– Csendet gyerekek! Kérem, üljenek le és fogják be a lepénylesőjüket! – Mrs. Cannigham tanárnő közel járt a nyugdíjkorhatárhoz, de még azon szerencsés diák egyike lehettem, ki élvezhette a történelem óráinak kínszenvedéssel teli negyvenöt percét. Sőt, a jelenlegi hírek szerint, amit reggel az osztályfőnökünk Arthur McGregor vagyis Gregor tanár úr közölt aszerint Mrs. Cannigham az érettségiig elkísér minket. Harmadikos középiskolásként jobb dolgom is akadt, sem mint az ostoba történelemmel foglalkozni, ráadásul bőven örültem a szerény hármasomnak, amit stabilan tartottam első osztály első történelmi órája óta. Az osztályom alapvetően rajz, fotózás és ének szakos, ezekből mindegyikünknek jut legalább heti három különórája az alap óraszámok mellett. Tudtommal egyikünk sem szeretne történész vagy történelem tanár lenni Mrs. Cannigham mégis úgy viselkedik, mintha ettől múlna az életünk. Elég elírni egy nevet, egy dátumot vagy egy helyszínt és máris mínusz pontot jelent a dolgozatban. Így tekintve simán lehetek egy kitűnő tanuló is, bár el kell ismernem: nem érdekel. Unottan tekintettem ki balra az ablakokon át és figyeltem az első emeletről, ahogy az iskola udvarán túl nyüzsög az élet. Járdákon emberek jöttek és mentek, egy busz épp megállt és sok diák leszállt majd felszállt rá. Na, igen, a mázlisták már délután egykor elhagyhatták ezt a porfészket. Az aulában kitett mini makett és tömör történelmi ismertetések alapján, az intézmény túlélte mind a két világháborút és sok sok felújítás, kórház majd klinika után iskolának ad otthont lassan ötven éve. Ezen év februárjában lesz a kerek ötvenedik, melynek az igazgató hatalmas bulit szeretne rendezni. Természetesen én diáktársaimmal értek egyet, miszerint halál unalmas lesz és egyikünk se akar elmenni. Bár, már hallottam pár merészebb lelkű fiú diáktársamtól, hogy hajlandóak lennének becsempészni kevéske piát feltéve, ha nagyon szépen kérjük őket.

– Tessék elővenni az üres lapot, dolgozatot írunk! – Mrs. Cannigham érdes, fülsértően karcos hangja zökkentett ki a közelgő ciki suli buli ábrándozásomból. Az utolsó pad egyikében ültem épp középen. Padtársam szorgalmasan írt valamit a telefonján és észre se vette, hogy a tanárnő szólt. Szigorú varjú szemekkel kémlelte végig diáktársaimat s úgy éreztem röntgen szemei vannak, amikkel kiszúrja a mobilokat. Ha így tesz, elveszi a készülékeket és az igazgatótól kell visszakérni mindnyájunknak. Ami nem érdekelne senkit se, ha a készülék átvételéhez nem köteleznék a szülők jelenlétét. S ügyebár, ha a szülő benn tartózkodik, az iskola területén pontosabban az igazgató szobájában miért ne értesülne a gyermek ügyes bajod dolgairól? Mint például a múlt hétről eltitkolt matek egyesem egy röpdolgozat alkalmával, vagy a mai kémia kettesem. Egyik sem szép, de mikor kiderül, addigra már úgyis leülepszik a dolog. De most? Most még friss. Megböktem a padtársamat, hogy tegye el a készülékét, mert nem akarok miatta bajba kerülni. Morcosan felnézett rám pattanásos arcával majd feltekintett a tanárnőre és ekkor megértette, mit akarok. Gyorsan lekapcsolta a készülék kijelzőjét és becsúsztatta a táskájába. Abban a szent pillanatban Mrs. Cannigham vékony és eres, harisnyás lábakkal az első jobb oldali padhoz lépett és kezét nyújtva, szigorúan nézett le két fiúra. – Kérem a kütyüket. – Régies beszédstílusa miatt állandóan a vicc tárgya volt s mintha az egyik fiúnak eszébe jutott volna a tanárnővel kapcsolatos tréfa egyike váratlanul felnevetett. – Komolyan beszélek, úrfi. Adja ide tüstént, vagy két szép karóval egészítem ki a naplóját s akkor mindegy is, hogy dolgozatot ír e vagy sem. De tudja mit? Ennél sokkal rosszabban tudok, s nehogy azt higgye, hogy nem tudom kezelni az internetet. – Úgy köpte ki az utolsó szavakat, mintha épp istenkáromlást követne el. Közben göcsörtös ujjait felfelé tartva várta, míg a fiúk oda nem adják készülékeiket. Végül engedelmeskedtek és átadták. Mrs. Cannigham visszament az asztalához és nyikorgó hang kíséretével kinyitotta a felső fiókját majd eltette a készülékeket. Mögötte hatalmas fehér tábla világított, ahogy visszaverte a beszűrődő fényt. Kissé bántotta a szememet. – Most pedig kérem, vegyék elő az üres lapot, írják rá neveiket és felteszek öt kérdést. Gyors válaszokat várok, egy két szavas feleletekre lesz szükség. Nem kell a sallang és a duma! – Tudtam, ahogy a diáktársaim többsége is, hogy aki nem tartja ehhez magát, az mínusz pontokkal tarkítja a dolgozatát. Tehát ha tudod, leírod, ha nem akkor üresen hagyod. Velem szinte párhuzamosan mindenki elővett egy papírt vagy kitépett egyet a füzetéből, szinte egyszerre tollat vettünk elő (előttem Naomi épp csórt egy tollat a padtársától Marcus-tól, aki láthatóan fülig szerelmes a lányba, de ő észre se veszi. Tipikus). Majd mindenki felkaparta a nevét. Én még a dátumot is felírtam. Mrs. Cannigham fél lábbal felült az asztala szélére és élére vasalt nadrágja meggyűrt a póztól. Megigazította az amúgy is tökéletesen felkontyolt festett haját, helyére tolta a szemüvegét majd alig észrevehető gonosz vigyorral nézett szét rajtunk.

