagy múltú franchiseból, - emellett még a Péntek 13.-ból és a Ragyogásból is rendesen merítkezett - és ebből táplálkozva létre tudta hozni a saját vízióját. Érezzük a végeredményen az inspiráció forrását, de így is rendelkezik bőven elegendő egyéniséggel.

Ezt az egyénibb stílusjegy pedig erősen tetten érhető abban a sötét és nyomasztó atmoszférában, ami már a Sinister óta a rendező egyik saját eleme. A Fekete Telefon 2. egy nagyon sötét és nyugtalanító film, talán még jobban is, mint az első rész. Az előd esetében a borzalmak mellett valamennyivel több szerep jutott a derűnek és a reménynek, valamint a lezárás is viszonylag pozitív kicsengésű volt. Itt viszont már az első képkockáktól kezdve a sötétség vidékén kalandozunk. Finn, akit legutóbb úgy láttunk utoljára, hogy a Portyázó legyőzése után egy sokkal magabiztosabb srác lett, aki képes kiállni magáért, most egy agresszív és rideg tini lett, aki folyamatos füvezéssel próbálja elnyomni magában a szörnyű emlékeket. Ez részben lehet elszomorító visszaesés, de egyben teljesen reális is, hiszen egy ilyen traumát nem lehet olyan könnyedén feldolgozni. És ezáltal egy párhuzamot is sikerült állítani Finn és az apja közé, aki anno alkohollal próbálta elfojtani minden fájdalmát. És mivel főhőseink apja itt már egy pozitív karakterfejlődésen ment át, és a bántalmazóból egy ténylegesen szerető és gondoskodó apa lett, így az általa nyújtott korábbi hétköznapi szörnyűségek most egy sokkal személyesebb pokolnak adják át a helyüket Finn önmarcangolásában. A hangulatot viszont végig nem nagyon enyhíti semmi humorosabb pillanat, vagy könnyed mellékszál. A rendező végig érezteti velünk, hogy itt most valami borzalmas dologra kell készülni, és ez az érzés sokáig mint egy vészjósló hírnök kísér végig a cselekményen, felkészítve minket az elkerülhetetlenre. Ehhez igazodik még a gore is. A Fekete Telefon 2. ugyanis sokkal véresebb és kegyetlenebb, mint az elődje. És bár még így sem tolja el a brutalitást a végsőkig, azért így is meg mer mutatni olyan dolgokat, amit nem sok film vállal be. Különösen a kisgyermekes szülőknek lehet rossz nézni néhány jelenetet. A zene pedig kiváló aláfestést szolgáltat a látottakhoz. Viszonylag minimalista, de nagyon vészjósló és idegőrlő taktusokat kapunk, amik önmagukban is képesek nagyot dobni a pulzusszámon. Ezt egészíti még ki a kiváló és hangulatos operatőri munka és a látványvilág. A kietlen, havas tábor képe egy nagyon jó horror setting, és pláne a szinte folytonos éjszaka miatt végig áraszt magából egy sötét, túlvilági hangulatot. A fenyegetettség végig ott van, és minduntalan azt lessük, hogy honnan fog lecsapni. És ha már az operatőri munka szóba került, Derrickson egy nagyon ügyes húzást alkalmazott a valóság és az álmok ábrázolásánál. Ugyanis amikor Gwen álmait látjuk, a kép átvált egy szemcsés, Super 8-as felvételbe, és amikor visszatérünk a valóságba, akkor a kép ismét kiélesedik. Ez egy nagyon egyszerű húzás, amit már az első részben is alkalmazott, de itt már nagyon érzékletesen vegyíti a két világot, az álom és ébrenlét, az illúzió és a valóság birodalmait.

