Tudjátok, ki rendezte a Karácsonyi lidércnyomást, és a Halott menyasszonyt? Ááá, hallom lelki füleimmel, ahogy közösen kántáljátok, hogy Tim Burton. De nem. Az úriembert, aki ezt a két egész estés horrormesét jegyzi, Henry Selicknek hívják. Ő a felelős azért a képi világért, amit sokan a szívükbe zártak, amikor ezeket a meséket nézték. Ha te is közéjük tartozol, bátran tudom neked ajánlani 2009-es stop motion bábfilmjét, a Coraline-t.

A történet Neil Gaiman azonos című könyvét dolgozza fel. Róla korábban már esett szó ezen az oldalon, Levente elemezte ki a Tükör és füst novelláskötetéből a Hó, tükör, almák című írását. Gaiman személyes kedvencem is, a neve számomra mindenképpen garantál egyfajta minőséget. A történetvezetésnek egy olyan sajátos módját találta meg, amit minden novellájában fel lehet ismerni. Minden írása egy picit különös, egy kicsit félelmetes, olyan alternatív univerzumba vezet minket, amiben minden majdnem ugyanolyan, mint nálunk, csak éppenséggel bármi megtörténhet.

Gaimanre olyan alkotók voltak hatással, mint a horror ősatyja, Poe, a rettenetes és ősi Cthulhu és Nyarlathotep megalkotója, Lovecraft, és az anti-Tolkienként emlegetett Moorcock, akinek főhőse, Elric of Melniboné a fantasyvilágban kalandozott. Jól érezhető Gaiman művein, ahogy ezeknek a hatásoknak köszönhetően egyensúlyoz a horror, a misztikum és a fantasy határmesgyéjén.

A Coraline-t a fantasy és a horror közé helyezném stílusában, az IMDb fantasyként és családi filmként emlegeti. Családi film, amennyiben a családod sportot űz abból, hogy gyermekeinek éjszakai rémálmokat okoz.

A történet szerint Coraline szüleivel egy isten háta mögötti eldugott kis panzióba költözik, hogy a felnőttek természetközelben írhassák meg a kertészeti katalógusukat. A szülők viszont, bár írnak a természetről, nem igazán kívánják meghódítani is azt. Nem úgy, mint a kíváncsi kamasz, Coraline, aki felfedezi a házat kívül-belül. A szomszédok kicsit furák: van itt zakkant orosz egéridomár, kiöregedett civakodó színésznőcskék, és egy nyers stílusú fiú a girhes macskájával. Az eső folyton esik, a szülők sosem érnek rá foglalkozni Coraline-nal, és még egy jó vacsora sem készül a sivár falak között. Nem csoda, ha a kislány éjjelente egy titkos ajtón keresztül egy alternativ univerzumba járkál át, ahol minden majdnem teljesen olyan, mint otthon, csak sokkal jobb. A Másik Anya főz, a Másik Apa játékos, a Másik Szomszédok sokkal, de sokkal többek annál, aminek látszanak. Ám a látszat csal, és Coraline-nak a saját és szülei életéért kell megküzdenie a gonosszal, amiben egyetlen segítője a girhes, ámde beszélő macska lesz.

A filmet a mozikban 3D-ben adták, és bár emlékeim szerint ketten ültünk csak a moziteremben, amikor vetítették (ilyen exkluzív vetítésen azóta se voltam), engem Gaiman világa Selick interpretációjában megvett kilóra.

A stop motion technika kifejezetten egyedivé teszi a képi világot, a bábuk eleve kicsit furcsák, és ettől a mozgásuk is egy kicsit más lesz, egy kicsit kevésbé evilági. A zene nagyon jól idomul a filmhez, kicsit meseszerű, kicsit misztikus, a gyermekkórus hangja tökéletesen passzol ehez a hangulathoz. A soundtrack egyik számát, a Sirens of the Sea-t a rendező, Sellick írta. Olykor, főleg a szomszédok feltűnésekor a zene a film világából szól, máskor viszont a megszokott kíséretet adja csupán.

A film gyakran használja a suspense hatást, és a szerethető karaktereknek hála ez jól is működik, végig tudunk izgulni Coraline-ért és a családjáért is.

Azzal senkit nem fogok meglepni, ha elmondom, hogy a vége happy end lesz, jó családi filmhez méltóan mi más lehetne, bár én azért látok potenciált a történtek továbbgondolására és a kút mélyén növekedő gonoszság újbóli visszatérésére.

Kellemes vasárnap délutáni popcorn movie, a maga nemében rendesen helytáll.

8/10

IMDb | mafab