Örömmel jelentjük, hogy jó pár korábbi vendégírás szerzője, Lewis mostantól teljes emberként erősíti csapatunkat!

Korai fejlődésünk során általában nem a nagyívű mozifilmek érnek el minket először, hanem a legelemibb, talán legszórakoztatóbb epikus műfaj: a mese. Úgy bizony. Ez pedig már a 20. század végétől, az elektronika-orientált világban nagyjából az animációs vagy éppen a rajzfilmeket jelenti. Felépítésének egyszerűnek kell lennie: szórakozzon jól a kis nebuló a televízió előtt – de ne agyatlanul –, és talán nem árt, ha némi mondanivaló is szorul az adott alkotásba. Ráadásul még ha egy felnőtt is kénytelen ezt nézni, rejtsünk el benne neki is utalásokat, poénokat. Mindezeket pedig gyermekkorunk nagy kedvence, a Bátor, a gyáva kutya – a maga sajátos módján – tökéletesen véghezvitte.

A csupaszív Muriel és a mogorva Eustace, egy idős házaspár valahol az amerikai Közép-Nyugaton, Kiesföldön él egy farmon, a nagy semmi közepén, kutyájukkal, a főszereplő Bátorral. Nyugodt kis életük pocsolyájába azonban valaki állandóan óriási követ dob: válogatott rémségek lepik el házukat minden egyes epizódban. Egyedül rózsaszín kutyulink képes felvenni ellenük a harcot – eszével és találékonyságával mindig megmenti gazdáit.

A sorozat 104 részt ért meg a Cartoon Networkon még 1999 és 2002 között, azokat változatlan színvonalon szállítva. Abból az időszakból származik, amikor még igazán színvonalas produkciók futottak a csatornán. Meglepő, hogy egyetlen porció csak 10 perc, de igazából így jó, ahogy van: ha hosszabb lenne, könnyen lehet, hogy megunnánk. Sok későbbi horrorszeretőnek ez volt az első találkozása a zsánerral – ez egy horrorvígjáték kezdőknek, azaz a kisebbeknek. A fiatalabb korosztálynak sok helyen lehet creepy, de az egész koncepció legalább annyira vicces, könnyed és szórakoztató. Bátor vissza-visszatérő gegjein jókat lehet derülni. Hiába félős, mégis mindig kitalál valamit, erőt vesz magán – azért ez egy jó üzenet. A képi megvalósításon látszik leginkább, hogy a készítők mennyire elemükben voltak: rendkívül fantáziadús, de mégsem válik giccsessé. A különböző árnyék- és fénymegoldások néhány helyen egy rendes horrorfilmbe is simán elmehetnének. Ami pedig még kiskoromban párszor a frászt hozta rám, az a hirtelen váltás rajzolt megvalósításból animáltba – kiválóan prezentálja ezt a múmiás-táblás rész.

Apropó, múmia: rengeteg förmedvényt pakoltak bele a mesébe. Sikerült megalkotni egy olyan saját univerzumot, ahol egy-egy válogatott csúfságban rengeteg horrorgonosz vonásai egyesülnek. Mégis olykor olyan komolytalan vagy ripacs figurák, hogy mosolygunk vagy hahotázásban törünk ki. Például Fura Fredben visszaköszön Hannibal Lecter ridegsége, de borotvaeszköze miatt néhány slashergyilkos is, emellett pedig rímekben beszél. Ugyanakkor párszor inkább a mesevilágban maradtak, és onnan emeltek át figurákat, klasszikus jegyeket felhasználva – ilyen például a visszatérő Vörös Róka. Említettem, hogy a nagyobb korosztály is megkapja a maga kis kikacsintásait: az a rész, mikor a zombi Benton Tarantella azzal a szándékkal házal Bátoréknál, hogy ő egy független rendező (!), és élőhalottas filmet forgat, egyértelmű célzás Quentin Tarantinóra. De van itt gonosz robot, elmebeteg tudós, még egy komplett ördögűzős fejezet is belefért, mikor az új, frissen házhozszállított matracból kilépő entitás szállja meg Murielt. Akad undorító emberszerű csótány is, ami talán Cronenberg A légy című húshorrorját idézi, egyszóval tényleg minden van. Kiemelendő, hogy még a magyar szinkron is fantasztikusra sikerült.

Nem is szaporítanám tovább a betűket. Ha még nem volt hozzá szerencsétek, mindenképpen nézzetek bele – gyerkőcöknek is nyugodtan megmutathatjátok.

Szerintem, de úgy vélem, minden szerkesztőségi tag nevében is: 10/10

2014-ben megjelent egy speciális rövidfilm, The Fog of Courage címen, ami már teljesen animált. Véleményem szerint ez már nem az igazi.

IMDb | mafab