Vannak helyek a világon, amiket az emberiség mondhatni elfeledett. Hasima apró szigete valaha a legsűrűbben lakott hely volt, ma már csak egy szürreális romhalmaz. A lepusztult épületekben már csak patkányok és vadmacskák élnek, meg vélhetően néhány szellem. Ha létezik hely a Földön, ahol úgy igazán átérezhetjük, milyen is lenne az, ha hirtelen kihalna az emberiség, akkor az Hasima szigete.

Hasima másik neve Gunkanjima, ami szó szerint azt jelenti, hogy “Csatahajó-sziget”. Nevét a hadihajóra emlékeztető egyedi alakjáról kapta. Sokáig csak egy sziklás kis japán sziget volt a sok közül, ahol nem lakott senki. Egy óriás kődarab a szürke és háborgó tengerben. Kopár és kietlen, akár rondának is nevezhető környezet, se fák, se más növényzet. Hasima szinte nem is létezett. Aztán szénlelőhelyeket fedeztek itt fel, és a Mitsubishi Corporation 1890-ben megvette a szigetet, hogy elindítsa a mélytengeri bányászatot. Ennek céljából 1895-ben egy 199 méter mély függőleges aknát fúrtak a földbe, amit 1898-ben követett a második. A munkálatok megkezdésével megindult a benépesedés is, 1916-ra több mint 3000 embernek adott otthont a sziget, és 150 ezer tonna szenet termeltek ki.

A sikert meglovagolva a Mitsubishi jelentős területfejlesztésbe fogott, hogy még több munkást el tudjanak szállásolni. A bányából szerzett salak felhasználásával megindult a talajhasznosítás, hogy több terület legyen az ipari létesítmények számára, a sziget köré pedig egy hatalmas betonfalat emeltek, hogy védelmet nyújtson a vad tengerrel szemben, különösen tájfunok idején. Így alakult ki az egyedi, csatahajóra emlékeztető külső. Lakóháztömbök és más épületek nőttek ki mindenhol, többek közt Japán akkori legmagasabb, kilencemeletes betonépülete. A II. világháborút megelőző és követő időszakban a költségcsökkentések miatt egész Japánban nem emeltek betonépületeket, kivéve itt a szigeten, ahol továbbra is folytak az építkezések, hogy a háborúhoz, illetve az azt következő újjáépítéshez legyen elegendő szén.

A fejlődés éveken át töretlenül folytatódott, emellett a népesség is gyarapodott. Az 1950-es években, a bőség csúcsán a sziget gyakorlatilag egy miniváros volt, 30 nagy betonépülettel, különféle áruházakkal, szupermarkettel, kórházzal, iskolákkal, könyvtárral, edzőteremmel, fodrászattal, mozival, kocsmákkal, éttermekkel, kültéri uszodával, templommal, zarándokhellyel, sőt még egy flipperterem, egy bordély és egy bálterem is befért valahogy az apró szigetre, ami még 12 focipálya hosszát sem érte el. Percek alatt át lehetett sétálni egyik végéből a másikba, így utakra és gépjárművekre nem volt szükség. 1959-ben a 0.063 km²-nyi területen 5259-en laktak, ami egészen elképesztő, 83500 fő/km²-es népsűrűséget jelentett. Összehasonlításul, ez az akkori Tokió népsűrűségének kilencszeresét jelentette. Mindenhova embereket zsúfoltak, ahol csak volt hely, az összes zugot beépítették, a végeredmény pedig épületek, lépcsők és járdák klausztrofóbiás kavalkádja lett. A sziget és a tengerfenék alatt az aknák hatalmas földalatti hálózata terült el.

