Szeretem a slasher filmeket. Az ikonikus gyilkosokat és sajátos fegyvereiket, az egyre fogyatkozó számú szereplők nyilvánvalóan esélytelen menekülési kísérleteit és azt a hangulatot, ami ezeket a filmeket jellemzi. Az igazán klasszikus műfaji filmek a ’70-es ’80-as években születtek és olyan alakokat adtak a világnak, mint Michael Myers, Freddy Krueger vagy éppen Jason Voorhees. A horror hatalmas katedrálisában sétálva láthatjuk a vöröslő falakat díszítő képeiket, ikonok ők, akiket szinte mindenki ismer. Alakjuk ismerős, módszereik pedig gyakran kísértették gyermekkori (rém)álmainkat. Utódaik pedig még most is folytatják az általuk megkezdett vadászatot a mozitermek hűvös sötétjében.

Közéjük tartozik egy furcsa alak is, ám az ő képe aprónak tűnhet társai óriási freskói mellett, pedig közel sem jelentéktelenebb, mint a fent említett hatalmasságok. Ez az alak Charles Lee Ray és a teste, ami egy különös rítus során lelke hordozójává vált 1988. november 9-ének éjjelén, az, akit a horror szerelmesei azóta Chucky néven ismernek…

Egy kultikus film újraforgatása mindig hatalmas feladat. Meg kell felelnie az egykori rajongóknak és meg kell szólítania az aktuális célközönséget is. Ezt sajnos a készítők általában nem tudják maradéktalanul kivitelezni. Amennyiben a régi rajongóknak kedveznek jelentős kockázatot vállalnak, hiszen semmi sem garantálja, hogy nagyobb tömegeket lesz majd képes a mozikba csábítani az alkotás, ha a fiatalabb generációt szólítják meg, kivívhatják az idősebb generáció ellenszenvét és haragját. Ez azonban sajnos nem jelent annyit, mint a fiataloktól származó bevétel. A mérleg nyelve elmozdul, az egyensúly felborul, és a profit válik fontossá. Ez lesz a prioritás, minden más a háttérbe szorul. Szerencsére vannak pozitív példák, amik bebizonyították, hogy a régi horror ikonokat is át lehet emelni modern világunkba, ahogy tette ezt a Halloween is 2018-ban, anélkül, hogy súlyos sebeket ejtett volna a rajongók lelkén. Ez a bravúr azonban sajnos ritkán sikerül a filmeseknek és így születnek meg olyan alkotások, mint a Rémálom az Elm utcában 2010-es, abszolút középszerű remakeje. A Gyerekjáték alkotói sem hoztak mindenki számára kielégítő döntéseket és sajnos sebeket ejtettek a sorozat rajongóin éppúgy, mint Chucky karakterén is, ami nekem sokkal jobban fájt, mint amire valaha is gondoltam volna…

Karen Barclay (Aubrey Plaza – Barátok gyűrűjében /2014/) egy játékokat árusító üzletlánc chicago-i áruházában dolgozik. Az üzletben forgalmazzák a Kaslan vállalat egyik népszerű termékét, a mesterséges intelligenciával ellátott „Pajti” babákat is, amik hatalmas népszerűségnek örvendenek a vásárlók körében. A babák segítenek a gyerekeknek, játszanak velük és még az okosotthonok vezérlésében is hasznosnak bizonyulhatnak. Karen-nek is sikerül hozzájutnia egy ilyen babához, amit át is ad 13 éves, hallássérült fiának, Andy-nek (Gabriel Bateman - Amikor kialszik a fény /2016/). A baba – bár inkább a fiatalabb generáció tagjainak készült – jól jön a költözés után még helyét kereső fiúnak és segítségével új barátokra is sikerül szert tennie. Valami azonban nincs rendben Chucky-val, a holttestek is egyre szaporodnak a család körül és Andy-nek fel kell vennie a harcot egykori legjobb barátjával…

