Clive Barker a '80-as évek közepén robbant be a köztudatba először a Vérmesék I. című novelláskötetével, amit a Kárhozat (The Damnation Game) című regénye követett. Hamarosan az úgynevezett splatterpunk műfajának megkerülhetetlen alakja lett. Műveiben összekapcsolta a különböző irodalmi és művészeti ágazatokat. Horror, misztikum, fantasy elemeit vegyítette; ő maga egyébként dark fantasyként szokott utalni a stílusára. Az egyszer biztos, hogy művei egészen más szinten mozognak, mint egy átlagos horrorszerző munkái. Stephen King azt mondta róla: „Barker annyira jó, hogy mind elbújhatunk mellette.” Quentin Tarantino szerint pedig: *„Horrorszerzőnek nevezni Barkert olyan, mintha garázszenekarnak hívnánk a Beatlest… Nem csupán a legtitkosabb félelmeinket ismeri, de azt is tudja, mi bűvöl el, mi izgat fel minket, és mi igazán szent a világban. Feledhetetlen, bizarr, gyönyörű.”
*

Barker komoly sikertelenségi szériát követően, hét év szünet után jelentette meg A vér evangéliuma című regényét, melyben visszatért szeretett és azóta kultikussá vált figurája, Pinhead karakteréhez. Ám nemcsak, hogy visszatért, hanem egészen más szintre helyezte a Pokolkeltő történetét.

A könyvét több cselekményszálon indítja el. Először megtudhatjuk, hogy igencsak vészterhes időket élnek meg az okkult tudományok képviselői. Sorra kínozzák meg és gyilkolják le őket, elvéve a tudományukat, ezen folyamatok ellen pedig nem igazán tudnak mit tenni. Pinhead olyan dologra készül, amit mindig is meg akart tenni, csak eddig nem volt meg hozzá az ereje. Mindeközben egy Harry D’Amour nevű magánnyomozó, akinek elég különös kapcsolata van a démonokkal, kap egy egyszerűnek tűnő megbízást. Egy halott házából kellene eltüntetnie az igencsak érdekes játékszereket, amik között bizony ott lapul egy Lemarchand-doboz. Harrynek hamarosan nem kívánt találkozásban lesz része, melynek következtében barátaival együtt kénytelen alászállni a Pokolba, ahol olyan változások vannak készülőben, amik az egész világ sorsát megpecsételhetik.

Lehet, hogy ez egy 456 oldalas könyv, de egyszerűen letehetetlen. Arra, amit Barker elénk tár a művében, egyszerűen szavak nincsenek. Megteremt egy olyan világot, amit látunk, hallunk és érzünk, miközben ott kucorgunk a könyvvel a kezünkben. Az író már az első mondatával beszippantja az olvasóját, és végig a hatása alatt tartja. Aztán pedig megalkot egy világot. Pontosan olyan részletességgel, precízen, letaglózóan gyönyörűen festi meg nekünk szavaival a képet, mint amilyen alapossággal teremtette meg könyvében Lucifer a Poklot.

Pinhead pedig végre sokkal-sokkal több lesz, mint aminek eddig kezelték. A cenobita csúcsrajáratása ez a könyv. Már az első fejezetben kapunk egy gyönyörűen megszerkesztett orgiával egybekötött belezést, ám ezúttal sokkal többről van szó, és sokkal tovább megy Barker. Pinhead ugyanis a Pokol fejreállításán fáradozik, utazására pedig minket is meginvitál. Az író pedig megdöbbentő alapossággal megteremteni nekünk az alvilágot, annak dinamikáját, trendjeit, szintjeit és kasztjait. Elmondja a keletkezését, a misztikumát, miközben Pinhead csak megy és megy megállíthatatlanul. Nyomában pedig ott van Harry és kis csapata, akik igazán szimpatikusak, és akikért bőven lehet izgulni. Egytől-egyig szépen kidolgozott, érdekes karakterek, akik olyan borzalmaknak lehetnek tanúi, hogy végig érezzük a kíváncsisággal vegyes fájdalmukat. Nemcsak őket, hanem minket is átjár annak az érzése, hogy csak kis porszemek vagyunk, ha úgy tetszik, játékszerek olyanok kezében, akik gyakorlatilag akkor és azt tesznek velünk, amit és amikor csak akarják.

Barkernek mindig is az volt a fő koncepciója, hogy a szexuális függőségeink mellett a perifériára szorult rétegeket tegye meg művei főszereplőjévé. Itt sincsen ez másképpen, nagyon szélsőséges karaktereket hozott el nekünk, mint ahogyan maga az egész műve is a szélsőségek tárháza. Az egész könyv hemzseg a brutalitástól, a vértől, a kínoktól, a bizarr szexualitástól és az explicit erőszaktól, mégis az egész egy gyönyörű szimfóniát alkot. A könyv fülszövegében Barker azt írta: „Pinhead csak el akart köszönni. Ez a búcsúbeszéde. Ennyi." Ennél mocskosabb és szebb, gyönyörrel, kínnal, bánattal, reménnyel telibb búcsúbeszédet pedig tényleg nem lehet elképzelni.

Ez a könyv feltette az i-re a pontot, odatette Pinheadet, ahová mindig is tartozott, miközben valami egészen elképesztő utazásnak lehettünk tanúi. Engem ez a könyv először elborzasztott, majd megenyhített, hogy aztán teljesen magával ragadjon, és még napokkal az elolvasását követően se eresszen el. Minden egyes mondata egy vászonra kívánkozó ecsetvonás volt, amit legalább egyszer mindenkinek meg kell tapasztalnia.

10/10