A bőségnek azonban megvolt a sötét árnyoldala is. Az itteni lakások rettenetesen szűkek voltak, gyakran egyetlen kis tatamis szobában préselődött össze egy család. Az ételt és a vizet illetően teljes mértékben a külvilágra voltak hagyatkozva, így ha a szállítóhajók a tájfunok miatt nem érkeztek időben, mindenki nélkülözött és éhezett. Emellett a bányászok is veszélyes és keserves munkát végeztek. Gyakran pokolian forró és párás környezetben, akár 1000 méter mélyen kellett kínlódniuk. A rozoga aknák folyamatosan nagyobbodtak, a beomlás, a mérges gázok és az esetleges robbanások veszélye folyamatosan ott lebegett a fejük fölött, miközben a biztonsági intézkedésekre alig fordítottak figyelmet, ha egyáltalán fordítottak. A háború előtti időszakban hivatalosan 200 ember tűnt el a föld alatti sötétségben, de ez később jelentősen emelkedett.

A II. világháború során a szigetről is sok-sok fiatal, ereje teljében lévő férfi távozott el, hogy hazájáért harcoljon, emiatt megcsappant a munkaerő. Japán így koreai és kínai háborús foglyokkal töltötte fel a létszámot. Ők gyakorlatilag rabszolgák voltak, és ők végezték a legveszélyesebb munkákat, és még rosszabb körülmények közt éltek, mint japán társaik. Folyton az éhhalál küszöbén voltak, piszkos szállásokba zsúfolták őket, és addig dolgoztatták őket odalent a sötétségben, amíg össze nem estek a kimerültségtől.

Minden hónapban meghalt valaki, volt, hogy öten is. A közeli Nakanoshima-szigetet krematóriummá alakították át. A szürke tenger felett szálló füstcsíkok állandó jelképévé váltak a bányák sugallta halálos reménytelenségnek. A háborgó tenger és a félelmetes falak a legbátrabbak kivételével mindenkit visszatartottak attól, hogy szökni próbáljon. Aki mégis megkísérelte, azt elnyelték a hullámok. Becslések szerint több ezren vesztették életüket Hasima szigetén, sokakat be sem jelentettek, így csupán lábjegyzet voltak a sziget sötét történetében. A mindössze 15 km-re lévő Nagaszakira ledobott atombombák hatására még az itteni épületek is megrázkódtak. A háború után a rabszolgasorban tartott munkások végül visszakapták szabadságukat.

Ezt követően a sziget ismét virágzásnak indult. Az itt kitermelt szén kulcsfontosságú szerepet játszott a megszégyenítő vereséget követő újjáépülésben. A koreai háború idején (1950-1953) ugyancsak nőtt a japán gazdaság, így erre az időszakra tehető a hasimai bányák aranykora. Javultak az életfeltételek, a lakosoknak már tévéjük és hűtőjük is volt, ami addig luxusnak számított arrafelé. 1957-ben lett először állandó vízellátás, amikor földalatti vezetékeket építettek ki a kontinensen lévő tartaléktartályokhoz. Az emberek még saját tetőkerteket is létesítettek, ahol zöldséget és gyümölcsöt termeszthettek maguknak. Mindent egybevetve addig soha nem látott bőségben éltek, az életminőség jobb volt, mint addig bármikor.

Azonban ez sem tartott sokáig. A ’60-as évekre Japán már megkezdte az átállást, a kiugróan erősődő gazdaság a szén helyett már az olajra épült. Egyik bánya a másik után zárt be az országban. Hasima a végsőkig húzta, de a szén iránti kereslet megcsappant, maga a bánya is kimerült, az aknák egyre hosszabbak és hosszabbak lettek, ami csak növelte a költségeket, miközben a szén ára már régóta zuhant. A Mitsubishi Corporation megkezdte a munkások áthelyezését, és 1974-ben hivatalosan is bezárták a hasimai bányákat.

A munka leállását hirtelen és tömeges kivándorlás követte. A legsűrűbben lakott sziget pillanatok kiürült. Olyan gyorsan távozott mindenki, hogy sokan az összes ingóságukat ott hagyták, a bányaberendezésekkel sem foglalkozott senki. Semmit nem tettek a sziget kitakarítása és kiürítése érdekében, mivel az hatalmas költségekkel járt volna, így a sok lakóház és a többi épület mind ott maradt, kitéve az idő és a tenger erejének.

