Manapság aranykorát éli a true crime zsáner. Rengeteg megtörtént esetet dolgoznak fel, hol dokuemntumfilmes, hol miniszériás, hol pedig játékfilmes formában. Kimeríthetetlen az eszköztár és nagyon sok nézőpontból képesek elmesélni ugyanazt a történetet, így pedig sokkal komplexebb képet kaphatunk. Teljes másképpen éljük meg, ha az áldozatra fókuszálnak, mint amikor a gyilkos gyerekkora kap nagyobb figyelmet. Más a gyilkos szemszöge is és más az is, amikor a nyomozók hajszáját teszik a középpontba. Én kifejezetten szeretem azokat a filmeket, melyek az oknyomozó újságírók munkáját mutatják be és ezt teszik meg a történet központi elemének. Éppen ezért egyből felkeltette az érdeklődésemet A bostoni fojtogatóról szóló legújabb alkotás. Lássuk, hogyan sikerült új nézőpontot beemelniük az alkotóinak.

Loretta McLaughlin (Keira Knightley) részmunkaidőben újságíróként dolgozik Bostonban, de nagyon unja a rovatát. Sokkal jobban érdeklik a bűntények, folyamatosan gyilkosságokról olvas. Ez a hobbi pedig kifizetődőnek bizonyul, amikor felfedezi, hogy kapcsolat lehet három környékbeli idős asszony meggyilkolása között. Cikket közöl a megállapításairól, majd pedig kap maga mellé egy tapasztalt oknyomozó riportert, Jean Cole (Carrie Coon) személyében. A filmben őket követjük nyomon és rajtuk keresztül bontakozik ki ez a kegyetlen és értelmezhetetlen gyilkosságsorozat.

Matt Ruskin írta és rendezte a filmet, azt pedig nem mondhatjuk, hogy rossz munkát végzett volna, bár nem is lett kiemelkedő a filmje, de erről majd később. A témaválasztás teljesen indokolt, hiszen a bostoni fojtogatóhoz kötött ügyek jócskán vetnek fel kérdéseket. 1962 júniusa és 1964 januárja között 13 egyedülálló nőt gyilkoltak meg a 19–85 éves korosztályból Bostonban és környékén, valamint további gyilkosságok is történtek más államokban hasonló módszerrel. Ha pedig valaki kicsit is jártas a profilozásban (ami bőven elképzelhető a CreepyShake olvasóiról) és látott már pár Gyilkos elmék részt, akkor bizony jól tudja, hogy nagyon valószínűtlen az, hogy egy bizonyos zsáner után a gyilkos hirtelen vált és teljesen más típusú nőket kezd el vegzálni. Éppen ezért sem túl kielégítő magyarázat az, hogy minden gyilkosságot Albert DeSalvo követte el. Természetesen a 60-as években nem volt szó profilozásról és bőven okozott gondot az államok közötti együttműködés (erről A zodiákusban is esett szó), így sokkal könnyebb volt a sorozatgyilkosoka dolga. Ennek bemutatására nagy hangsúlyt fektetnek a filmben, mint ahogyan a sajtó és a hivatalos szervek kapcsolatába is kapunk némi betekintést.

A történetet egyébként Loretta szemszögéből ismerhetjük meg és arra is kitérnek, hogy ebben az időszakban, mennyire nehéz volt nőként érvényesülni a háztartáson kívül. Tehát nem csak egy izgalmas thrillert és krimit kapunk, hanem erős társadalomkritikát is. Ez pedig kifejezetten jót tesz a filmnek. A társadalmi hatás, a sajtó működése és a rendőri munka bemutatása nagyon jól fonódik egybe és Loretta nézőpontja pedig kifejezetten jó gerincet ad a filmnek. Gyönyörű képeket kapunk, kiváló a zene, az operatőri munka nagyon erős és a színészi játék is hozza a kötelezőt (erre majd még kitérek). Külön tetszett, hogy beemelték a Tony Curtis főszereplésével készült 1968-as film forgatását is. Elmondhatjuk tehát, hogy kaptunk A zodiákushoz felérő alkotást? Na azt azért nem. Ugyanis valami hiányzik ahhoz, hogy ez a film zseni legyen.

A gyilkosságok ábrázolását egyébként nagyon jól megoldották. A rémületre mentek rá és nem pedig a kegyetlenségek bemutatására. Ez pedig nagyon bejött, szerintem ez az aspektus a film legerősebb pontja. Azonban két nagy gyengepontja is van a filmnek, ami nem engedi, hogy klasszikussá váljon. Az egyik a hangulat ingadozása. Nem sikerül fenntartani a feszültséget, nem tud zakatolni a cselekmény, sok az üresjárat is. Ennek pedig a másik nagy hiba, a főhősnő az oka. Valahogy nem sikerült Lorettát eléggé érdekessé és komplexé tenné. Sőt, néhol kifejezetten irritáló, nehéz vele azonosulni. Ugyan beemelik a magánéleti gondokat és értjük a motivációit, de valahogy nem sikerül olyan alakká tenni a főhősnőt, hogy képes legyen beszippantani minket. Lehet, hogy kétórás a játékidő és mint mondtam vannak benne üresjáratok, de mégsem megy bele eléggé az ügybe. Sokkal mélyebbre is mehettek volna, zakatolhatott volna ezerrel a nyomozós-üldözős vonat, drámából is elkélt volna még. Jean Cole pedig elvesztegetett karakter volt, pedig benne sokkal több potenciált láttam. Ő volt a kedvencem és sokkal szimpatikusabb volt, mint Loretta. Itt jön be a színészi játék. Carrie Coon sokkal jobb, mint Keira Knightley. Utóbbi sokszor csak feszegeti a csontos állát és idegesen csapkod, míg Coon nagyon finom nyúlt a karakteréhez és lehet, hogy kevesebbet szerepel és többet tudunk meg Loretta motivációjáról, hátteréről, mégis sokkal közelebb érezzük magunkhoz Cole-t, ez pedig egyértelműen Coon érdeme.

Összességében tehát elmondható, hogy A bostoni fojtogató tartogat feszültséget és bőven megérdemli a figyelmet, de valahogy mégsem sikerült megragadni a történetben rejlő lehetőségeket. Ezek csak fel-felcsillannak, melyek alapján felsejlik egy baromi jó, szövevényes, torkon ragadó true crime film lehetősége. Ám emellett az alkotók végül elsétáltak, így pedig egy egyszernézős alkotást hoztak csupán össze.

IMDb