A szicíliai Palermóban található Kapucinus katakombákhoz szinte semmi sem hasonlítható. Bár vannak, akik “rémséges horrorplázának” vagy “a halál legnagyobb múzeumának” nevezik, azért jóval többről szól ennél.

A katakombákat a 16. században hozták létre, amikor a Kapucinus rend kinőtte a saját temetőjét, és a szerzetesek úgy döntöttek, hogy a föld alatt terjeszkedve próbálják bővíteni. 1599-ben mumifikálták egyik nemrég elhunyt testvérük, Gubbiói Silvestro maradványait, és a katakombákban helyezték el testét, hogy mások ne csak hozzá, hanem vele együtt is tudjanak imádkozni.

Az elsőt nemsokára követte a többi, és nemcsak szerzetesek, de papok és apácák is helyet kaptak a katakombákban. Bár eredetileg csak nekik szánták, az illetékesekben nemsokára felébredt a vállalkozó szellem, és a katakombákba való eltemetés a következő évszázadokban státuszszimbólummá válhatott. Mondhatni mindenki láttatni akarta ott magát (még ha már nem is élve).

A folyamat részeként az egyén vagy rokonai hozzájárultak “a holttestek fenntartásának” költségeihez. Cserébe az illető kapott egy falmélyedést a katakombákban, és bárki megtekinthette őt. Amíg a hozzájárulás folyamatosan érkezett, a test jól látható módon került elhelyezésre. Ha a családtól érkező támogatás elapadt, a halottat mindenféle ceremónia nélkül elrakták valamelyik polcra. Hiába, a falmélyedés felért egy felső kategóriás ingatlannal.

A kezdeti tartósítás költségeit és a hozzájárulások fenntartását tekintve a katakombákban való “kiállítás” egyfajta luxus volt. Így az egyházi személyek mellett a lakók többsége a társadalom felső rétegeiből került ki.

Az emberi hiúságot ismerve kézenfekvő, hogy nemcsak életünkben, de halálunkban is szeretnénk jól kinézni. Így egyes végrendeletek azt is részletekbe menően kikötötték, hogy milyen ruhában kérik a tartósítást, sőt néhányan még azt is meghagyták, hogy a ruhákat rendszeresen cseréljék is rajtuk.

A katonák legtöbbször egyenruhában, a papok egyházi öltözékben, a szerzetesek szinte mindig egyszerű ruhában kerültek be, utóbbiak néha kötelekkel, melyeket vezeklésből viseltek. A többiek az adott kor divatja szerint lettek felöltöztetve. Ennélfogva a Kapucinus katakombákban időnként olyan érzésünk támadhat, mintha valami néprajzi múzeumban járnánk.

A holttestek tartósítására több módszert is alkalmaztak. Az egyik a "szűrőszoba", ahol egy általában 8 hónapig tartó dehidratációs folyamatnak vetették alá őket. Egy kerámiarácsra fektették a testet, ami egy mészkő padlóra "csapolta le magát", miközben a magasban egy fali cső gondoskodott a szellőzésről. Amint letelt a 8 hónap, a holttestet általában ecettel mosták meg, mielőtt elvitték a szobából és bekerült egy falmélyedésbe.

A másik módszer, bár ezt csak ritkán, járványok idején alkalmazták, az elhunytak mészbe vagy arzénba való áztatása volt.

Természetesen a balzsamozás sem maradhatott ki. A Kapucinus katakombák tökélyre fejlesztett technikáját csak nemrég fedezték fel ismét. Az 1933-ban elhunyt Alfredo Salafia professzor által alkalmazott eljárásban a formalin elpusztítja a baktériumokat, az alkohol megszárítja a testet, a glicerin megóvja a túlzott száradástól, a szalicilsav a gombákat távolítja el, valamint a legfontosabb, a cink, vagyis annak sói (cink-szulfát és cink-klorid) a test merevségéért felelnek. Az összetétel: egy rész glicerin, egy rész formalin cink-szulfáttal és –kloriddal telítve, valamint egy rész szalicilsavval telített alkoholos oldat.

A tartósítással megbízottak nyilván különböző képzettséggel és tehetséggel rendelkeztek, emellett egyes eljárások jobban beváltak, mint a többi. Így lehetséges, hogy bizonyos holttestek már elveszítették húsukat, és már csak a csontjaik maradtak meg, míg másoknál már zavarba ejtően élethű a haj, a test és még a szemek is.

A katakombák lakóit kategóriákba osztották. Az egyik csarnok gyerekeket, a másik felnőtteket “szállásol el”, ugyanígy külön kerültek a szűzek, a papok és a hivatással rendelkezők is (orvosok, ügyvédek, írók, katonák stb.).

Azt mondják, nagyjából 8000 múmia található itt, bár egyes vélemények szerint ez túlzó. A pontos adat nem ismert, mert sosem készült részletes leltár. Ráadásul mindössze 1000 fő neve és születési, illetve halálozási ideje ismert. Így bár állítólag a spanyol festő, Diego Velazquez, valamint A párduc című regény szerzője, Tomasi di Lampedusa is köztük van, ez az információ nem megerősített. Pontosabban Lampedusa csakugyan ott van, de nem odalent, hanem odafent a rendes temetőben, viszont Velasquez esetét tényleg homály fedi, amit az illetékesek egyáltalán nem akarnak eloszlatni, hiszen így több látogató érkezik.

Úgy tudni, az utolsó múmia az 1920-as években került a Kapucinus katakombákba.