Az ember élete során az érzelmek széles skáláját tapasztalja meg. A gyermeki öröm és boldogság elementáris érzése bevésődik személyiségünk alapköveinek szilárd anyagába, éppúgy, mint az iskolában tapasztalt felelés előtti izgalom vagy a varázslatként megélt első diákszerelem. Ezen érzések segítenek minket, felkészítenek az élet labirintusának olykor meglepően sötét járatiban történő navigálásra is. Az öröm vagy a szerelem megújuló érzések, amik újra és újra képesek lángra lobbantani bennünket, forró, mégis kellemes tüzük lelkünk legmélyéig hatol és ez szinte új emberré képes formálni minket. Az ismételten megélt pozitív tapasztalások megerősítenek és elhitetik velünk azt, hogy a mindennapok küzdelmének célja és érelme van. Hogy létezésünk több az öngerjesztő – és néha egyre elkeseredettebb – harcnál. Ennek így is kell lennie, hiszen ezek nélkül a pozitív érzések nélkül mi sem lennénk többek vérrel megolajozott, szívvel hajtott és romlandó húsból formált biomechanikus entitásoknál. Azonban érzelmeink tengelyének negatív oldala is szükséges ahhoz, hogy teljes értékű individuummá váljunk. A harag, a félelem és a bánat, bár nem kellemes tapasztalások, mégis világítótornyokként navigálnak minket életünk viharjának háborgó tengerén. Ilyen – bár sokkal komorabb – torony a gyász érzése is. Az érzés, amit életünk bizonyos szakaszaiban meg kell tapasztalnunk. Ez az érzés, az, ami hetekre, hónapokra, akár évekre képes megtörni minket, azonban mégis egy nagyon fontos igazságra világít rá. Minden mulandó. A szeretteinkkel töltött idő pedig mindennél értékesebb. Általában gyerekként szembesülünk először a gyász fájdalmas folyamatával. Először a dédszüleink távoznak el, majd a nagyszüleink válnak emlékké végül pedig a szüleink kelnek útra, remélve, hogy életük évtizedei alatt sikeresen felkészítettek minket arra az életszakaszra, amikor már nélkülözni kényszerülünk szeretetüket és támogatásukat. Azonban van a gyásznak egy, a fentieknél is fájdalmasabb, szinte felfoghatatlan és – sokak szerint – feldolgozhatatlan formája. Ez pedig nem más, mint egy gyermek elvesztésének elviselhetetlen traumája. Ez az érzés a tavalyi év egyik – szerkesztőségünk egybehangzó véleménye szerint a – legjobb alkotásának katalizátora is, ami olyan zsigeri prezentációval párosul, amit csak nagyon kevés filmes képes megalkotni. Az ausztrál rendezőpáros, Danny és Michael Philippou, pedig pontosan ilyen alkotó.

Andy (Billy Baratt) – a 17 éves problémás tinédzser – és mostohatestvére, a látássérült, Piper (Sora Wong), apjuk halála után nevelőszülőhöz, Laura-hoz (Sally Hawkins) kerülnek, addig amíg a fiú be nem tölti a 18-dik életévét, hogy ezáltal jogilag is húga gyámja lehessen. A nő bár furcsának tűnik, mégis közvetlen a testvérekkel, valamint egykori tanácsadóként a gyermekvédelmi rendszert és a nevelési technikákat is jól ismeri. Ezt az is bizonyítja, hogy egy Oliver (Jonah Wren Phillips) nevű, mélyen traumatizált fiút is befogadott már. A testvérek azonban nem tudják, hogy érkezésüknek egyetlen célja van, ahogy azt sem, hogy mindannyian csupán eszközök ahhoz, hogy Laura elérje célját és visszakapja halott gyermekét…

A Philippou ikrek rendezése elementáris erejű alkotás. A történet apró részletei darabról darabra tárulnak a nézők elé, nem sietnek, nem magyaráznak. A képek nyelvén mesélik el a történetet és olyan feszültséget és olyan fojtogató atmoszférát teremtenek, ami példaértékű. A kamaradarabként funkcionáló mű képes egyre csak fokozni a feszült pillanatokat, olyannyira, hogy amikor elérünk a naturálisan ábrázolt újabb és újabb csúcspontokig szinte meg is könnyebbülünk, érezzük, hogy az alkotás szorítása enyhül, hogy aztán pillanatok múlva ismét erőteljesen kulcsolódjanak ujjai a nyakunk köré. A film a karakterépítésben is remekül vizsgázik, a testvérpár kálváriája, a köztök lévő szoros kötelék és a régmúlt bűneinek sejtetése mind-mind kedvelhetővé, mélységesen emberivé és ezáltal azonosulhatóvá teszi a gyerekeket. A legnagyobb bravúr ezen a téren azonban minden kétséget kizáróan Laura karaktere. A mindenre elszánt, a fájdalomba gyakorlatilag beleőrült nő célja átélhető és megérthető, még úgy is, hogy eszközei olykor túlmutatnak ismert világunk határain.