Lars Klevberg, norvég rendező igazi slasher-t alkotott, egy modern problémákat feszegető, jelenkori alkotást, olyat, ami sokkal inkább mozog a Black Mirror és a Terminátor-filmek vonalán, mintsem, hogy a klasszikus eredeti nyomában próbálna járni. A színészi alakítások átlagosak, nem mozdulnak el se pozitív se negatív irányba, főleg akkor nem, ha a műfaji filmekkel hasonlítjuk össze azokat. A film valódi és egyetlen főszereplője azonban nem más, mint Chucky, a baba, ami sajnos a mozi legfájóbb pontja is egyben. A ’88-as eredetiben praktikus effekteket használtak a Gyerekjáték készítői, így a baba nagyon hatásos tudott lenni azokon a képkockákon, amikor megjelent, jelenléte érezhető volt, baljós, uralta a vásznat. Ebben a feldolgozásban is igyekeztek hasonló effektekkel dolgozni, amik mellett CGI-t is használtak, ami nekem egyáltalán nem tetszett és nagyon tolakodónak és idegennek éreztem azt a vásznon. Valószínűleg emiatt lett az a végeredmény, ami. Chucky – bár vannak jó pillanatai – csupán groteszk karikatúrája lett egykori önmagának, ez pedig megbocsáthatatlan. A film számomra egyik legnagyobb vonzereje – miszerint Mark Hamill kölcsönözte a baba hangját – sem bizonyult igazi pozitívumnak, mivel a művész zsenialitását a szinkron nem volt – és nem is lehetett – képes visszaadni, szerencsére a vége főcím alatt kaphatunk kis ízelítőt Hamill hangjából, mindenképp eredeti hanggal javaslom a film megtekintését.

A moziteremben, ahol megnéztem a filmet, több tinédzser is volt a közönség tagjai között és a mellettem ülő két lány reakcióiból azt szűrtem le, hogy számukra hatásos alkotás lett az új Gyerekjáték, igazi borzongató mozi. A film alkotói tehát valószínűleg sikerrel fognak járni és az utolsó képsorok alapján létre tudják hozni napjaink Chucky sorozatát. Ez volt a cél és ezt maradéktalanul teljesíteni is tudták. Közelebb hozták a fiatalokhoz a baba által jelentett fenyegetést, azzal, hogy modernizálták annak eredetét. Az okkultizmust felváltotta a technika, a lelket a mesterséges intelligencia, a vudu szent emberét – bokor – pedig egy megalázott, vietnámi munkás… Ez volt a siker ár. Kár, hogy meg kellett fizetniük. A legnagyobb probléma az, hogy a régi rajongóknak is meg kellett…

Nekik/nekünk Chucky mindig is a Lakeshore-i Fojtogató marad, a sorozatgyilkos, aki éjsötét praktikákat gyakorolt, aki átköltöztette lelkét egy baba testébe, hogy elkerülje a halált, akinek motivációi túlmutattak a szimpla bosszúvágyon. Ő volt, és mindig is ő lesz a valódi Chucky. Minden más csak gyenge utánzat. Aprópénzből előállított, hatalmas haszonkulccsal értékesített, nagybetűs TERMÉK… A filmnek köszönhetően mindenki más megkap majd egy gyilkos babát, egy elnagyolt másolatot, ami nélkülözi Chucky elemi esszenciáját, motivációja pedig nem több az egyszerű, alantas bosszúnál…

Összességében a közepestől egy kicsit jobb filmet láthat az, aki jegyet vált az új Gyerekjátékra, sőt talán tanúja lehet egy franchise újjászületésének is. Ha nem rajongóként tekintünk a filmre jól fogunk szórakozni, ha viszont igen, akkor miután kijöttünk a moziból és letöröltük arcunkról a Charles Lee Ray emléke nyomán legördülő könnycseppeket, vegyük elő a régi sorozatot, annak is inkább az első három részét. Jól fogunk szórakozni, mert azokat még nekünk készítették. Ezt sajnos nem…

6,5/10

IMDb | mafab