Az álmok és a természetfeletti előtérbe lépésének az is teret szolgáltat, hogy bár tovább viszik Finn sztoriját, itt a folytatásban sokkal inkább a húga, Gwen kerül a középpontba. Az őt kínzó rémálmok és látomások indítják be az új eseményeket, és itt jobban belelátunk az ő személyes poklába. Jobban megértjük a képességet, amivel rendelkezik, és ami az anyjának is megadatott, ezzel is vonva egy generációs párhuzamot a karakterek között. Ahogy Finnben megjelenik az apjuk mintája, hogy a függőségbe menekül a tragédiák elől, úgy Gwen esetében az anyjuk mintája rajzolódik ki, akinek meg kell birkóznia a saját képességével, az álmok által mutatott dolgokkal és azok veszélyeivel. Épp ezért kerül most Gwen is sokkal inkább a Portyázó célkeresztjébe, mint Finn, akin természetesen továbbra is bosszút akar állni, de ezúttal Gwen több szempontból is egy becsesebb préda a számára. A színészek ezekhez a komoly karakterutakhoz mérten remek alakítást nyújtanak, és az ő jelenlétük teszi csak igazán teljessé és élettelivé ezt a történetet. Mivel itt most sokkal inkább Gwen van a középpontban, így sokkal több feladat várt Madeleine McGraw-ra is. Ő már az első részben is nagyon szerethető volt, viszont itt már ő is kinőtt a kislány szerepkörből és már kamasz lányként kell helytállnia, sokkal több megpróbáltatással, de elmondhatjuk, hogy McGraw kisasszony ismét csak bizonyított. Nagyon jól játszik, és tényleg a szívünkbe tudjuk zárni az ő karakterét és szorítunk érte a végsőkig. Minden félelme, aggodalma, és öröme teljesen hitelesnek hat, és bár van néhol néhány esetlenebb megnyilvánulása, ezek nem árnyékolják be az összképet. A film zárójelenetében is hatalmas szerepe van az ő játékának és az általa megjelenített érzelmeknek. Mellette sajnos Mason Thames egy kicsit háttérbe szorul Finn szerepében, de ő is nagyon jól adja át a poszttraumatikus stressz és a túlélők bűntudatának velős érzését. Érezzük a haragját és a frusztráltságát, és akár csak Gwen esetében, nála is öröm látni, hogy nem egy tehetetlen főhősről van szó, hanem olyanról, akit a múlt tapasztalatai megedzettek, és vakmerően néz szembe az újabb fenyegetéssel. Nagy öröm volt, hogy az ő apjuk is kapott egy nagyon pozitív karakterívet, ezzel együtt egy megváltást is, és az őt játszó Jeremy Davies is jó volt a szerepben. Mellettük még az Ernesto-t játszó Miguel Mora-t (aki az első rész beli karakterének az öccsét játssza itt) és a táborvezetőt életre keltő Demián Bichir-t érdemes még kiemelni, akik nagyon szimpatikus és szerethető mellékszereplők voltak, és akiknek végig tudtunk izgulni a sorsáért. A többiek már inkább csak töltelékként vannak jelen. Viszont aki mellett természetesen itt sem lehet szó nélkül elmenni, az Ethan Hawke, aki most is egy fantasztikus és hátborzongató alakítást nyújt. Sajnos jóval kevesebb játékideje van, mint az első rész esetében, de ami van, az mind aranyat ér. Míg a Portyázó az első filmben sokkal inkább egy valós sorozatgyilkos volt, addig itt már egy valódi démoni entitásként jelenik meg. Nincs már benne semmi emberi, csak a harag, a gyűlölet, és a kegyetlen vérszomj. A karakter sokkal félelmetesebb és veszélyesebb, mint korábban, ezt a fenyegetettséget pedig Hawke, még minimális eszköztárral is remekül érzékelteti. Minden egyes rezdülése, minden egyes megszólalása félelmet kelt, és jól láthatóan Hawke most is nagyon élvezte ezt a szerepet. Ezzel a lépéssel pedig a Portyázó most már hivatalosan is egy modern horror ikonná vált, akit nyugodtan odaállíthatunk az inspirációként szolgáló Freddy Krueger mellé.

Persze a film azért nem tökéletes, és az erős pozitívumok mellett ezekről a kis negatívumokról is muszáj szót ejteni. Ha megengedőek is vagyunk, azt azért el lehet ismerni, hogy a korábbi nagy művekből való inspirálódás néha kicsit erőltetettnek érződik. Például egy ponton szinte egy az egyben megidézik nekünk az eredeti Rémálom az Elm utcából Tina ikonikus haláljelenetét. Derrickson visz bele elég variálást, hogy ne teljesen ugyan azt kapjuk, de még is teljesen egyértelmű és szinte már átlátszó, hogy honnan jött ennek az ötlete. És természetesen azért nem lehetett kikerülni, hogy egy ponton ne térjünk vissza az első rész pincéjébe, ami szinte csak egy kötelezően lefutott körnek érződik. És annak ellenére, hogy itt már nagyobb szerepet kaptak az álmok, azért egyáltalán nem találkozhatunk olyan fantáziadús és kreatív álomjelenetekkel, mint az említett Rémálom franchise esetében. Az is érthető, ha Derrickson ebben nem szerette volna másolni Cravent, de ha már belemegyünk az álmokba, akkor éljünk is ennek a közegnek a fantáziájával. Ami még egy említésre érdemes negatívum, az az enyhe zsúfoltsága. Az első résznek még egy nagyon egyszerű történetmenete volt, és pont csak annyi volt benne, amennyi kellett. Itt viszont egy idő után azt éreztem, hogy túl sok mindenről akar szólni a film, mintha minden áron el akarna itt varrni minden szálat. Több történet szálat is behoz a rendező, amik átívelnek a jelenen és a múlton, ám ezek rendes kibontással akár még két filmre is elegendőek lett volna, és így a végeredmény enyhén túlzsúfoltnak érződik. Bár még így is lehetne miről mesélni egy esetleges harmadik részben.

A Fekete Telefon 2. egy nagyon jó második rész lett, és egyben egy remek horrorfilm, ami kétségkívül az év egyik legjobbja. Mer bátor lenni és eltávolodni az első film világától és új terepekre tévedni. A végeredmény pedig egy igazán nyomasztó és hátborzongató horror élmény, egy méltán ikonikus főgonosszal, és esszenciális múltidézéssel. Akik nagyon szerették az első film stílusát, és kicsit abból szerettek volna többet kapni, azok lehet kicsit csalódni fognak, ám azok, akik fogékonyak az újításokra, és a klasszikusabb, főleg a nyolcvanas évek horrorjaira, azoknak egy fantasztikus élmény lesz ez a film.

IMDb