– Tanárnő, mosdóba kell mennem! – John törte meg a csendet, aki az ablak mellett húzódó padok egyikében ült, pontosabban elölről a harmadikban. Majd huszonkét diák ült még rajta kívül a teremben és egyszerre kezdtek halk zajongásba. Mintha a fiú csendháborítása feljogosította volna a többieket arra, hogy beszéljenek, zörögjenek, orrot fújjanak, a másikkal trécseljenek, rajzolgassanak. Mrs. Cannigham elmondhatatlanul szigorú szemekkel nézett a fiúra.

– Nem mehet.

– De tanárnő, nagyon kell!

– Kibírja, ha én azt mondom. Most pedig, az első kérdés….

– Nem fog menni, tanárnő. – Mrs. Cannigham lehunyta szemeit majd kinyitotta és közben hatalmasat sóhajtott. Felkelt helyéről, elsétált az asztalához ahol kotorászott egy kicsit, majd amikor elindult John felé egyik kezében egy fém körző csillant meg. A fiú értetlenül elvigyorodott és közben izgett-mozgott, hogy a tanárnő lássa: mennyire nagyon kell pisilnie.

– Márpedig azt mondtam, hogy itt marad! – Nyugodt, mégis félelmetes hangon szólt a fiúhoz, aki épp ellenválaszra nyitotta volna a száját (John mindig is a legmakacsabb és legszemtelenebb osztálytársam volt, akit valaha ismertem), amikor a tanárnő váratlanul és egyetlen egy pillanat alatt a körző hegyes végével átszúrta a fiú legközelebb eső készfejét. Padtársa, az iskola kimagasló rajztehetségével rendelkező Mandy Willis és az osztály legszebb szőke hajú, mindig divatos lánya döbbenten hökkent hátra és mire felfogta mi történt, avagy sikított, addigra John is felfogta, hogy kezéből ép egy körző áll ki. Tenyere alatt lassan vér kezdett el kifolydogálni, ahogy felül is vérerek indultak a szélrózsa ezer irányába. John zselézett, divatosan oldalról levágott haja percek alatt izzadság cseppek áztatták át és arcára kiült a rettegés. Én sóbálvánnyá váltam és néztem, ahogy a legtöbben. – Ugyan már fiam, ne ordítson már, egyáltalán nem fájhat. – De John nem hallgatott el és ekkor a tanárnő akkora pofont adott a fiúnak, hogy a szája tartalma – már ha az összegyűlt nyálát lehet annak nevezni – egy része rázúdult Mandy arcára és mellkasára. A lány ettől még jobban sikított és ekkor Mrs. Cannigham neki is lekevert egyet. Ebben a percben olyat láttam a tanárnő tekintetében, amit eddig még soha. A gonosz igazi arcát és az őszinte boldogságot. Élvezte és örült a két diákja szenvedésének. Felnézett ránk, végig mérte a társaságot és mintha a leggyengébb láncot keresné elég volt tartósabban a másik John vagyis Johnny Newland diáktársamra tekintenie és a vékonyka kocka fiú felpattanva helyéről az ajtóhoz rohant. Többen is követték őt, én… valamiért nem tettem így, de kiderült felesleges lett volna. Az ajtó zárva és Johnny akárhogy rázta, húzogatta, nekiment és rúgta, nem akart kinyílni. Mrs. Cannigham felmutatta a kulcsot, ami a nadrágja zsebében tartott ez idáig.