A film sziklaszilárdságú talapzatát egyértelműen a remek rendezés, a páratlan írói munka és a zavarba ejtően hatásos színészi játék biztosítja, hiszen még a kisebb szerepekben is rendkívül hiteles művészeket láthatunk. Az alkotás azonban nem lehetne annyira zsigeri két tehetséges fiatal, Sora Wong és Jonah Wren Phillips nélkül. Wong, aki születése óta látássérült – a bal szemére teljesen vak, jobb szemével nagyon gyengén lát –, tökéletesen azonosul a sebezhető és törékeny, ugyanakkor küzdeni tudó és akaró Piper karakterével. Elképzelhetetlen számomra, hogy mennyi munkát fektetett a forgatásba és milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a film elkészítésnek ideje alatt, mivel annyira természetes a kamerák előtt. Phillips Oliver-jéről is csak elismeréssel tudok nyilatkozni. A csupán tizenkét éves fiú úgy játssza el a gyermektestbe zárt túlvilági entitást, hogy arra néha nehéz szavakat találni. Jelenlétének minden pillanatában uralja a vásznat, a környezetében szinte megfagy a levegő, a mérsékelt metamorfózisának állomásait is zsigeri szinten képes megjeleníteni – gyakran szó szerint húsba vágóan…

Ki szeretném még emelni az operatőri munkát és a fényképezést is. Az elszigetelt modernnek tűnő, ugyanakkor mégis végtelenül baljós ház, a medencés udvar vagy annak a bizonyos tárolónak a képei minden bizonnyal a nézőkkel maradnak majd a film megtekintése után is, csakúgy, mint Oliver csendes, végtelenül nyomasztó, házon kívüli sétái is. A kamera – és ennek köszönhetően a néző – nem fordul el, csendben megfigyel, követ és mindent megmutat, olykor azt is, amit nagyon nem szeretnénk látni. Pontosan úgy, ahogy az egy műfaji filmtől elvárható. És akkor még nem is beszéltem a hangmérnöki munkáról. Minden reccsenés, minden apró nesz, minden koppanó esőcsepp külön életet él. Mégis, ami a leginkább sokkoló, az az a bizonyos, Laura által többször is lejátszott VHS felvétel. A film okkult szálának alapjait biztosító szekta – feltehetően orosz nyelvű – kántálásai, parancsszavai, a testek nem evilági hangjai, a táplálkozás zajai mind-mind igazán hidegrázós élményt tudnak nyújtani.

A Bring Her Back pontosan az a film, amihez hasonlókra a műfajnak újra és újra szüksége lenne. Bátor, sőt gyakran vakmerő alkotás, ami bebizonyítja nekünk azt, amitől megpróbálunk elfordulni. Az élet küzdelmeiben bár vannak ellenséges felek, a harcból senki sem kerülhet ki győztesként. A különbség csupán annyi, hogy ki veszít kevesebbet. Itt – bár a záró képsorok reménykeltőek – a happy end mégis elmarad. A gyász által hajtott őrület és borzalom mindenkiből kiszakított valamit, aminek helyén jéghideg, sajgó, sötét űr marad. Ha esetleg nem így éreznénk, tegyünk fel pár kérdést magunknak. Mi mit tennénk, ha életünk egyik kulcsfiguráját ragadná el a Halál? Mire lennénk képesek csak azért, hogy – akár rövid időre is – visszahozhassuk őt a síron túlról? Mi lenne a legmagasabb ár, amit megfizetnénk ezért? A gyász végtelennek tűnő, fekete fátylakkal borított folyósóin bolyongva segítségért fohászkodunk. Istenhez, Jahve-hoz, Allah-hoz vagy éppen Brahman-hoz, vagy bárkihez és bármihez, ami válaszol. És abban a pillanatban mikor kezdeti suttogásunkat üvöltés váltja fel talán nem várt helyről kapunk majd reményt és vigasztalást. A mindent elöntő fájdalom idején vajon képesek lennénk-e tiszta szívvel ezeket visszautasítani…?

IMDb