Az olasz horror nem alaptalanul szerzett magának hatalmas hírnevet. Ezt támasztja alá a mára már számtalan klasszikussá vált film és nagy hírnévre szert tett rendező. Közéjük tartozik Joe D’Amato, akire főképp olyan munkái miatt emlékeznek, mint az Antropophagus, vagy a Rosso Sangue. Ám ezek mellett elkészített egy olyan filmet is, ami több szempontból is felülemelkedik előbbi művein, és jogosan emlegethetik egy lapon az olasz horror klasszikusaival is.

A fiatal Frank (Kieran Canter) élete végérvényesen megváltozik, amikor barátnője meghal a kórházban, amihez közvetve a fiú házvezetőnőjének, Irisnek (Franca Stoppi) is lehet köze, némi woodoo mágia segítségével. A tragédia után Iris reméli, hogy a fiú most már csak az övé lesz, de nem számol azzal, hogy a gyász és a megszállottság őrült tettekre sarkallja Franket. Előbb kiássa szerelme holttestét, majd preparálja a legjobb tudása szerint, hogy örökké vele lehessen. Ezt követő cselekedeteinek mások is áldozatul esnek, amiknek elsimítását Iris intézi el, de közben saját érdekeit is igyekszik előbbre mozdítani.

Joe D’Amato horrorjaira általánosságban jellemző a vérbő, túlzó erőszak ábrázolás, és ehhez mérten a papírvékony cselekmény, megkérdőjelezhető színészi alakításokkal. Ezért is voltam részben annyira meglepve, hogy ezen filmje milyen történettel és azon belül milyen karakterekkel rendelkezik. Persze ez sem egy hibátlan alkotás, de haladjunk csak szép sorjában. D’Amato művének alapját az 1966-os Il terzo occhio című film képezi, Franco Nero főszereplésével, így szigorúan véve remake-nek is tekinthetjük részben a Buio Omega-t. Ennek nyomán a film inkább a klasszikusabb olasz filmgyártás sémáit és trükkjeit használja, mintsem az akkoriban futótűzként terjedő amerikai slasherek mintájára készülő darabolós előadásokat. A történetnek van egy szabályos íve, ami főleg a főszereplők karakterfejlődése (vagy karaktermegbomlása) és azok személyes drámája köré épül. Az emberi kapcsolatok sötét, beteges leképezése, az elme és a lélek sötét oldala kapja itt a legjelentősebb szerepet. Lényegében egy kamaradráma díszletei közé csöppenünk, amit erősen vegyítenek pszicho-thrilleres elemekkel. Kicsit a klasszikus orosz drámákat is eszembe tudta juttatni, de ez csak az én személyes érzékelésem; másnak valószínűleg eszébe sem jutna ez a hasonlat.

És bár a történet normálisan és jobbára következetesen meg van írva, lényegében így is alá van rendelve a szereplők közti interakcióknak és lelki folyamatoknak. És ugye az olasz horrorok általában nem jeleskednek a kiváló színészi teljesítményekben, itt szerencsére korrekt alakításokat kapunk. Nem kimagaslóak, de a filmhez mérten teljesen rendben vannak. Franca Stoppi remekül hozza a visszataszító és aljas házvezetőnőt, akinek arcjátékát és alattomos húzásait öröm nézni. Mellette Kieran Canter érdekes és szerencsére teljesen tűrhető őrültet hoz, egy pillanatra sem viszi túlzásba. A többiek inkább csak asszisztálnak a köztük folyó csatározáshoz, illetve annak áldozataivá válnak. És a köztük lévő feszültségek meg is teremtik a film alaphangulatát, ami egy eléggé komor, melankolikus képet fest le nekünk. A film elejét teljesen belengi a gyász, amit a főszereplő érez szerelme elvesztése miatt, majd ez szép lassan teljes őrületbe fordul át, végül a következmények okozta helyzetből fakadó keserűség dominál. És ennek tökéletesen megágyaz a Goblin eredeti és hangulatos zenéje, ami mindig passzol az adott jelenethez. Nem hiába dolgozott velük annyiszor Argento is. Emellett maga a helyszín, a festőien gyönyörű hegyek és völgyek ölelésében elhelyezkedő kisváros erős kontrasztként szolgál az erőszakos és beteges eseményekhez.

Mivel olasz horrorról és egyben Joe D’Amato filmről beszélünk, így a gore elég jelentős szerepet kap. És ilyen téren az ínyencek minden kívánságát kielégíti, mert az itt látott gyilkosságok és véres jelenetek kellően gusztustalanok és esetenként erősen naturalisták is. Ennek legjobb példája, amikor főszereplőnk úgymond „kipucolja” barátnője földi maradványait, majd elkezdi kitömni. Tudomásom szerint ezeknél a jeleneteknél valódi, de állati belsőségeket használtak, amiket még a hentestől szerezhettek be. De ezen állításomat nem tudom most teljes mértékben igazolni, ezért kezeljétek fenntartásokkal. Minden esetre a sminkesek és a trükk mesterek itt is kitettek magukért, a kor színvonalához mérten, és tényleg azt tudom mondani, hogy a gyengébb idegzetűek ne egyenek a film közben. Viszont van így is egy pár erőszakos jelenet, ami kicsit feleslegesnek és erőltetettnek tűnik. Egy részüket teljesen helyénvalóan és a jelenetbe illően kezelik, viszont néhány totálisan indokolatlanul van jelen az eseményekben. Én elhiszem, hogy eléggé látványos és felkavaró egy sorozatos körömkitépés, vagy egy torokkiharapás, de az adott jelenetben igazából teljesen feleslegesen, és öncélúan van jelen. Bár ennyit még meg lehet bocsátani D’Amatonak.

Viszont a film így sem hibátlan, amik miatt a kultstátusz ellenére, nem is tudott igazi klasszikussá nemesedni. Ennek egyik fő oka maga a rendezés. D’Amatot lehet kedvelni, de érződik, hogy nem akkora acélos tehetség, mint más honfitársai, és ennél a filmjénél ütközik ki talán a leginkább. Az alapot persze képes teljesíteni, de pont ez volt az a történet, ami egy jobb rendezést érdemelt volna. A cselekmény is majdhogynem tökéletesen indul, kezdetben még igazán feszült jeleneteket is kapunk. A film közepétől azonban veszítünk a lendületből és félig-meddig kiszámíthatóvá is válik a történet. A szereplők végig hozzák az elvárható szintet, de a cselekmény valahogy fokozatosan veszít az erejéből. Leszögezném, hogy így sem lesz rossz szájízünk a végére, de a különbség azért érződik a film első és második fele között. Főleg, hogy utóbbit jobban kezdik eluralni a kegyetlen jelenetek, és az egymást gyorsan követő események. Véleményem szerint ez a film akár még az olasz Psycho is lehetett volna egy tehetségesebb rendező kezei alatt, de így maradt nekünk egy emlékezetes és érdekes kult klasszikus.

A Buio Omega kötelező darab a horror, de főleg az olasz horror rajongóinak. Érdekes története egy acélosabb megvalósítást is megért volna, de így sincs okunk panaszra, hiszen nem véletlenül emlegetik sokan a mai napig is a legjobb olasz horrorfilmek között.

Pontszám: 7/10.

IMDb | mafab