– Segítség! Valaki segítsen!

– Segítség!

– Segítség! – Az osztály több, mint a fele az ajtóban állva igyekezett kiabálni, de Mrs. Cannigham szemei meg se rezzentek. Mint aki számított arra, hogy ez lesz. Megvárta a diákok hangjának lecsengését és akkor szólt ismét, mikor már kivehető volt a reményvesztettség szavaikból.

– Hiába kiáltoztok, kölykök. Senki sincs ezen az emeleten és tudtommal a legközelebbi tanári terem is olyan messze van, hogy ha hallanak is valamit, azt az utca zajának tudják be. Sőt, fogadni mernék, hogy aki nem épp órát tart vagy órán van, zenét hallgat, és közben belemerülve használja azt az istenverte készüléket. Akár az ostoba zombik. Most pedig, tessék visszaülni. – Alig fejezte be a mondatot fejével gyorsan a padtársam felé nézett, akire én is ekkor figyeltem fel és a mobil kamerájának üvege csillant meg a sárga napfényben. – Mit csinálsz, te kölyök? Mi az ördögöt művelsz? – Padtársam remegő kezekkel tartotta a készülékét és épp videózott. Felvett mindet. Ekkor egy másik diáktársam elővette az övét és fotózni kezdett, egy harmadik telefonálni próbált. Az ajtóban állok közül is többen előrántották készülékeiket és bár nem kellett volna, mégis jobban meglepet a tudat, miszerint nincs olyan diáktársam, akinek ne lenne okos telefonja, sem mint a tanárnő viselkedése. De eme filozofikus eszme szikrám rögvest kialudt amint fülemet lövés hangja rázta meg. Szobor testemmel egy dolgot tudtam csinálni. Fejemet abba az irányba fordítottam, ahol a lövés indult majd onnan oda, ahova a pisztoly vége nézett. Nem tudom Mrs. Cannigham mikor vette elő a maroklőfegyverét. Nem tudom, milyen típus vagy hogyan nevezik, csak azt tudom, hogy kicsi és olyan határozottan tartja kezei között, mintha mindig is erre született volna. A cső vége pontosan padtársam felé nézett, akire ránéztem és majdnem elhánytam magam. Homlokán egy lyuk tátongott vér csörgedezett belőle, tekintete valahova a távolba meredt és szája enyhén kinyílt majd percekig tartó imbolygás után feje előre esett a padra. Hatalmas csattanással megrázta a padot és ettől felugrottam majd visszaültem. Az ajtóban álló diákokon eluralkodott a pánik és ez átragadva a többiekre végül mindenkit hatalmába kerített. A káosz elindult és Mrs. Cannigham élvezettel teli vigyorral emelte fel pisztolyát és lőtt ismét, ismét majd ismét. Szemem minden dörrenésnél becsukódott és hatalmas meglepődéssel nyitottam ki, hogy ismét élek. Nem tudom cserélt e tárat vagy akadt egy akár egyetlen lélegzetvételnyi szünet, ugyanis az agyam nem követte részletesen nyomon a történteket. Legalábbis mikor ismét kinyitottam a szemem és nem láttam mást, csupán két másik diáktársam, akik a székükön szoborrá válva ültek és a földön vagy padra feküdt halott gyerekeket, ekkor tudatosult bennem a mészárlás fogalma. A nap épp elindult lefelé, bár még sokára volt az éjszaka. Mégis úgy éreztem, hogy valami őrjítően sötét és elvont, valami velejéig gonosz dolog uralkodik eme falak között. Nagyot nyeltem és testem továbbra se volt többre képes, sem mint benn tartani, amit benn kellett és feszülten várni. Érdekes ez az ősi ösztön nemde? Fuss, vagy harcolj! Valamelyiknek dominálnia kéne a jelenlegi helyzetben mégis, egyik se kapcsolt be. Miért? Nem tudtam. Ahogy azt se, hogy a másik két még élő társam divatos Mandy és a mindig zárkózott anime és japán rajongó Chloe miért nem akartak elmenekülni. Mi hárman lányok maradtunk életben és némán vártuk Mrs. Cannigham következő lépését. A nő megfújta a füstölgő pisztolyvéget (bár lehet nem is füstölt, csak én képzeltem oda) majd a szokásos pozícióját vette fel az asztal szélére ülve.

– Akkor, most jöjjenek a kérdések. – Mondta és úgy írtunk akár a kisangyalok.