Az amerikai függetlenségi háború befejeztével, azaz 1788 után Nagy-Britannia nem küldhetett több rabot Amerikába, emiatt az ausztrál kolóniákra szállították őket. Minden ötödik elítélt nő volt. A foglyok – mai szemmel nézve – enyhe kihágásokért kaptak büntetést (elsősorban lopásért). Azonban a britek durván bántak a visszaesőkkel, és ők is azok voltak.

A legtöbb rab szegény fiatal volt, aki vidéken vagy a városi nyomornegyedekben lakott. Ha voltak gyerekeik, őket is átszállították. Nagyon kevesen tértek vissza közülük Angliába.

Az ausztráliai Tasmán-félszigeten található Port Arthur volt Ausztrália legnagyobb büntetőgyarmata. Az 1840-es évek jelentették a csúcsot, akkor több mint 1100-an lakták a cellákat. 1853-at követően más ausztrál börtönökből is ide szállították át a megrögzött bűnözőket. A hely hasonlóan hírhedt volt, mint az amerikai Alcatraz. Egy félszigetre épült, víz vette körül, elméletben szökésbiztos volt. Néhány rab azonban meg tudott lógni.

Az elítéltek nem ülhettek tétlenül, kemény munkára fogták őket. Az egyik legrosszabb feladat a hatalmas fák kivágása volt. A fafeldolgozás volt Port Arthur legfontosabb iparága, az angol birodalom hatalmas profithoz jutott általa. Az életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt rabok egy idő után már túl öregek voltak ahhoz, hogy fát vágjanak, ám a tűzifaaprításban így is részt kellett venniük.

A börtön területén található összes épületet a rabok építették. Annak idején az itteni malom és a hombár – ami később a börtön fő épülete lett – volt a legnagyobb épület Ausztráliában. A foglyoknak minden vasárnap templomba kellett menniük, melyet ugyancsak ők húztak fel. 1877-re az elítéltek többsége már öreg és idős volt, így nem tudtak dolgozni, ezért a börtönt bezárták. Egy időre még a hely neve is megváltozott; ily módon próbálták kitörölni ezt a sötét foltot a történelemből.

A börtönt eladták, néhány épületet lebontottak. Mások tűzvészek áldozatául estek 1895-ben és 1897-ben. 30 épület maradt meg, többek közt az őrtorony, a mintabörtön, a templom, és a központi fegyház maradványai.

Azt beszélik, rengeteg a kísértet arrafelé. A környéken több mint 2000 esetben véltek szellemeket látni. Volt, hogy az illetők csak annyit éreztek, hogy valaki bámulja őket, de teljes alakos kísértetek megjelenéséről is voltak beszámolók, több mint 100 évre visszamenőleg.

A különös jelenségek már az 1800-as évek végén elkezdődtek. George Gruncell író több eseményről is beszámolt, melyek a parókiában történtek, az 1870-es években. “A Hayward család Melbourne-be utazott, ám Hayward atyának vissza kellett sietnie, így a családja még ott maradt. Egyik éjjel a gyarmat orvosa fényt látott a paplak emeleti szobáinak ablakában. Azt hitte, a lelkész felesége és gyermekei megérkeztek. Mikor átment, hogy üdvözölje őket, csak Hayward atyát és egy szolgát talált otthon. Az emeleten nem járt senki, és mikor benéztek a szobákba, mindenütt teljes sötétség volt. Azonban a fényeket mások is látták, és ők is az hitték, hogy a család többi tagja ért vissza.”

Azt mondják, a börtönben és annak közelében próbálnak a holtak leginkább kapcsolatot teremteni az élőkkel. A legismertebb és legrendszeresebb találkozások a parókiában történnek, ahol az atya lakott akkor, amikor a börtön még üzemelt. Akik arrafelé dolgoznak, állítják, hogy az a leginkább kísértetjárta épület. Megmagyarázhatatlan fények látszanak, léptek hallatszanak, az ajtók becsukódnak, és több különböző kísértetet is láttak ott. A leghíresebb talán George Eastman atya szelleme. George atya több évig dolgozott Port Arthurban az 1800-as évek közepén. Az ő halálát követően kezdtek jönni a szellemek, őt magát is látták és azonosították többen is, régi fényképek alapján. Sokak szerint sose hagyta el az épületet. A tanúk rothadó bűzt éreznek, nyögéseket hallanak, és furcsa fényeket látnak az épületben azóta is. Mások egy korabeli öltözékű, kék ruhás nőt láttak járkálni odabent.