Aki ma megközelíti a szigetet, annak úgy tűnhet, minden a régi. Igazán azonban csak akkor veszi észre, milyen hátborzongató is Hasima, amikor a partra lép. Mindent pontosan úgy hagytak, ahogy volt, így afféle kísérteties pillanatkép tárul elénk a bányák aranykorának időszakából. Egy elfeledett hely, ami az idő fogságába került, mint valami kőkorszaki szörnyeteg fosszíliája.

Ha belépünk valamelyik lakásba, berendezett szobákat találunk, ahol minden úgy van, mint amikor még laktak is itt: tévé, bútorok, akár tányérok, ételek és palackok az asztalon, amikkel már nem fognak megkínálni senkit. Ahogy a működésképtelen telefonokat észrevesszük, beleborzongunk a gondolatba, hogy valamelyik hirtelen megszólal a hátunk mögött. Az elhagyatott iskolában porosodnak a padok és a gondosan előkészített füzetek. A kórházban most is ott vannak a polcokon az orvosságos üvegek és fiolák, a gépekkel együtt, melyek közül némelyik egészen újszerű állapotban van. Az éttermek tönkrement hűtői roskadoznak a rothadó ételtől, a terített asztalok is olyan hatást keltenek, mintha bármikor érkezhetnének a vendégek. A bomladozó betonfalakat és a régimódi bútorokat helyenként az izgalmakra vágyó, a szigetre illegálisan érkező kalandorok graffitijei díszítik, tovább fokozva a szürreális hatást. Az egyik falon ismeretlen szerző nyugtalanító üzenete olvasható: “Hasima nincs többé. Ez a hely halott.”

Ahogy körülnézünk ezen a sötét és halálos múltú, posztapokaliptikusnak ható környéken, a bizarr látványnak köszönhetően aligha lep meg bárkit is, hogy azt beszélik, csak úgy nyüzsögnek itt a kísértetek. A jelenségeket látták a parton, feltűntek a sötét ablakok mögött, vagy csak egyszerűen az utcákat járták. Az erre járó hajók különös villódzó fényeket észleltek a romok közt, de megmagyarázhatatlan hangokat is lehet hallani. Mind közül a legrémisztőbb a bányák környéke, ahol a járatok oly sok lelket elnyeltek az évek során. Nyögések, üvöltések és sikolyok törnek fel az alvilági sötétségből. Egyes látogatók hirtelen, megmagyarázhatatlan hideg légmozgást észleltek, vagy éppen láthatatlan kezek érintését. Nem az a hely, ahol a többség szívesen éjszakázna.

A sziget nagy része csak külön engedéllyel látogatható. Az utóbbi években ismét megnőtt az érdeklődés iránta, különféle filmeknek is inspirációt nyújtott, gondoljunk Christopher Nolan Eredetére, vagy Raoul Silva rejtekhelyére a Skyfallban. Akit érdekelnek az elhagyatott helyek, vagy csak buzog benne a furcsa kíváncsiság, hogy miként nézne ki a világ az emberiség nélkül, annak mindenképpen érdemes elutaznia ide.

Hasima egy igazán egyedi és titokzatos hely, ahol a múlt és annak szellemei kísértenek. A felemelkedő hullámok elcsitulnak, a civilizáció halad, az évek elrepülnek, de a sziget mozdulatlanul ül. Tekinthetünk rá úgy is, hogy megmutatja nekünk a fejlődéssel, a könyörtelen iparosodással és a források kiszipolyozásával járó veszélyeket. Vehetjük figyelmeztetésnek, hiszen mindez akár sokkalta nagyobb mértékben megtörténhet egy nap, és az ezerszer rémisztőbb lesz. Eljön vajon az az idő, amikor a mohó emberiség kimeríti a bolygót, akárcsak ezt a kis szigetet? Elmegyünk majd valamikor, hogy más bolygókat népesítsünk be, és itt hagyunk mindent, akárcsak Hasimában? Lehetséges, hogy a távoli jövőben, a szigetre látogató turistákhoz hasonlóan egy eltévedt asztronauta, vagy valami, ami már nem is emberi, leszáll az elhagyatott Földön, tesz egy sétát elveszett civilizációnk kísérteties romjai között, és eltöpreng azon, hogy mi is történhetett itt.