Jake Bradshaw, a Port Arthur-i szellemtúrák vezetője az alábbiakat állítja: “Minden fotót megnézek, amit a látogatók elküldenek. A legijesztőbb az a kettő, amit 10 másodperc különbséggel készítenek egy adott helyen. A képek egy ház egyik ablakát ábrázolják. Az első képen a függöny be van húzva, ám a másodikon egy kicsit el van húzva, és egy kísérteties külsejű kislány kandikál ki rajta. Ha ráközelítünk, látni egy szemet, egy orrot (még egy orrlyukat is), meg egy szájat. Nagyon ijesztő.”

A túrák során többek közt a parancsnok kunyhója, a mellékbörtön, a bíró háza, a paplak és a templom látogatható. A régi templom romjai közelében, hétfőn délután 6 óra tájban harangzúgást hallani. Amikor a rabok 1835-ben a templom alapjait ásták, William Riley brutális kegyetlenséggel megölte Joseph Shuttlewortht. Sokan ehhez a szörnyű esethez kötik a harangok hangját.

Az orvosgyakornok házában is furcsa jelenségek történnek. Úgy hiszik, a gyerekei (nagyjából 13) lépteit hallani, és ők mozgatják a bútorokat és zörgetik az ablakokat. Robert Young közlegény az egyik part menti házikó közelében fulladt meg 1840-ben. A vendégek egy egyenes fekete hajú, fodros fehér inget viselő férfit láttak a házikóban vagy annak közelében.

Port Arthurban elsőként a parancsnok háza épült meg. Áll odabent egy hintaszék, amit a Dadus székének neveznek. Egyesek szerint a széket is megszállta valami. Tanúk szerint magától ringott. Akik ráültek, azt érezték, hogy láthatatlan kezek érintették meg őket, vagy valamiféle különös érzés kerítette őket hatalmába. Többször előfordult, hogy le akarták fényképezni a széket, ám a gépek elromlottak.

A sebész főorvos háza alatti bonctermekben egy lyuk van a falban, melyben arcok jelennek meg, aztán néhány pillanat múlva eltűnnek. A szolgák ezen a lyukon keresztül juttatták le a kandallóból összekapart hamut, ami felszívta a vért. A mellékbörtönben egy kivégzésre váró fiú kísértetének kiáltásait lehet hallani. Az egyik cellában, ahol William Carter felakasztotta magát, nyugtalannak és levertnek érzik magukat a látogatók. Más zárkákban, ahol a rabok hosszú ideig teljes sötétségben és csendben tartózkodtak, rejtélyes fényjelenségeket észleltek.

Port Arthur temetője, a Holtak szigete is hátborzongató események színtere. Mark Jeffrey, egy rab, akit gondatlanságból elkövetett emberölésért csuktak le, a szigeten lakott egy kis kunyhóban, és sírásóként dolgozott. Egyik reggel a hatóságok észrevettek egy jelzőtüzet, és küldtek egy csónakot. Jeffrey egy egészen hihetetlen történetet mesélt, miután visszatért a kontinensre. Előző este a kunyhóját egy láthatatlan erő rázta meg, és egy tüzes vörös fény világította be a falakat és a padlót. Mikor közelebbről meg akarta nézni, egy parázsló szemű lény állt vele szembe, akinek szarvai voltak, és kénes füst vette körül. Senki nem vette komolyan a dolgot, de a Holtak szigetének látogatói nyomasztó légkörről számoltak be. Persze ez nem meglepő, hiszen rengeteg embert temettek oda.